Szirák Péter Örkény-monográfiája

Barthes után, a szerző halála után meglehetősen kockázatosnak tűnik minden olyan vállalkozás, amely egy életművet nem valamely irodalomelméleti irányzatnak (ezáltal egy olvasásmódnak) alárendelve mutat be, hanem – felelevenítve egy műfajt és egy tradíciót – számot vet a szerzői névvel, és a szöveget az azt megelőző kontextusok figyelembe vételével vizsgálja. Élet és mű szoros egymásra vonatkoztatása voltaképp az írói portré műfajában is háttérbe szorult – gondoljunk csak a Kalligram Tegnap és Ma sorozatára, amelynek egyes darabjai elsősorban a szövegek elméleti-poétikai szempontú megközelítésére, elrendezésére, értékelésére tesznek kísérletet.  Szirák Péternek a Palatinusnál megjelent Örkény-kötete azonban más: egy műfajt és egy hagyományt rekonstruál azáltal, hogy eltér, illetve letér a ma jellemzőnek mondható útról, azaz az életművet nem a teoretikus alapvetések és módszertanok mentén közelíti, hanem egy biografikus-műközpontú, kronologikus olvasatot nyújt. Az eljárás a hetvenes-nyolcvanas évek portréit idézi, de túl is lép ezeken a megoldásokon: Szirák szakszerűen érti újra azt a műfajt, amelyet már kipróbált, és néhány kivételtől eltekintve bebukott a magyar irodalomtörténet-írás. A szerző „feltámasztását” ugyanis ez esetben maga az olvasó kívánja: a korszakokon át változó értékelési szempontok mentén kanonizált Örkény-életmű szélesebb közönséghez való eljuttatása, újraolvasása, és a pályakép történeti távlatból való komplex újraalkotása időszerű volt.

Az egyes fejezetek egy-egy téma köré szerveződnek, kronologikus-biografikus rendben követik egymást, és kerek egészet alkotnak, így a kötet nemcsak a lineáris olvasásra tart számot, hanem a kézikönyv-jellegű használatra is alkalmas. Az Örkény-életmű egyik sajátossága, hogy igen sokféleképpen olvasható, változatos, ellentétes értékítéletet is jelentő értelmezések terepe lehet, ez a tényező pedig mintegy elvárást támaszt az újabb monográfiák felé: a poétikai és ideológiai ellentmondások feloldása szinte megkerülhetetlen, a kánon módosítása, illetve az előző kánon(ok)hoz képest való elmozdulás pedig szükségszerű kérdés. Szirák kötetének az a legnagyobb erénye és vállalása, hogy a történeti és ideológiai összefüggéseket, az életművön belüli életrajzi, valamint a poétikai vonatkozásokat, a kánon- és hatástörténetet komplexitásában mutatja be, kapcsolódási pontokat tár fel, sokszor egy-egy gondolatmenet kiindulópontját az ellentmondások, konfliktushelyzetek képezik. Az egyes fejezetek célja az Örkény-életmű köré épült kontextusok és beszűkült olvasatok felszámolásával az értelmezői horizont kitágítása, Szirák a politika és irodalom, élet és mű közötti összefüggéseket sokféleségükben, ellentmondásosságukban próbálja feltárni. Az elemzések érzékenyen játsszák egymásra az életrajz meghatározó elemeit, azoknak a műre való hatását, miközben a kötet szerzőjének elméleti tudása elkerülhetővé teszi a műfajból adódó problémákat. A biografikus elemek aprólékos feltárása szerencsére nem telepszik rá a műelemzésekre, az újraértést szolgálja, termékennyé téve, aktuálissá az egyébként is máig élő örkényi textust, amelynél nem választható le megnyugtatóan egymásról élet és irodalom. Ahogy Szirák számos elemzése bizonyítja, a sorsfordulatok, az ideológiához és az aktuális értékrendhez való viszony Örkénynél sok esetben nemcsak tematikus, hanem stiláris, műfaji vonatkozásokat is jelent. Jó példa erre a Házastársak, amely mind műfajiságában, mind poétikai eszközeiben egyfajta lenyomata a korszaknak: „A 19-20. századi európai irodalom nagy hatású műfaji hagyományát, a fejlődésregény alakzatát ötvözi a szovjet mintájú propaganda-irodalom »alkalmi« műfajával, az ún. „termelési regénnyel”. Ez utóbbi az előzetes ideologikus feltevéseken nyugvó „termelési riport”, vagyis egy agitatív újságírói megszólalásmód regényesítése, mégpedig elvileg az „időtlenített” realizmus ábrázolási szabályai alapján, valójában egy ideologikus-nyelvi konstrukciónak a valóság helyébe állítása révén – a kizárólagosság igényével. (Ez a csere azért is bizonyult könnyen végrehajthatónak és végzetes hatásúnak, mert a pártállami marxizmus elutasította a valóság-konstrukciók versengését, amennyiben egyetlen „objektív” valóságot tételezett.” (84–85.)

Szirák elemzéseiben a politikai vonatkozások és a személyes aspektusok felsorakoztatása mindig valamely esztétikai jelenség leírásával együttesen történik, továbbá visszatérő kérdés az, hogy mi a tétje a szövegeknek az adott kontextusban, és mi az, ami – akár az ideológiát tolmácsoló, akár a korai művek esetében – fennmarad, megmarad a kánon részeként. Az első, Tengertánc című novelláskötet például önmagában nem igazán jelentős, azonban a későbbi művek szempontjából, egyfajta hatástörténeti/fejlődési összefüggésben új dimenziókat nyithat: „Írásainak teljesítőképessége elmarad ugyan a kor legjelentősebb alkotóinak – Kosztolányi, Márai, Móricz, Tamási vagy Gelléri Andor Endre – műveiétől, ugyanakkor a tárcanovellák tekintetében megnyilvánuló kompozíciós készsége és stílus-biztonsága kiemelkedő. Novelláinak javából szkeptikus-ironikus alkatra lehet visszakövetkeztetni, aki ekkor még elsősorban frivolitásokban nyilvánítja meg a világ folyvást átalakuló – az évtizedfordulón mindinkább hanyatlónak, összeomlásban lévőnek érzékelt – rendjéről alkotott véleményét.” (29-30.) A Szirák által kiemelt kvalitások, mint például a „helyzetteremtés ötletessége”, megelőlegezik az egypercesek szemléletét, szcenikáját és retorikáját is, az ilyen összefüggések feltárása pedig Örkény személyének, éleslátásának megítélésében is jelentőséggel bír, az életműben rejlő „folytonosságot” prezentálja, szemben a Révai-éra alatt született, a „kommunista üdvtannal” egyensúlyba hozott művekkel. Szirák az ideológiához közelítő időszak felvázolásához rendkívül széles filológiai bázist mozgat (a szépirodalmi és személyes, hivatalos Örkény-szövegeken túl nagy számban idéz kortársi visszaemlékezéseket, dokumentumokat), de többnyire határozott állásfoglalás nélkül (amit olykor bizony hiányol az olvasó) helyezi egymás mellé az ellentétes nézőpontokat, amelyek leképezik a szövegek közéleti-politikai kontextusait, és megmutatják, miként íródik felül az alkotómunka a napi események és a politikai történések szintjén, továbbá hogyan relativizálódnak az értelmezések az olvasás történeti távlatában.

A kötet a fent említetteken kívül számos egyéb, akár további vizsgálódásra is számot tartó problémát vet fel (pl. a szövegalkotási eljárások genealógiája, a közéleti szerepvállalás kérdése, Örkény image-alakításának tudatossága), amelyek révén a szerzőről és művéről – a lehetőségekhez mérten – globális képet kapunk. Szirák Örkény-könyve nyelvezetét és gondolatmenetét tekintve is befogadható, jól használható a nem szakmabeli olvasó számára is, ám a gazdag jegyzetapparátus segítségével a szakmabeli olvasó is tájékozódhat, egyfajta ugródeszkaként használva a monográfiát.