János István és Jánosi Zoltán itt közölt beszédei Kisrozvágyon, a költő Ratkó József életének egyik fontos állomásán elhelyezett emléktábla leleplezésének alkalmából hangzottak el szeptember 20-án.

Tisztelt emlékező gyülekezet!

A gyermekkor fényei vagy árnyai az ember egész életére rávetülnek: boldog gyerekkor bearanyozza a felnőttkor éveit, a gyötrelmes megacélozza és ugyanakkor gyanakvóvá is teszi a lelket, riadt védekező reflexeket alakít ki életstratégiaként. S mindig megmarad valami bús, gyermeki attitűd a hanyatló évek során is, mert aki gyermekként szenvedte meg a világot, az sohasem hagyhatja maga mögött teljesen eszmélkedő éveinek sorsélményeit. A szenvedés látni segít, és élesebben rajzolja meg a határvonalat hazugság és igazság mezsgyéjén, vakítóbbak a kontúrjai az emberi minőségeknek, az erkölcsi jónak és rossznak, s becsületre kötelez, mert az elrabolt gyermekkor boldogsága árán szerzett emberség és erkölcsi értékrend nem tűr megalkuvást, kompromisszumot, nem kíván sem részvétet, sem sajnálatot, ellenben követel, és nagyon sokat követel: az emberi teljesség kozmikus dimenzióra tekint, s ennek szigorú értékrendjét perli és kéri számon népén, nemzetén,- az egész emberiségen.

Ez volt Ratkó József predesztinált sorsa, a szegénység, szeretethiányos, állami gondozottként átvészelt gyermekévek alakították világképének alapvető, s később költészetében is markánsan kifejezésre jutó vonásait.

Ritka pillanata a sorsnak egy szegény, állami gondozott gyerek életében az a boldog, idilli állapot, mely feledteti az állami árvaházak kaszárnya-légkörét. Akárcsak Móricznak Tiszacsécse, ilyen „tündérsziget” volt ideig-óráig Ratkó Józsefnek Kisrozvágy. 1966-ban papírra vetett Önéletrajzában meleg szavakkal emlékezik az itt töltött időre:

„Az Erdőbényei Árvaház nyaranként a véznább gyerekeket református falvakba küldte, ahol mindennap más-más családnál kosztoltak, játszottak. Dolgozni nem kellett. Így kerültem én Kisrozvágyra, ahol gyermekkorom legszebb napjait töltöttem. Csak egy dolog keserítette meg ezt a néhány hetet. Amikor megtudták, hogy nagyon szeretem a mákos tésztát, attól kezdve minden családnál azt főztek ebédre.” A kis zempléni falu szeretettel fogadta, s máig őrzi a vele való gyermekkori barátság emlékét Petraskó Zoltán, s emlékjelként áll itt ez a ház, mely befogadta a hányatott sorsú fiút, itt a Petőfi utca.35. szám alatt, tanúja Ratkó József életsors-kezdetének. S hogy Ratkót nem hagyta el végleg mégsem a derű, az talán egy kicsit a kisrozvágyiaknak és a hozzájuk hasonló melegszívű embereknek köszönhető, melyek, ha ritkán is, olykor-olykor mégis megérintették lelkét. S ha  sok-sok év után sem halványult el a Ratkó Józsefben az itt töltött egyetlen  nyár emléke, akkor joggal feltételezhetjük, hogy költővé érésének folyamatában egy apró, de fontos momentum lehetett a kisrozvágyi vakáció. Egyike volt azon kevés fénysugárnak, mely beszűrődött az ifjúkor sötét bugyraiba, hogy ne hagyja veszni erejét, hitét, az ember nagyra szőtt álmait. “Adjatok annyi erőt, annyi hitet, / hogy értelmesen s szabadon szolgálhassak mindenkinek!” A költő szilárd  moralitás-élménye valójában az őt körülvevő világ jobbik énje, a pozitív emberi magatartásformákból elvonatkoztatott modell, melynek van megtapasztalt valóság-háttere is. Az élet, a társadalom és nemzetsors költészetében megjelenő számos alapminősége, melynek életanyagát javarészt az archaikus hagyományt és morális értékeket még viszonylag érintetlenül megőrző népi világ és a folklór adja számára, jórészt már ezekben a korai gyermekévekben kezd belső, integrált élménnyé válni, s ez artikulálódik  egyre tudatosabban, egyre magasabb poétikai keretek között költészetében. A Kreónok földjén érett sok-sok szenvedés után költővé és emberré, s komor lírai próféciák fájdalmas hirdetőjévé éppen úgy, mint örök emberi értékek felmutatójává. Költői világa nem csupán szerves folytatása klasszikus irodalmi hagyományainknak és a népi tradíciónknak, de tartalmazza mindazon új regisztereket is, melyek jórészt hiányoznak a korszak irodalmából. Szokatlan és sokaknak nem tetsző hangok szólaltak meg lírája húrjain, diktátort bosszantó, nyárspolgárt pukkasztó súlyos igék, ideológiai béklyókat széttörő gondolatok.

Nemzeti irodalmi Pantheonunk részévé vált Kisrozvágy, s a honfoglalás kori régészeti park tárgyi emlékei  után kortárs szellemi örökségünkre, s Ratkó József egyik élet-stációjára, s egyben élő, mindmáig borzalmasan időszerű, s egyre aktuálisabb költői örökségére hívja fel figyelmünket. Tanú ez a ház, s memento falán az emléktábla, mely nem csupán egy száraz életrajzi tényre utal, hanem jelképesen a ratkói költészet jövőre vonatkozó üzenetét is hordozza: arról pedig alighanem szilárdan meg volt győződve, hogy a jövőben adva van a költészetében megálmodott magasabb emberi, költői  és társadalmi minőségek beteljesedése: “Bujkálva az idő tárnáiban az ének megmarad, mert elpusztíthatatlan.” – írja, mert a jövendőben kiteljesedik  az a „reményeinket visszavarázsló hatalmas ének”, mely képes megmérkőzni az idő és történelem pusztító hatalmával, s visszaperelni veszni látszó értékeinket. A hitében és emberségében megfogyatkozott ország retteg, tehát félelmet kelt. És mégsincs más út a beidegződött reflexek ellenére sem, mint a szeretet és a megértés emberi minőségei.

Ritkán nézett szembe gyermekkorával, túl fájdalmas volt számára az emlékezés. S ha mégis, akkor is egyfajta kései  igazságszolgáltatás nevében tette. Adassék igazság mindazok számára, akikhez gyermekkorában a legtöbb köze volt: anyának, apának, a falusi gazdáknak, kiknél lelencgyerekként szolgált, Kisrozvágynak, míg legvégül – amint írja – „Igazság adatott a gyermeknek, aki immár felállhat a sámliról, leeresztheti védelmül felemelt jobb kezét, kiléphet, ki is lép a félhomályból, embernyi emberré nőhet, mint bárki közülünk. Vigyázzatok, ha közelíttek hozzá – ne gyors, hirtelen mozdulatokkal, mert újból megriadhat. Lassítsátok meg az ölelés mozdulatát is! S ne felejtsétek el ezt a leckét, mert az embertelenség mindig megítéltetik!”

P1150035

Petraskó Tibor polgármester és dr. Bihari Albertné, a kezdeményező Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület titkára leleplezik az emléktáblát

(Ratkó-beszéd, emléktábla avatás Kisrozvágyon, 2009. szeptember 20.)