ratko_jozsef

„Ratkónak a folklór szálaival átszőtt költészetében egy mélyről jövő demokratikus népiség állt szemben egy népellenes diktatúra deklarált pszeudo-népiségével és politikai s kulturális erőivel.”

Tisztelt emlékezők, ünneplők! Kisrozvágy lakosai, Ratkó József szellemi örökösei!

A költő, akinek emléktáblája alatt állunk, s aki a 20. század második felében a Nyírség – és élete utolsó szakaszában Debrecen – történelmi értelemben is egyik legnagyobb, országosan is jelentős alkotójává nőtt fel, nem az ország keleti csücskében, hanem Pesterzsébeten született 1936. augusztus 9-én. Életútja tehát már geográfiai irányulásában is különös ívet rajzol. „Babits mondja, hogy a magyar költő rendesen vidékről jön, s a fővárosba tart. Ratkó József rendhagyó példát mutat: Pesten született, falun serdült föl s Nagykállón élt könyvtárosként” – rögzíti Alföldy Jenő. A hányatott gyermekkorának meghatározó részét nevelőszülőknél és különböző gyermekotthonokban töltő ifjú Ratkó a tiszadobi gyermekvárosból került Nyíregyházára. Onnan indult el költői pályája, ars poeticája pedig mindvégig így hangzott: „Fordított vallatás ez, Uram. / Ütnek, hogy igazat ne mondjak. / De én nem tudok mást, Uram.” Ez az ars poetica nem is lehetett más, hiszen szerzőjük a legszegényebbek közül érkezett. Életrajzi adataiba sűrített életútját a hatvanas évek közepén így foglalta össze a Félelem nélkül című, 1966-os első kötetének borítóján: „Apám lakatos, anyám varrónő volt. Iskoláimat Pesterzsébeten, Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Erdőbényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon, Nyíregyházán végeztem. Voltam lelenc, gyermekvárosi polgár, eltanácsolt egyetemista. Dolgoztam állami gazdaságban, borpincészetben, voltam segédmunkás az Építéstudományi Intézetben. Tanítottam Csepelen és Berkeszen, újságíró voltam Nyíregyházán, s most Nagykállóban vagyok könyvtáros.” Zaklatott gyermekkora következtében verseinek is az ezt a sorsot meghatározó élmények: „az árvaság, a szegénység, a kisemmizettség” (Olasz Sándor) voltak a főbb formálói. Ennek az érzékenységnek és erkölcsi tapasztalatnak egy részét innen, Kisrozvágyról emelte verseibe.

Aligha adhat tehát okot a csodálkozásra, hogy József Attilának, a Tiszta szívvel szerzőjének csillogó ösztönzése elemi erejű és kezdettől meghatározó jelentőségű volt Ratkó József pályájára. Már emberi indulásukban rengeteg volt a közös vonás. „Én verset írni József Attilától tanultam” – nevezte meg pályakezdése legerősebb alakító elvét. Korai versvilágában mintha egyenesen József Attila lírája támadt volna fel újra, s folytatódott a hatvanas évek Magyarországán. Szűkebb hazájából, Kelet-Magyarországról Ratkó József előbb a József Attila-i, majd a Nagy László-i nyomvonalakon a visszafojtott dühök, a szociális és a történelmi feszültségek országos fórumokig hangzó, s a „bartóki szintézisre” tekintő bátor kimondója lett. Később a Nagy Lászlóéhoz hasonló keserűséggel kényszerült szembenézni nemcsak a kor kínzó történelmi alapkérdéseivel, hanem a küldetéses poétikai szerep megtartásának mind fokozottabb nehézségeivel is. Ezt részint az általa megtestesített líramodell tudatos, a politika terepéről is ösztönzött lejáratása okozta, de mind kétségtelenebbé vált számára az a tény is, hogy a lakosságot folytonos megalkuvásra kényszerítő évtizedek társadalmi gyakorlatának „eredményeként” nemcsak a „szocializmus” és vele együtt az „ország” került válságba, hanem a költőt egykor felbocsátó emberi közeg is: maga „a nép”. A Nagy László-i „Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok” (A föltámadás szomorúsága) gondolatára Ratkónak az „énekelhet nektek az ember, / nem szabadok akartok lenni, / hanem gőgös gazdagok” (Új évszak kellene) mind komorabb válasza visszhangzott. De a költészetét már a hatvanas évek végétől a Petőfi-Ady-József Attila-Illyés-Nagy László vonulat hagyományába ágyazó Ratkó e felismerései ellenére is eszméinek és poétikai elveinek tradicionális, korábbi alapértékeit szembesítette korával. Haláláig a társadalom folyamataira érzékenyen reflektáló s azokat egy magasabb emberi minőséghez mérő költészet alkotója maradt. S ekként lett ösztönzője olyan költői erőfeszítéseknek is (például Nagy Gáspár és a Kilencek csoportja költészetének), akik később – a gyarmatszerű állapotok felé sodródó Magyarországon – gyökeres fordulatot adtak a hatalomtól folyamatosan támadott, kisiklatott, valamint a kortárs elméletek egy részétől is alábecsült hazai közéleti-társadalomelemző költészetnek, s visszaemelték azt az analóg világirodalmi törekvések színvonalára.

Ratkónak a folklór szálaival átszőtt költészetében egy mélyről jövő demokratikus népiség állt szemben egy népellenes diktatúra deklarált pszeudo-népiségével és politikai s kulturális erőivel. Folklórbeépítésében „az ember” sorsának alakulását Magyarországon figyelő következetes történetiség és az európai demokrácia kulturális búvópatakjait, hagyományait magában hordozó „népiség” fonódott egybe. S ez az esztétikummá emelt sorsválasz mind gondolati, mind poétikai vonásaiban igen nagy párhuzamot mutatott a volt gyarmati, félgyarmati vagy posztkoloniális világtereken – Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában – kialakult, a népi hagyományra alapozó és erős szociális és társadalmi, történeti érzékenységű kortárs törekvések, illetve a nyugati országokban élő színes bőrű alkotók műveinek vonásaival.

A pályája utolsó szakaszáig elsősorban balladás hangütésű verseiről ismert, a magyar történelem elhallgatott kérdéseit s a peremvidékek küszködését a Kádár-kor némaságával szembesítő költő 1984 és 88 között – még az őt közelebbről ismerők számára is váratlanul – három olyan drámát: a Segítsd a királyt! és a Kreón című darabokat s egy új Antigoné-átültetést alkotott meg, amelyek hirtelen a magyar drámaírás élvonalába emelték. E tragédiák révén Ratkó – az Isten háta mögötti Nagykállóból! – egyszerre a magyar sorsproblémák nagyívű: Ady, Németh László, Illyés távlataira emlékeztető értelmezőjévé nőtt. E drámák egyik forrása a verseiben már régóta készülődő – s a lírai műnem kereteit fokozatosan szétfeszítő –, a nemzeti lét alapkérdéseire átfogó művekben választ kereső írói szándék volt, a másik pedig a nyolcvanas évek Magyarországának gazdaságban, jövőképben, morálban mind kétségbeejtőbb állapota.

A Segítsd a királyt! megírását személyes sorscsapás is motiválta. A költő 1981-ben elveszítette Attila nevű kisfiát, s mérhetetlen fájdalma a fejében már korábbról készülődő István-dráma főhősének Imre herceget sirató szenvedéseihez közelítette. Ez a mű mégsem a személyes lelki gyötrelmek dramatizált átvetítése csupán, hanem annak az új államalapításnak a politikai, morális és történelmi feltételeit járja körül, ami a jövő-és nemzettudatában, erkölcsi létében a diktatúra évtizedeiben példátlanul szétesett – épp ezer évvel Szent István utáni – magyarságra vár.  A dráma centrumában a nemzeti jövő esélyeit kereső sorsértelmezés áll. Ratkó nagy műve azt mutatja fel, hogy az István alakjában megjelenő s a különböző erők között egyensúlyt képező ország-érdekű történelmi akarat – a jövő felől már egyértelmű igazolást nyert “igazság” (a magyarság jövőképe) – hogyan képes életképes eszmeként megmutatkozni és érvényesülni is a szűk látókörű, a szerteszét húzó partikuláris érdekek, a szennyes lelkek, a csupán önmagukra figyelő akaratszövevények (sőt a magánéleti tragédiák) közepette.

A verseskötetek és drámák szerzője Debrecenben hunyt el, mindössze ötvenhárom évesen, 1989. szeptember 13-án. Írói és szélesebb értelemben vett kulturális hagyatékának birtokba vételéről a halála utáni hónapokban számos, országos fórumokon megjelent cikk, emlékezés tanúskodott. Verssel vagy költői méltatással nemcsak a Hetek körének tagjai szólaltak meg, hanem magyar költők hosszú sora vett emlékező írással búcsút a halálával a közösséget szolgáló poézis űrét hagyó írótól, „a reménykedés zsenijétől.” (Nagy Gáspár). „Élhettél volna másképp? Igen, élhettél volna. Mi is, túlélők, szerethettünk volna Téged másképpen, jobban, okosabban. Megtartóbban” – tördelte betűkbe gyászát Buda Ferenc. (Ratkó József. Élt 53 évet). „Ami sokakat lemondóvá csüggesztett, egykedvűvé / fárasztott, ő beleborzadt a közönyben szabadon dúló / országrontástól, eluralkodásától a hideg részvétlenségnek / a sorsban megtöretettek iránt” – vázolta versben Ratkó jellemének alapvonásait Serfőző Simon (Búcsúvers). Ágh István gyászbeszéde is hasonló emberi karaktert tárt fel: „Ötven évünkön át lazultak a világ eresztékei, átfújt rajtunk a szél, szélárnyékból szélárnyékba te sohase húzódtál védtelen.” (Ratkó József ravatala fölött).

A Ratkó József Irodalmi Társaság csaknem hajszálpontosan öt évre az író halála után, 1994. szeptember 24-én, az állami gondozott Ratkó gyermekkorának színhelyén, Tiszadobon alakult meg. „Az Ő nemléte eleven seb bennünk. Belülről vérzik, s nem tud begyógyulni. Hiányzik eleven valója, tartása, tisztessége. A példaadása!” – fogalmazták meg költőtársai. Az Andrássy-kastély dísztermében összegyűlt mintegy száz ember a szervezet elnökéül Sánta Ferencet választotta. Sánta Ferenc „társaságalapító” beszédének alapgondolatai a „szabadság”, a „nemzet” és a „szolgálat” fogalmai köré építkeztek. Az ötödik pecsét szerzője e paraméterek alapján jelentette ki, hogy Ratkó költői magatartásának ezekhez a fogalmakhoz mérten mutatkozik meg „a szépsége és nagysága”. „Ebben nőtt olyan emberré, aki a legkisebb emberhez is lehajolt.”

Az alkotói hagyaték kritikai és irodalomtörténeti feldolgozásáért Görömbei András, Vasy Géza, Kabdebó Lóránt, Pomogáts Béla, Antall István, Kiss Ferenc, Takács Péter, Márkus Béla, Katona Béla, Nagy István Attila, Magyar József, Kondor Jenő és Cs. Jónás Erzsébet tették a legtöbbet. A Segítsd a királyt! című drámáját többek között Ablonczy László, Cs. Nagy Ibolya, Földes Anna, Gyöngyösi Gábor, Pálfy G. István, Szekrényesy Júlia, Zappe László értelmezték. A legfiatalabb kutatónemzedék részéről a legerőteljesebb hangon Babosi László és Nagy Gábor szólaltak meg. A szerző portréját bemutató mindkét film 1998-ban készült el. A Nagykállóban élő fiatal kutató, Babosi László az 1990-es évek végén fogott hozzá a még feldolgozatlan írói hagyaték átfésüléséhez. A költő leányával együtt végzett munka eredményeképpen az elmúlt években kerülhettek ki a nyomdából Ratkó József immár teljesnek mondható összes versei (2002), majd drámái (2003).

Az egész életében szabálytalan, „törvénytelen” utakon járó, majd nagyon fiatalon „törvénytelen halottá” lett költőnek számos szervezet vagy intézmény írta maga fölé a nevét. A Ratkó József Társaságon kívül így a Hatvan városában megalapított Ratkó József Közművelődési Egyesület, a nagykállói központú Ratkó József Olvasótábori Egyesület, a Ratkó József Vers- és Prózamondó Verseny és „fogadott földje” központjának, Nagykálló városának könyvtára. Erdőbényén, gyermekkorának színhelyén és Nyíregyházán emléktábla, illetve dombormű emlékezik arcvonásaira.

S most itt áll az emléktábla gyermekkorának egyik helyszínén, Kisrozvágyon is. Köszönet érte a Településnek, a Polgármester Úrnak s mindazoknak, akik erővel, eszmével, munkával létrehozták ezt az ünnepet, és e ház falára emelték az emlékezés tábláját. Figyelve innen, az országhatár mellől is a magyar kultúrára, s benne Ratkó József emberi és költői örökségére. Arra a gondolatára is, hogy meg kell laknunk, a magunkévá kell laknunk ezt a hazát.

Tisztelt ünneplők, Kisrozvágy lakosai, rokonok, polgárok!

Tisztelt Ratkó József!

Kedves Jóska Bátyánk!

Nem bizonyít ez mást, mint hogy itt vagy, itt maradtál bennünk. Hogy halálod után is élsz. Húsz év után is élsz. Hogy a példaképünk lehetsz ma is. „Jó hazát” kívánsz nekünk, cselekvésre biztatsz, a meghallott sírással együtt, amely „nem csitul, / „és sír, csak sír és kéreget” „föld alja alól, szó alól, / a halottak háta mögül”, „a város kútjai alól”, „szökőkút függönye mögül”, „a férgek lánctalpa alól”. A kő alól.

Itt sír most is. Bennünk, körülöttünk. Sír a jövőért. Sír, de nemcsak sír, hanem tesz is – Magyarországért.

Mi pedig –, ahogyan Te írtad Nagy László temetése után: „Megyünk utánad, Halott”. Megyünk hitben, eszmében, sorsban Kisrozvágyon, Nagykállóban, Nyíregyházán, Hatvanban és másutt. Megyünk, hogy együtt legyünk egyszer, valamikor abban a „jó hazában”.

Mert egyszer „márciusodik”.

S nem lesz „elsötétített város a szemed.”

Hanem kiáradó fény, fény, fény, amely világított ránk a kő alól is.

Kisrozvágy, 2009. szeptember 20.