Oláh András itt közölt versei lapunk 2009. tavaszi számában jelentek meg, most interjúnk kísérőjeként újraolvashatók.

patthelyzet

arcod csukva: csak bennem lármáznak
a be nem váltott ígéretek

a lázas reményt fölissza a homok

álmaidat nyitogatom konokul
elhamvadt parázs égeti tekinteted

lassú mosollyal kínálod magad
zuhog az eső

csontjainkba fúl az ősz
árnyak fogódznak össze
körül csupa befelé néző szemek

tükörként mutatja az üres ég
arcod tört-fehérségét

bennem többé már nem bújhatsz el

elrontott ragozás

azt hittem magammá ismertelek
de ártatlan tréfa voltál csak
abbahagytalak
jönnek a ritmustalan napok
egyszerű prozódiai kérdés maradsz
elrontott metrum felcserélt ragozás
befésüllek a titoktalan éjszakába
ahol kiüresedett postaládáknak
meséled el hiányomat
s már semmi dolgom sincs veled

visszafelé nem nyílik út

az a néhány engedelmes mozdulat
– az ébredő szövetek tétova mocorgása –
megszédített

betarthatatlan szabályok fölött piszmogott
a megbicsakló érdek

engedtél egy rossz sugallatnak
valakik kijelöltek

szorongásod megmérgezett:
a számlát helyetted fizettem ki

ha a fagy fölenged – néha beszélgetünk
de álmunk nem nő tovább
s nem szorulunk senkire

könyörtelen egyszerűség békíti össze ellentéteit

hiába rakod össze mind a tegnapok köveit
visszafelé nem nyílik út
– de a halálnak sem lehet újra nekifutni

halmazat

jelen lenni mikor a szem kinyílik és lát
a te szemeddel nézni a napot
mennyire más ez a világ
– néha furcsákat álmodok –
s maradok félbehagyott
félreértett mozdulat
vajon jut-e idő szívünk bebútorozására
mielőtt belénk ég a bűntudat
meghalni így is lehet
de hálálkodni a semmiért szükségtelen
számolni a leltárba vett a pofonokat
arcod gyűrődéseit
ahogy kifordított mondatok közt üldögélsz
ne légy már ilyen szörnyen komoly
minden vég valaminek a kezdete
az utcakőre fekszel:
botrányosan kevés vagy
két villamos között…