Oláh András költő, drámaíró, tanár idén ünnepli ötvenedik születésnapját. Ez alkalomból könyvei gondozója, a Hungarovox impozáns válogatáskötetet adott ki tőle zjáték vagyunk50 év 50 vers címmel, melyhez a Hangraforgó együttes valamint Pathó István Jászai-díjas színművész jóvoltából hangoskönyv melléklet is tartozik. E két örömteli esemény kapcsán beszélgettünk a Mátészalkán élő alkotóval.

Oláh András

Oláh András

A Vörös Postakocsi: Kedves András! Ötvenedik születésnapod alkalmából impozáns köteted jelent meg a Hungarovox Kiadónál, mely legutóbbi verseskönyved is gondozta. Nemcsak papíron nyújt egyfajta válogatást eddigi munkáidból, hanem hangoskönyv is társul hozzá. Hogyan született meg a különös „ajándék” ötlete? (Kitől származik?) És persze – melyiken van a hangsúly – a papír válogatáson, vagy a hangoskönyvön?

Oláh András: Az ötlet egy kedves barátomtól, Pénzes Ottótól származik – ő a Művészetbarát Egyesület titkára, és mindenféle kulturális dolgok motorja, mozgatója Mátészalkán. Úgy vélte, hogy egy ilyen kerek születési évfordulót mindenképpen emlékezetessé kell tenni. Ami a könyv körül történt, azt mind ő rendezte. Valóban csinos ajándékot kaptam tőle – és persze mindazoktól, akik a könyvön dolgoztak –, mert tudni kell, hogy mind a kötet tervezője, Filep Anita, mind a hangoskönyv közreműködő művészei (Pathó István Jászai-díjas színművész és a Hangraforgó együttes tagjai: Sipos Beáta és Faggyas László) pusztán barátságból tették, amit tettek.

A kérdésed második részére válaszolva azt tudom mondani: számomra természetesen egyformán becses mindkettő, a CD és a papír alapú változat is, ugyanakkor azonban tagadhatatlan, hogy a versek megszólaltatása sokat „dobott” a leírt szövegen, új színt kölcsönzött, közelebb hozta őket az olvasókhoz.

AVP: Hagyományos válogatás helyett a Közjáték vagyunk alcímének megfelelően (50 év – 50 vers) ötven verset tartalmaz. Mért ilyen megoldás mellett döntöttetek, egy „hagyományosabb”, talán nagyobb perspektívát nyújtó gyűjteményes kötet helyett?

OA: Induláskor fölvetődött ugyan, hogy bővebben merítsünk az elmúlt közel 3 évtized anyagából, de – ha jól emlékszem – talán Görömbei Andrástól származik az ötlet, hogy stílszerű lenne a kerek évfordulóra rímelve ötven verset egybegyűjteni. Mivel nekem sem volt ellenemre, s a könyv körül bábáskodók sem emeltek kifogást, már csak az volt a kérdés, melyik legyen az az ötven vers, amelyik „belefér” a kötetbe.

AVP: Ki válogatta a kötet anyagát?

OA: Többen is segítettek. Pénzes Ottón kívül Görömbei András és Fecske Csaba is véleményezték a tervezett anyagot, de a végső szót én mondtam ki.

AVP: Hogy érzed, az itt közölt 50 vers inkább személyes életedben fontosabb, vagy poétikai okokból döntöttél ezek beválogatása mellett/járultál hozzá épp ezek beválogatásához? Kimondva, hogy úgy mondjam, szimpatikusan nagy súlyt viselnek/hordanak/tartanak a versek – egy-egy évet az életedből. Valóban érzel-e ilyen súlyt ezeken a darabokon?

OA: Sokat töprengtem azon, hogy mi legyen a válogatás alapja. Ha csupán poétikai/esztétikai szempontokat vettem volna figyelembe, valószínűleg más arcot mutatna a kötet, néhány vers helyett más írás szerepelne. Én azonban úgy gondoltam, hogy egy ilyen könyvnek el kell viselnie azokat a szövegeket is, amelyek valamikor számomra érzelmi okokból fontosak voltak. Így került be néhány, a 80-as évek közepén íródott vers is (akad közülük egy-kettő a CD-n is – mi több: fölkerült rá az a költemény is, amelyik az első nyomtatásban megjelent írásom volt a Fodor András által szerkesztett Somogyban). Egyetlen célom volt: hogy mindent megmutassak magamból. Jól látod-érzed tehát: valóban jelentős érzelmi súly nehezedik ezeken a darabokon.

AVP: Hogyan találtad meg a hangoskönyvön közreműködő művészeket? Dolgoztál-e már velük korábban is?

OA: A Hangraforgó együttes tagjaival évek óta jó barátságban vagyunk. Valami rejtélyes okból a fejükbe vették, hogy Ratkó, Kányádi, Radnóti, Bella, Weöres Sándor és Nagy Gáspár mellett egyebek közt Oláh András verseket is megzenésítenek. Rendszeres résztvevői a kötetbemutatóimnak, és mindig hoznak valami újdonságot. A zene tehát nem most és nem megrendelésre íródott. Inkább úgy fogalmazhatnék, hogy „kapóra jött” a meglétük. Mindkét szerző remek érzékkel nyúlt a versekhez, és zenéjükkel valóban „fölemelték” a szövegeket.

Pathó Istvánról pedig tudni kell, hogy megyénkből indult el színészi karrierje, Mátészalkán érettségizett, és pár évvel ezelőtt megtisztelt azzal, hogy eljött az egyik könyvbemutatómra a Kráter Könyvesházba, és ott – teljesen spontán módon – mindjárt föl is olvasott két verset, mi több: a rádióba is bevitte őket. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, és teljesen természetes volt, hogy őt kérjük fel a versmondásra, amit ő – betegsége ellenére – magától értetődő természetességgel vállalt. Rendkívül hálás vagyok érte.

AVP: Van-e olyan jelzése/jelentősége is a kötetednek, hogy ötvenévesen egyféleképp megvonod költészeted mérleget – lezársz, újat kezdesz, vagy bármi ilyen jellegű megfontolás…? Van-e a válogatás címének ilyen jellegű értelmezése?

OA: Voltaképpen minden könyvvel lezáródik egy szakasz. Épp ezért szoktam azt mondani, hogy egy verseskönyv mindig olyan legyen, mintha az utolsó volna. És ne bízzunk semmit a véletlenre, mert lehet, hogy tényleg az utolsó… Hogy lesz-e folytatás, és a folytatás milyen viszonyban lesz az előzményekkel, azt soha nem lehet tudni. Az embert mindig érik hatások, amik alól nem vonhatja ki magát. Én is rengeteget változtam az elmúlt negyedszázad során – irodalmi értelemben is –, bár az alapkötődésem ugyanaz maradt. Ám ha a kérdés arra irányul, hogy próbálkozom-e valami gyökeresen mással, mondjuk valami posztmodernnel, nos, ez a veszély aligha fenyeget. Ami pedig a címválasztást illeti: ötven évvel a háta mögött az ember lassan kezdi megérteni, hogy az élet hallatlanul szép ajándék, amivel vagy tudunk sáfárkodni, vagy nem – de nem több mint ajándék.

AVP: Hogyan vonnád meg a líra helyzetét és lehetőségét, különösképpen persze az érdekel, hogyan vonnád meg benne a saját költészeted helyzetét, lehetőségét és (jövőbeli) útját? És ugyanezt a kérdést természetesen a drámáid esetében is feltenném…

OA: Én azon a költészeten nőttem fel, amelyik a szóbűvészkedésen túl még mondani akart valamit. Ha úgy tetszik: üzenni akart. Valami hasonlót csinálok magam is. Tudom, ez manapság avítt dolognak tűnik, de én már nem tudok kibújni a bőrömből. És nem érzem szükségét, hogy a „divat” kedvéért változtassak.

A drámáimmal is hasonló a helyzet. Szinte anakronisztikus, amit csinálok: történelmi drámákat írok egy olyan korban, amikor a kutya sem kíváncsi a történelmi drámákra. Különösen nem a bennük rejlő tanulságokra, mert mindenki torkig van már a tanulságokkal. De engem érdekel a múlt. És írás közben néha meglepő dolgokra jövök rá.

AVP: Végezetül azt szeretném még kérdezni, mire készülsz, mit tervezel a közeljövőben?

OA: Számomra is meglepő, de lassan kezd összeállni egy kötetnyi anyag az elmúlt két év folyóirat-publikációiból. Magam sem tudom, hogyan gyűlt össze ennyi vers, mert mostanában egyre kevesebb idő jut az írásra. Szinte észrevétlenül keletkeztek ezek a szövegek – amolyan melléktermékként. Vélhetően ennek az összeszerkesztése, kiadása lesz a következő feladat…

1

(b-j) Oláh András Fecske Csaba és Tóthárpád Ferenc költők, valamint Kocsis Csaba író társaságában