tirpak_csardaA pacalról csak szeretettel, szelíden! Ahogy a hentespulton elterül. Ahogy hófehér bolyhos frottírtörölközőt vagy gömbölyded és kecses női úszósapkát formáz. Ahogy négy-öt óra főzés után átadja magát neked. Ahogy magához engedi a mangalicazsírt, ahogy taszítja az étolajat. Ahogy harapásod alatt az enyhén csípős szafttal végképp elvegyül. A pacal – mint minden konyhai nyersanyag – bizalmi kérdés. Elhiszem-e azt, hogy a beszerző végigjárja érte a várost, elhiszem-e azt, hogy tudja, melyik hentes mikor, honnan szállíttat, elhiszem-e azt, hogy néhány húsfeldolgozóval személyesen tárgyal, elhiszem-e azt, hogy nem a nagykerben vette a „gyárilag” csíkozott konyhakész pacalt? Nem hiszem. Ülök a Tirpák csárdában, előttem a gőzölgő étel, hadd hűljön pár percig, addig körbepillantok. A körbefutó nemes fenyőburkolat a mennyezeten folytatódik, talán a felvidéki fenyvesek fáiból faragták, az is meglehet, a tirpákok őshazájából származik az anyag. Vagy – félretéve a romantikát – a szomszéd fakereskedésből, mely a keleti kilátást szolgáltatja az ablakon át. Az asztalterítők mintázatában a sárgától a narancson át a meleg barnáig sugárzó színek a függönyökön térnek vissza. Délről a Tiszavasvári út, azon túl a baromfinevelde lenne látható, de szerencsére a kicsinyke ablakok védik a látványtól az étterem menedékét, s a térformálásban uralkodó fa némi biztonságérzetet is nyújt a kinti zajjal-zűrrel szemben. Hozzálátok a velős pacalhoz. Száraz. A konyhától az asztalig tartó tíz méter elég volt ahhoz, hogy az étolajjal telített szaft leszivárogjon a galuskaréteg szűrőjén a tányér aljára. A velővel nem kellett volna ennyire takarékoskodni. Egy-két szép darab látszik (nem is szabad a sütés során szétfoszlatni), de javítana az összhatáson, ha a hártyázás után nem maradna ott – anatómiai preparátumra emlékeztetően – a vérerek hálózata. Semmi gond. Új nap, új esély. Most gyalog megyek, Tomboli nélkül. A konzervgyár melletti üres telken bogyóktól roskadó árva csipkebokor. A Tiszavasvári úti felüljáróról letekintve ott a régi út maradéka, a régi vasúti átjáró kövezete, a negyven éve erre járt szekerek zötyögése, a batyus tirpákasszony gyalogútjának első métere, a makacs gazda piacról hazavitt áruját kísérő mondatok: „Nye dám, Mara csizmi nye má!”. A Kertváros szélén, a Tücsökben megállok egy üveg reszelt tormáért,  kitekintve szemben a gazdabolt,  s ott a gyümölcsfelvásárló, ahová egy éve irányítottam három kis cigánygyereket, három fekete tündért, akik a Praktiker parkolójában állítottak meg, zsáknyi szatyrokban cipelve a bodzabogyót, egész napi munkájuk gyümölcsét. Ha van gondviselés, idevezette őket, s rég elmajszolták a keresményből vásárolt nagy tábla bocicsokit. Pár lépésre a Stop büfé (kocsma), alig találom az ajtót a mindent beborító méregzöld borostyánindák között. Csak egy kupica körtelikőrt innék a virágokkal zsúfolt „különteremben”, de a látvány marasztal: a déli ablak előtt virágzó hibiszkusz kapaszkodik a februári fénybe, a párkányon sörösüvegekben gyökeres dugványok növekednek, felélénkít a zöld ragyogás. Szélsőbokortól Salamonbokorig aligha lesz látnivaló, bekapcsololom az mp3-lejátszót, fülemben a Ghymes dalaival lépdelek tovább: „ne nézz hátra, jön a farkas, nagyot üt a hátadra! … kitart-e még az az út, hegy kerekére?” Nem nézek hátra. Előttem az út, ha jó idő lenne, ellátnék Tokajig. Szemerkélni kezd, a salamonbokori kocsmában keresek menedéket. Jellegzetes ötvenes évekbeli világvégi ivó, a sarokban kibelezett zenegép, rajta televízió, azon száraz virágcsokor. A WC kint a kertek alján az akácfák között. „Az olajos kátránnyal bekent faldarab tövében a lefolyó nem működött tökéletesen” – idézi Ottlik regénye Medve kéziratát az 1923-as évből. Nos itt a lefolyó működik, kis árkocskában tűnik el, aminek egy vizeldében el kell tűnnie. A viszonylag tiszta deszkaülőkén feldarabolt újságpapír: „A zene min…”. Még tíz perc, Zomboribokorhoz közeledve végre újra elérem a Tirpák csárdát. Erőlevest kérek. Csontlevest kapok. Zsenge bébirépával, nyers és egyben hagyott tojássárgájával. Ez utóbbi valóban az erőleves stílusát idézi, de csak a stílusát, nem a tartalmát. A sült csülök viszont maradhatós. Majdnem olyan jó, mint a Böllér Tanya nevű kifőzdében, a valamikori csibekeltető mellett. Édes-olvadós hagymakarikák simulnak a ropogós bőrű, lágyan omló csülökdarabkák közé, a petrezselymes főtt krumpli semleges íze ellenpontozza a hús visszafogott fűszerezését. Jóllaktam. Kerek a világ.