• Kertészt Imre Die Welt-ben megjelent interjúja (németül),

• és annak a Népszabadságban megjelent fordítása.

Megint felháborodtak, akik szeretnek felháborodni, okuk lett újra imrekertészezni. Megint verik a magyar értelmiségieket nemzetgyalázónak kikiáltó tamtamot. Messzire hangzik ezeknek a sámándoboknak a zaja, és jelzi minden európai értelmiséginek, hogy van, amiben a nyolcvanévesnek igaza volt. Mi magyarok nem emésztettük meg még a második világháború tapasztalatait sem, nemhogy a szocializmus évtizedeiét, és nem néztünk szembe semmilyen bűnünkkel, ehelyett igyekszünk ezt elodázni és elfojtani. Ezért van, hogy buta gyalázkodó senkiháziaknak szava lehet egyáltalán a sajtóban, ezért van, hogy ott tartunk, ahol, s hogy a politikában hatvan éve nem hallott szlogenek puskaporfüstje száll fel Magyarországról a égboltig, messzire jelezve, hogy értelmiségieknek, másként gondolkodóknak veszélyes hely lett a hazánk.

Pedig történelmi tapasztalatainkat csodálatos szépirodalmi alkotások dolgozzák fel a nemzetnek. Ott vannak Kertész, Márai, Ottlik, Cseres Tibor és Kardos G. György nagyszerű regényei a két háború közötti korszakhoz és a II. világháborúhoz, Koestler, Déry Tibor és Esterházy írásai meg a “kommunista társadalmi kísérlet” megítéléséhez iránytű gyanánt.

Kertész Imre, Nobel-díjas magyar író

Kertész Imre, Nobel-díjas magyar író

Azonban ezekkel azok, akik hadakozni szeretnek, mit sem törődnek, csak azzal, hogy büszkék lehessenek valamire, amit ők magyarnak kiáltottak ki. Ha épp nincs mire, akkor kreálnak valami turulosat, vagy büszkék arra, hogy ők mernek az igazi értékkel nem érteni egyet, vagy hogy hazaárulónak, nemzetgyalázónak titulálhatják azokat, aki valódi, egész Európában is elismert kulturális értéket hoznak létre. Pláne, ha az értékteremtők utóbb még kritizálni is merészelik azt a buta sekélyességet, amiben mindnyájan tocsogunk nagyotmondó dobos sámánjaink véleményének túlzott tisztelete miatt. Ők ugyanis bármire ugranak, ami alkalmat ad egy kis hazaárulózásra, vagy vélt igazságuk alátámasztására. Ha ehhez elő kell rángatni egy idős ember szerencsétlen módon félreértelmezhető, utóbb meg is bánt kijelentését, megteszik. Ha szándékosan félre kell értelmezni hozzá egy sort, vagy ki kell ragadni a szövegösszefüggésből egy kifejezést, akkor arra sem restek. Nem számít sem érdem, sem szemérem, csak az ő szabad véleményük, amivel megalázhatják vak gyűlöletük tárgyát, vagy amit különben irracionális gyűlölködésük fügefaleveleként használhatnak.

Ismerjük persze már régről ezt a jelenséget; akár azt is mondhatnánk, hogy a modern korban tömegessé vált újságírás és -olvasás óta jellemző a magyarságra a buták túláradó nemzetféltése. Az Adyt gyalázók, és mellé ellenpár gyanánt csak egy Szabolcska Mihályt állítani tudók őrjöngése óta olyan folt ez a mentalitás a haza és a magyarság renoméján, ami nemhogy halványulna, de vissza-visszatérve egyre mélyebben szétterjeszkedik a társadalmunkban.

Sajnálom, hogy ahelyett, hogy egy Nobel-díjas magyar író születésnapjára emlékeznénk, újra e szégyenfoltot kell sikálni, de megszokhattuk már. A magyar értelmiségiek által levont történelmi konzekvenciák csak egy vékony, műveltebb, olvasottabb társadalmi szegmenshez jutottak el, máskülönben feldolgozatlanul maradtak.

Kertész Imre abban bűnös, hogy ki merte mondani: vannak még csontvázak a szekrényben, az egyik épp a hazai szélsőjobb előretörésével vált nyilvánvalóvá. Ha ő emiatt kellemesebben érzi magát Berlinben Budapest helyett, azt meg lehet érteni, még ha magam nem is osztom e véleményét maradéktalanul.