Hogy egy közhellyel kezdjem − egy fesztivál sikerét vagy épp sikertelenségét nagyban befolyásolja a válogatás milyensége. Jól válogatni nehéz, hiszen számtalan kritériumot kell figyelembe venni ahhoz, hogy maga a szelekció sikeres legyen. A 2009. évi Vidor Fesztivál színházi programja a rendezvény ars poeticája szerint az előző évad legjobb vígjátékait tartalmazza, de az egymondatos célkitűzés mögött ezernyi praktikus tényező húzódik meg − logisztikai és anyagi szempontból is mérlegelni kellett a meghívásokat. Mindezt nem azért írom le elöljáróban, hogy megkérdőjelezzem az idei válogatás sikerességét, hiszen tudjuk, tudnunk kell, hogy a színház (az itt és most művészete) mindig ki lesz szolgáltatva a jelen lehetőségeinek és sajátosságainak. Ez a gondolat azért kívánkozott a beszámolóm elejére, mert jól válogatni a kritikusnak is nehéz. A színházjáró kritikus is ki van szolgáltatva a jelennek. A válogatáskor igyekszik megfelelni a lehető legtöbb szempontnak, igyekszik azokat az előadásokat kiválasztani, melyek az előzetes várakozások szerint a program magvát alkotják majd. Később, a fesztivál után, a tapasztaltak fényében újrafogalmazza a szelekció indítékait, és elhiteti önmagával és az őt olvasókkal egyaránt, hogy a válogatás érvényes szempont alapján történt. Felejtsük hát el a szelekció szempontrendszerét, és tekintsük a véletlen művének, hogy éppen akkor, éppen arra jártam, és éppen láttam azt a három színházi előadást, melyről a következőkben szó esik.
G. B. Shaw A hős és a csokoládékatona című darabja alapján készült előadással érkezett a Vidor Fesztiválra a Katona József Színház társulata. Ezidáig két alkalommal mutatta be magyar társulat a darabot, előbb 1970-ben a Vígszínház, majd 1989-ben a József Attila Színház, mindkét prózai produkció rendezője Kapás Dezső volt. Jelen esetben azonban Máté András rendező zenés vígjátékká dolgozta át az eredeti Shaw-darabot, s ezzel olyan színházi műfajt választott, melyben − mint az egyszeri receptkönyvben − ízlés dolga az adagolás, van, aki zenésebben szereti, másokat zavar a zene előtérbe helyezése. Be kell valljam, annak ellenére, hogy alkatilag távol áll tőlem a zenés színház legtöbb válfaja, ezúttal szívesen vettem a zenés betéteket. Nem csupán azért, mert Várady Szabolcs dalszövegei nyelvi játékosságukban sokszor felülmúlják a shaw-i szöveget (fordító: Réz Ádám), hanem mert az alkotók kreativitása is elsősorban itt mutatkozott meg. Az 1970-es ősbemutatón olyan színészlegendák léptek színpadra, mint Darvas Iván, Bárdy György, Sulyok Mária, Básti Lajos és Csákányi László. 2009-ben is jól hangzó nevek olvashatók a színlapon, valami mégsem működik tökéletesen, így az este egy kellemes színházi este marad, és nem több. A shaw-i történet nem túl frappáns, nem túl átütő, de épp a történet kiszámíthatóságából adódóan számtalan megformálási lehetőséget kínál a játszóknak. A történet alapját egy szerelmi négyszög jelenti, melyben szerepel egy snájdig bolgár huszárkapitány (Nagy Ervin), a hősért rajongó fiatal lány (Jordán Adél), az első pillantásra nem túl hősies, de nagyon is megbízható és gyakorlatias svájci katona (Kocsis Gergely) és a lány családjának ambiciózus szolgálója (Pálmai Anna). A történet nem sodor magával, ezért a játszóknak kellene kíváncsiakká tenniük közönségüket, mintha azonban maguk sem hinnének az érdekességükben. Mintha nem tudnák, hogy a butácska történetből a shaw-i irónián túl mit lehetne még elővarázsolni. Kivételt jelent Jordán Adél, aki nem csupán érti a shaw-i humort, hanem láthatóan élvezi is azt: mozgása, mimikája, még az énekhangja is maga az (ön)irónia. A prózai darabba illesztett zenés betétek, melyekben ki-ki megmutathatja ének- és tánctudását, zenei kreativitását, önmagukban még nem elegek ahhoz, hogy (a méltán) az ország legjobb társulatának tartott Katona igazán emlékezetessé tegye az estét. E tanácstalanság fedezhető fel a jelmez (Füzér Anni) és a díszlet (Cziegler Balázs) esetében is, hiszen mindkettő megreked félúton a stilizált és a realista között. Ez a kettősség azonban az előadás tükrében nem a shaw-i irónia leképezéseként hat, hanem az alkotók bizonytalanságát mutatja, mintha nem tudnák eldönteni, hogy mit is játsszanak: mesét, melyben a királylány megtalálja méltó párját, vagy szatirikus drámát, melyben az ember ártatlan füllentései élethazugsággá növik ki magukat, vagy netán politikai drámát, melyben a barbár Bulgária és a civilizált Svájc szembeállítása napjaink Európájára rímel. Ezek a lehetőségek mind nyitva álltak az alkotók előtt, mindegyik megvalósítható lett volna érvényes módon, de a döntés valamilyen okból elmaradt. Mindezzel együtt Máté Gábor rendezése kompakt produkció, mely kellemes nyári estét szerzett a nyíregyházi közönségnek.
Ugyanez nem mondható el az Új Színház vendégjátékáról: Valló Péter rendezésében a Fogat fogért című Feydeau-bohózattal látogattak a fesztiválra. Ahogy a bevezetőben említettem, nem szeretném megkérdőjelezni a válogatás eredményét, azt a tényt azonban problematikusnak vélem, hogy A hülyéje mellett helyet kapott a tetemes Feydeau-életmű egy méltán háttérbe szorult darabja, miközben például Molière-, Shakespeare- vagy Molnár Ferenc-vígjáték nem került be a programba. A Feydeau-darabok visszatérő témája a házastársi hűtlenség, ezúttal a helyzet érdekességét a szokatlan módszer jelenti: a férj hipnózissal éri el, hogy felesége ne tudjon kilengéseiről. A francia polgári komédia atyjának tekintett szerző művei leginkább rafinált cselekményükkel és szellemes párbeszédeikkel hatnak, ezek egyike sem igaz a Fogat fogért esetében, és Bognár Róbert fordítása sok tekintetben inkább ront a helyzeten. Valló Péter (aki a díszletet is jegyzi) konvencionális polgári szobabelsőt állított fel a színpadon, melyben minden jelentősebb ötlet nélkül mozognak a játszók. A rendező egyetlen ötletet visz végig: amit nem tud a színészi játékkal kifejezi, azt fény- és hanghatásokkal igyekszik a nézők tudtára adni. A publikumnak címzett kiszólások előtt minden esetben mobiltelefon-csengőhanghoz hasonló hang csendül fel, míg hipnózisba esést és az abból való felébredést a díszlet fénycsövekkel bélelt falainak eltérő színű felvillanása jelzi. Mindkét esetben érdemes lett volna a színészekre bízni a dolgot, a rendező azonban láthatóan nem bízott bennük. A rendező és a színészek közti kommunikáció elégtelenségét mutatja a színészvezetés hiányossága is, ami által minden játszó a maga szája íze szerint formálta meg a szerepét. Ez a mellékszereplők esetében talán nem olyan súlyos probléma, de az egységes szemlélet hiánya a főszereplő páros tagjai esetében nagyon zavaró. Hirtling István a polgári vígjátékok kisstílű férjét játssza, Pálfi Kata viszont erőteljesen karikíroz. Bár utóbbi díjat is kapott a (részben szakmai) zsűritől az árnyalt jellemábrázolásért, a végletesen túlrajzolt megcsalt nő szerepében semmilyen árnyaltságot nem tudtam felfedezni − hozzáteszem, egy Feydeau-darab nem is feltétlenül kívánja ezt meg. Az előadás pozitívuma annak a Derzsi Jánosnak a jelenléte, aki színészvezetés nélkül is megtalálta a helyét a színpadon, és értelmet kölcsönzött nem csupán a kocsis kevéssé hálás figurájának, hanem az unalomba forduló előadás második részének is.
A két fent leírt előadás mellett azonban volt az idei Vidor Fesztiválnak legalább egy igazán jól sikerült és emlékezetes produkciója: a Parti Nagy Lajos-novellák alapján készült A hét asszonya – SzépRóza monológok c. előadásban azok is felfedezhették a maguk számára Csákányi Esztert, akik nem az utóbbi tíz év kult-színésznőjének egyszemélyes estjére váltottak jegyet. A stúdiószínházi előadásban Csákányi a Parti Nagy-szövegekből jól ismert női alakok sorsát egy-egy monológgal rajzolta fel. Mindehhez minimális, csupán jelzésszerű díszlet (Khell Zsolt) és lebilincselően realisztikus jelmezek (Izsák Lili) járultak. A lecsúszott villamosvezetőnő szakadt leopárdmintás harisnyája és kócos vörös haja kétségkívül látványos kontrasztban állt az egykori disszidens decens szőke frizurájával és divatos napszemüvegével, ugyanakkor némi hiányt is hagy a nézőben. Szerettem volna megnézni Csákányi Esztert paróka, smink és jelmez nélkül. Az átváltozásokhoz talán segítséget jelentettek a jelmezek, mégsem hiszem, hogy bármi is múlott rajtuk. Csákányi ugyanis olyan magabiztossággal és tévedhetetlen emberismerettel rajzolta fel a kitüntetését szorongató kézimunka-előnyomó és a struccokkal kedélyesen elbeszélgető fürdő-pénztáros alakját, hogy a kókadt virágcsokor illatát ugyanúgy éreztem volna, mint a fürdőét, a villamosét vagy az éjszakai bárét. Anger Zsolt rendező teret hagyott a színészének, engedte őt játszani, formálni, megjeleníteni, még egy lépéssel többet engedhetett volna – a közönség az egy szál farmernadrágot és egyszínű pólót viselő Csákányi Eszterben is látta volna mindazokat az asszonyokat, akiknek ő hangot és testet kölcsönzött. Nánay István, a revizoronline.hu-n, kritikájában felteszi a kérdést, hogy vajon hány asszony sorsa elevenedik meg a színpadon. A nyíregyházi előadás közönsége azt világossá tette, hogy kizárólag a jelmezben megjelenő figurákat tekinti érvényes szerepformálásnak. Az öltözéseket felvételről kísérő „hangjátékokat”, melyben egy színésznő (aki ezúttal maradjon névtelen) az életéről és a pálya nehézségeiről vall, a körülöttem ülők gyakorlatilag szünetnek tekintették, annyit azonban bizton állíthatunk, hogy egy, a reflektoroktól távoli, alig hallható színésznői sors mégis megelevenedett.
Fogjuk hát a véletlenre, hogy az általam választott (?) három produkció merőben eltérő színházi nyelvet képviselt, a tematikus fesztivál központját jelentő komikumhoz is különböző módon viszonyultak. Közös pontjuk csupán az, hogy mindhárom produkciót fővárosi társulat (vagy produkciós társaság) jegyzi, mely tény a vidéki fesztiválokon egyet jelent a fokozott érdeklődéssel. Ezekben az esetekben a közönség nagyobbik része a médiából ismert nevekre váltja meg a jegyét, és nem a produkcióra. Veszélyes tehát hatalmas közönségsikerről beszélnünk, a vastaps ugyanis nincs mindig arányban a bemutatott produkció minőségével, az elvégzett munkával, az alkotói teljesítménnyel. Véleményem szerint a kilencedik alkalommal megrendezett fesztivál szakmai stábjának el kell döntenie, hogy jövőre mi lesz a válogatás szempontja; a szakmai minőség (és ennek megfelelően valóban az elmúlt évad legjobb vígjátékait igyekeznek meghívni) vagy a közönségbarát, sztárokkal teletűzdelt program a cél. Félreértés ne essék, a közönség szórakoztatása már önmagában is nemes cél, de az elmúlt kilenc év sikerei azt mutatják, hogy Nyíregyházán nem ez az egyetlen elvárás.