Hátam mögött koppanva zárul a váróterem fotocellás ajtaja. Lábam alatt már a kövezet szürkéje, ahogy az alkony színével kopottan, porosan összevegyül. Három lépésre fekszik egy ember. Mozdulatlanul, hanyatt. Majdhogynem nyugodtan, miként onnan három lépésre a padokon üldögélő utasok. Kimerevített filmkockában nézek körül, rémítő mozdulatlanság közepén. A taxik, a buszok, a fénycsóvák, a zebrán a gyalogos lépésre emelt jobblába, minden-minden áll. Verjen a szíved, barátom! – készül bennem a mondat, miközben a fekvő emberhez lépek. Fáj valamije, Uram? Ivott? Legyen őszinte, csak úgy tudok segíteni! Hallgat, de tudom, szólni készül. – Volt úgy: berúgtam én is, feküdtem én is, némán tátogtam én is – bátorítom a válaszra. – Igen, sokat ittam. Nagyon, nagyon fáj a lábam! Nem az, amit maga vizsgál, műláb az combközéptől! – mondja végül. Hogy mért beszélek hozzá ékesen? – Hugyos nadrágját igazítva a műanyag lábon, cipőjét a műlábfejre visszahúzva, pucér hasáról az inget nadrágszíj alá visszadugva: jár a kerek mondat, jár a méltó szólás mindennek, ki érti. Érti. Méltóság van a pontos szóban, szeretem az embert, mégis madarakkal vagyok jóban – mondaná drága Ferenc fráter, égi egekből Szpérót szólongatván. Hívjak-e mentőt? (Hívni fogok. Mindenképpen. Csak tudnom kell, van-e veszélytudata. Van.) Hívjon! – válaszolja. – Az se’ baj ha detox? – Az se’ baj, azt is kérem. Félve nézek körül. Hál’ Istennek, a táj bemozdul, egy férfi felbátorodva segít, a padra ültetjük az Urat. Hívom a mentőket, s meg is várom a kocsit, az Úr eldőlne, ha nem fognám a vállát. Felém fordul, olajos barna tekintetében félelem. – Ne bántson, Bátya! – Nem bántom! (Bántották.) – Ne hagyjon itt, Bátya! – Nem hagyom itt! (Itthagyták.) Viszi a mentő az Urat, hívna, kísérjem el. Nem mehetek. Nyugodj meg, nyugodj meg Bátya! Visznek már, visznek a napsütötte sávba; Oda, hol tiszta fény világít; Hol dadogásod semmit se számít; Hol minden szavadra válaszolnak, Hol tündér mosollyal ébreszt a holnap.