Egy tucat dühös színész Nyíregyházán

Egyre többen gondolják úgy, hogy ha igazi művészi élményt adó színházat akarnak látni, akkor fölülnek a vonatra és Nyíregyházáig utaznak. Az kétségtelen tény, hogy az idei évadban harmadik ciklusát megkezdő Tasnádi Csaba irányításával magas színvonalú színházi műhely működik a szabolcsi megyeszékhelyen. A Móricz Zsigmond Színház társulata számos elismerést, szakmai és közönségdíjat bezsebelt már különféle megmérettetések alkalmával, és sok más jelentős kezdeményezésen túl hozzájuk kötődik az egyik legnépszerűbb országos méretű seregszemle is, az évről évre megrendezésre kerülő Vidor fesztivál. Januári kisszínpados bemutatójuk Reginald Rose jól bejáratott bűnügyi drámája Koltai M. Gábor rendezésében, a Tizenkét dühös ember, amely a „jólbejáratottság” mellett bővelkedik szakmai kihívásokban és kiaknázásra váró színészi lehetőségekben. Még mielőtt belekezdek az aprólékos jellemzésbe, le kell szögeznem, hogy az alkotók, a játszók mindegyikének sikerült kiaknáznia ezeket a bizonyos lehetőségeket. Tulajdonképpen itt be is fejezhetném vastag felkiáltójelek hosszú sorával, de ha egyszer örömet okoz sorra venni a látottakat!

Zseniális ötlet bombariadó miatt egy gyermekrajzokkal díszített napközi terébe helyezni a bírósági eljárás szereplőit, hogy a műanyagtrombita nyomkodásával, a társas és kirakós játékok időnkénti összerakosgatásával (sőt a hetedik esküdt még egyszer szobabiciklin is teker lazításként) oldani lehessen a darab során végig uralkodó feszültséget. Hogy ne felejtsük el, hol is vagyunk valójában, a szoba függönyeit már az elején széthúzzák a szereplők, a börtön udvara a hatalmas falat övező szögesdróttal valósághű környezetet idéz elénk. Az eredeti művet a nyíregyházi alkotók nemcsak a látvány vonatkozásában változtatták meg, egy új fordítás (Hamvai Kornélé) és egy orosz filmforgatókönyv szolgáltatott alapot a szövegkönyvhöz. Így ez az előadás valamiféle „közép-kelet-európai (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térbe” kerül (idézet a színház honlapjáról), azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel is erősítsék bennünk, nézőkben a tényt, hogy az esküdtek mi magunk vagyunk. Talán ennek a felismerése döbbent rá mindannyiunkat emberi voltunkra, képességeinkre, korlátainkra, jogainkra, ettől olyan felkavaró és elgondolkodtató ez a mű. Tizenkét esküdtnek kell döntést hoznia arról, hogy bűnösnek találnak-e egy apagyilkossággal vádolt fiút, dönteniük egy ember sorsáról, függetleníteniük magukat a létező előítéleteiktől, saját életüktől, a világ egyértelmű gonoszságától.

Két kimagasló szereplője, aktív előremozdítója a cselekménynek a nyolcadik és a harmadik esküdt. Az előbbit a friss Jászai Mari-díjas Horváth László Attila, az utóbbit a szinte mindig „nézőbarát” szerepet játszó Puskás Tivadar alakítja kiválóan. Ha Horváth László Attilát ezen egy szerepe alapján terjesztették volna föl a szakmai elismerésre, vélhetően akkor is részesült volna benne. Színészi kifejezőereje határtalan, minden szituációban képes megtalálni a megfelelő hangot és annak intenzitását, ezerféle módon képes meggyőzni a még bizonytalan esküdteket az igazáról. Az az érzés támad a nézőben, hogy nemcsak szerepe szerint élvezi a meggyőzés folyamatának minden másodpercét. Az ő alakja azért tekinthető kulcsfigurának, mert ő az egyetlen, aki a történet elején higgadt gondolkodásra képes, a későbbiekben pedig intellektuális mozgatórugóként gondolkodásra ösztönöz. Ellenpontja a legdühösebb, mindig negatív gondolkodású, az igazához már-már a végtelenségig makacsul ragaszkodó Puskás Tivadar: „a vádlott bűnös”. Körülbelül a cselekmény kétharmadán túl lepleződik le ellenállásának valódi oka, – ő maga is személyes ellentétben áll a saját fiával, aki semmibe veszi apai jogait, sőt, kezet is emelt rá. Ezt megelőzi két megismételt, színészileg jól kidolgozott kirohanás, asztalborogatás, dühroham az elfogadhatatlannak tűnő egyhangú vélemény ellen. Lelki tusája, majd az abból kifejlődő metamorfózis a legmegrendítőbb élmény, nem véletlenül végződik a darab a szinte sírásba torkolló magánjelenetével. Puskás végig jól árnyalja szerepének különféle színeit a váratlan indulatkitörésektől a férfikönnyekig. Belső konfliktusai megrendítő erővel törnek felszínre.

Mintha egy életről-halálról szóló valóságshow-ban lennénk, kialakulnak a csoporton belüli erővonalak. Lesznek vezéregyéniségek, akik irányítani akarják a többieket (ők vannak többen), és lesznek, akik csak akkor szólnak, ha lényeges elemmel gazdagíthatják a gyilkosság rekonstrukcióját, mint például az önmaga véleményében is bizonytalan, halk szavú második esküdt Balogh Gábor, vagy akár az ellentétének is tekinthető, véleményéhez mindig kitartóan ragaszkodó, nehezen megingatható, öntudatos üzletember, a negyedik esküdtet alakító Pásztor Pál. Átmentet képez a két tábor között az életéből elgondolkodtató, tipikus példát hozó kilencedik esküdt, Fazekas István, játékára a bölcsességből fakadó nyugodtság jellemző. A szereplő jelleméből csak annyit ábrázol, amennyi épp szükséges.

A valóság-játékban a cselekvésnél nagyobb súlya lesz a mondatoknak, azok fölött pedig már csak a lélektani sakkjátszmák uralkodnak. A bezártság, maga az alapszituáció már az elején feszültséget generál, amelynek következtében az esküdtek nemcsak az álarcaiktól szabadulnak, hanem ennél is tovább jutnak, valójában elvesztik emberarcukat. A kontroll megteremtése az elsődleges feladatuk. Ebből a szempontból fontos, hogy eltérő társadalmi rétegekből érkeztek, hogy kinek-kinek melyik más és más döntő pillanatban változik meg a véleménye a fiú bűnösségéről. A harmadik és nyolcadik esküdtön kívül szinte majdnem minden szereplőnek jut egy kisebb-nagyobb magánbeszéd, kiugró jelentőségű monológ, egy jelenetnyi párbeszéd, amelyből fény derül életük részleteire, értékrendjükre. A tizenegyedik esküdtet játszó Illyés Ákos, a tanárból lett temetkezési vállalkozó, egy dramaturgiailag fontos dühöngés megformálójává lesz, amivel a barátnője hiányát próbálja földolgozni. A színész él is ezzel a lehetőséggel, akkor hangos, amikor kell, akkor visszafogott, amikor kell, akkor tépi le magáról az ingét, amikor kell. Jelenete a komikum határait súrolja, a néző vérmérsékletére van bízva, nevet-e a kínszenvedésén, hogy már egyre nehezebben viseli a bezártságot a szebbik nem közelsége nélkül. A valódi humort a darabban a „Gest Anyó” szerepében újra és újra felbukkanó Horváth Réka jelenlétén kívül a hatodik és hetedik esküdt szövegei szolgáltatják, beizzítva a feszültségoldó mechanizmusokat. A mindig legjobbkor közbeszólongató és jópofákat mondogató Olt Tamás jól hozza a focieredményen kívül minden iránt kevés érdeklődést mutató, rágógumizó bőrkabátos vagány figuráját. Gyuris Tibor pedig egy egész „magyarázom a bizonyítványom”-jellegű, valójában oda nem illő egyszemélyes kabarétréfát villant elénk, s vele a kinőtt mellényes, a mai jeles esemény tiszteletére ünneplőbe öltözött munkásember figuráját, aki megpróbál lépést tartani a többiek gondolatmentével, és mindent a maga kis élete felől kommentál. Magánszámáért jogosan jutalmazza a közönség nyíltszíni tapssal. Az első esküdt, Petneházy Attila egy érzékeny lelki rezdülésekkel teli, sokat látott színész megformálója. A játék elején ő fogja össze a még teljesen ismeretlen közösséget, ő szavaztatja őket, majd beleun a feladatába. Színészi játékára is az érzékenység, a finom elegancia a jellemző, nem játssza túl a szerepét. Tóth Károly is kiegyensúlyozott alakítást nyújt a darabban. Azt a bevándorlót formálja meg, aki foglalkozására nézve sebész, vagyis életeket ment egy hazájának tekintett országban. Előítéletek sokaságával kell szembenéznie, ennek ellenére öntudatosan vállalja múltját. A Gáspár Tibor és Avass Attila (tizedik és tizenkettedik esküdt) által szenvedélyesen megformált késes gyilkossági jelenet a befolyásolhatóság sokszínűségét tárja a néző elé, a tizedik esküdt által eljátszott szereplő (színház a színházban!) elvetemült hidegvérrel gyilkolna akár gyerekeket is, a meggyőzés érdekében. Avass a megfélemlítés előtt is könnyedén befolyásolható, elitréteghez tartozó családapa bőrébe bújik, érzelmei is eszerint formálódnak, Gáspárt erős érzelmi töltéssel átszőtt színészi habitusa segíti a sokszínűség ábrázolásában. A tanúvallomások és az összes bizonyíték mérlegelése, valamint a harmadik esküdt (Puskás Tivadar) megtörése, nyilvános kitárulkozása után végül megszületik az osztatlan ítélet, a szegénynegyedből származó tizenéves fiút megmentik a villamosszéktől.

A tizenkét dühös ember azért okoz sokadszorra is katartikus élményt, mert tükröt tart elénk, és segít az egyéni sorsokban önmagunkra ismerni. Segít átértelmezni olyan fogalmakat, mint bűn, igazság, döntésjog, előítélet. Választ keres olyan kérdésekre, hogy szabad-e meggondolás nélkül ítéletet mondani? Lehet-e elhallgatva a szőnyeg alá söpörni a lényeges mondatokat? Reginald Rose darabja felelős gondolkodásra tanít mindenkit. A darab sikerére a nyíregyházi társulat a garancia, akik a szerző eredeti elképzeléseivel azonosulva jól érzékelhetően hangsúlyozzák azokat a bizonyos lényeges mondatokat; a jelenlegi átdolgozás elképzeléseinek megfelelően pedig többletjelentést sugallnak a „közép-kelet-európai (leginkább magyar) szellemi-dramatikus térben” élő nézőknek.

(Reginald Rose, Tizenkét dühös ember, rendezte: Koltai M. Gábor, Móricz Zsigmond Színház Nyíregyháza, 2009. január 31. 19 óra.)

A bejegyzéshez fűzött kommentárok az alábbi hírcsatornán is követhetők: RSS 2.0.