Sajnos nagyon ki fog kapni a Loki a Lyontól. Montalbano felügyelő egy vak férfi meggyilkolásának ügyében nyomoz. (Váltogatom a csatornákat, nehéz dönteni, mit is nézzek, és közben persze dolgozom is egy tanulmányon.) 1996 őszén kezdte el a Fradi első magyar csapatként a Bajnokok Ligáját. Eufórikus élmény volt kora ősszel a Grasshoppers leigázása (0-3), Vincze Ottó és Lipcsei elképesztő góljai. Azon a nyáron volt az Európa Bajnokság is Angliában. Az Anglia-Skócia mérkőzésen (4-1) Gascoigne végül egy zseniális gólt lőtt. A közönség őrjöngött. Két nap múlva néztem meg Mel Gibson filmjét, a Rettenthetetlent, némiképp megvilágosodva, miért is lehetett annyira feszült ez a mérkőzés. Egy osztrák-magyar sohasem tudna ilyen lenni. Megsajnáltam a skótokat, és szerettem Paul Gascoigne-t. Semleges szemlélőként megoszthatjuk a szívünket. Próbálom elmagyarázni a gyermekeimnek – akik meglepő érdeklődést kezdtek tanúsítani a Loki iránt –, hogy nincs ebben a vereségben semmi szégyen. Az erősebbtől kikapni sohasem az. Arra a kérdésre viszont, hogy mi miért nem tudunk úgy focizni, mint a franciák, nem tudok mit felelni. Ez viszont szégyen. Azt mondta a webmesterünk (aki egyben kedvenc irodalmi szerkesztőm is, vagyis Antal Balázs), hogy teljesen mindegy, mit írok, csak legyen még egy írás, mert akkor esztétikusabban néz majd ki a honlap. Gyakorlatilag megzsarol, vagy írok valamit, vagy nem élesít. Már nincs kedvem vitatkozni vele. A tökéletességre való törekvést tiszteletben tartom, habár nem nagyon hiszek benne. A fociban pedig leginkább azt szeretem, amikor mi nyerünk. Vagy a skótok.