Beszélgetés egy Nyíregyháza-szurkolóval. Darvasi Ferenc írása lapunk szociográfiai felhívására érkezett.

Darvasi Ferenc, Nagy Csilla és Miklós Eszter Gerda itt következő írásait lapunk a napokban megjelenő 2009. őszi számából ajánljuk olvasóink figyelmébe.

magyarfutball.hu

Amikor olvastam a 2009 tavaszi Vörös Postakocsiban az irodalmi szociográfia pályázatról, rögtön felcsillant a szemem. Éspedig azért, mert láttam, az egyik téma ez: „A Szpari-szurkoló”. Mint futballbolond, rögtön elgondolkodtam a hirdetményen. Hamar beugrott, ha nem is egy szociográfiai tanulmány, de egy interjú ötlete. Kevésbé érdekelt volna egy szurkolói csoport tagjának, egy ultrának vagy egy vérbeli huligánnak a véleménye. Az a −meglehet, téves − előfeltevésem, hogy egy ilyen beszélgetésben túl sok tipikus, kiszámítható válasz akadna. Annál inkább izgatott, milyen egy nem a belső magba tartozó Szpari-szurkoló. Így jutottam el riportalanyomhoz, ahhoz a 30 éves, anonimitását kérő férfihoz, aki 18 évesen, egyetemre beiratkozva került el Nyíregyházáról, és néhány éve már Pesten él. Vele beszélgettünk a magyar és a külföldi, a nyíregyházi és a pesti csapatokról, a játék minőségéről és az emberben megbújó érzelmekről, identitásról, családi és városi háttérről, és arról, hogyan lehet egyszerre több klubcsapatnak is szorítani…

Hol születtél? Honnan származol?

Mivel ez egy Szpari-cikk, azzal kezdeném, hogy Szpariban nőttem fel. Nyírbátorban születtem. A szüleim értelmiségiek, én vagyok az első gyerekük. Három-négy éves koromig egy szabolcsi kisvárosban éltünk egy szolgálati lakásban, utána költöztünk be Nyíregyházára. Az óvodát már itt kezdtem el, tehát végül is mondhatom magamat nyíregyházinak. „Bennszülött”-nek nem, de valójában nyíregyházi vagyok, kertvárosi.

Mesélnél egy kicsit Kertvárosról?

A nyíregyháziak tudják, hogy a Kertváros mit jelent. A dohánygyáron és a vasúton túl van, a síneknél a repülőhídon kell átmenni. Autóval pedig a tiszavasvári felüljárótól lehet megközelíteni ezt a területet. Ez egy kicsit szeparált része Nyíregyházának. Itt nyugodtan kiengedhettek a szüleink, eljárkálhattunk erre-arra, nem volt veszélyes környék. Az itteni orosz temetőben játszottunk állandóan. Tévhit egyébként, hogy a Kertvárosban jobban éltek volna az emberek, mint máshol a városban. Közel sem olyan környék ez, mint Sóstóhegy vagy a Korányi út, hanem olyasmi, mint a Hímes. A Fészek utcai része nagyon jó hely, egyébként kisvárosi hangulatú az egész környék, kertes házak vannak. Télen a széntüzeléstől tisztára olyan szagok voltak, mint egy faluban. Én mint kiskölyök ott nőttem fel a nálam néhány évvel fiatalabb öcsémmel, egészen 13-14 éves koromig. Ezután költöztünk be egy olyan helyre, amit már belvárosi résznek nevezhetünk. Ez felemelkedés volt. Szüleimről tudni kell, hogy nagyon szorgalmas emberek, állandóan dolgoztunk valamit. Onnan indult minden, Nyíregyháza-Kertvárosból – amit akkor még Ságvári-telepnek hívtak. Ismertem a közeli utcákban az összes gyereket, volt egy hely, amit mindenki kispályának hívott, ott fociztunk reggeltől estig nyári szünetben. Meg egymáshoz jártunk borsót fejteni, meggyet szedni, de igazából csak azért, hogy tudjon jönni a másik focizni. Persze főleg hozzánk jöttek a többiek, nekik nem volt annyi dolguk. És ez a kispálya nem messze van a stadiontól, a Ságvári-telepi NYVSSC-pályájától.

Hogy képzeljük el ezt a stadiont?

Az NYVSSC-pálya viszonylag jó létesítmény: fedett lelátója van, körben futópálya, salak, és ott is voltak kézilabdapályák. Ez egy viszonylag méretes komplexum, olyasmi terület, mint maga a Sóstói úti. Megesett, hogy a Szpari is itt játszott. Nem vagyok ebben biztos, de amikor még nem volt meg a Sóstói úti stadion, akkor mintha itt játszották volna a mérkőzéseiket. Innen indult szerintem a Szpari. Jártunk is ki ide meccset nézni. Azért nagyon fontos ez, mert a gyerekkoromat végigjátszottam ezen az NYVSSC-pályán. Először a kispályán, aztán a nagyobb srácokkal a kézilabdapályán. Játszottunk a füvesen is, beengedtek oda minket, volt valamilyen korosztályos bajnokság ötödikes koromban, amin lőttem is egy gólt. Még mindig emlékszem rá: valaki rávágta a labdát, a kapusról kipattant, én meg bekotortam a kipattanót. Egyébként a kedvenc játékosom SuperPippo Inzaghi… [aki szintén a lesipuskás góljairól híres – D.F.] Gyuri bácsi, a testneveléstanár mondta, hogy jól van, jól van, oké. Ezzel a góllal nyertünk 2:1-re. Már ott megöleltek sokan, mintha egy nagy meccsen lennénk, de amikor mentünk hazafelé, akkor is mindenki dicsért, és én ettől nagyon jól éreztem magam. Általános iskolába amúgy nem a Ságvári-telepen jártam. Át kellett menni a repülőhídon, be a városba. Lett volna iskola a Kertvárosban is, de a szüleim azt akarták, hogy a vasúton túlra járjak. Ott többféle gyerek van, és azt a sulit tartották jónak. Öcsém is oda járt. Orosz és testnevelés tagozat közül lehetett választani. Édesanyám az előbbire szeretett volna beíratni, de apám azt mondta, egy fiúnak a testnevelés kell.

Gondoltál arra gyerekként, hogy focista leszel?

Hogyne. Nyolc évig testnevelés tagozatos osztályba jártam a Széchenyi utcába. Plusz még heti háromszor mentem tájfutásra, a Nyíregyházi Konzervgyár SE-be. Indultunk versenyeken is: a lajosmizsein úgy eltévedtem, hogy turisták vittek be a start után öt órával a célba. A buszon a többiek már másfél órája vártak, úgyhogy mikor felszálltam én is, el lehet képzelni, milyen kedves pillantásokkal fogadtak… Esteledett, előzőleg már azt fontolgatták, hogy hazautaznak, és csak egy tanár marad ott értem. Tíz éves lehettem, voltam egy játékosválogatáson, tanárok nézték, kit lehetne vinni focizni a Szpariba. A tizennégyes iskolások is ott voltak a Szamuely-telepről. Az övéké focitagozatos suli volt, a Szpari utánpótlásbázisa. A Sóstói úti stadionban válogattak a tanárok, sok általános iskola eljött, egymással játszottunk kétszer húsz perces meccseket. Csatár szerettem volna lenni egyébként vagy középpályás, de itt azt akartam, hogy a higgadtságomról és a jó passzaimról tűnjek ki, s védekeztem, nem mentem előre. Úgy éreztem, hogy jól játszottam, és azt hittem, ez majd fel is tűnik valakinek. Álmodoztam, milyen jó lenne elmenni a Szpariba. Akkor átkerültem volna a tizennégyes iskolába. De nem. Egy srácot vittek csak el közülünk.

Kudarcként élted meg ezt?

Nagy csalódás volt nekem, hogy nem kellettem a Szparinak. És mi az, hogy nem kellek, ha egyszer jól játszottam? Rosszul esett, de utólag örülök neki, hogy így alakult, majdnem az összes barátom innen a Széchenyi utcai suliból van. Állítólag az általános iskolai osztálytársait felejti el először az ember, az egyetemről maradnak meg a legtöbben – nálam ez pontosan fordítva történt. Sem a gimnáziumi, sem az egyetemi srácok nem maradtak meg annyira, mint az általános iskolai barátok. És a tizennégyesben nem voltak valami értelmesek a fiúk – ott csak jól kellett focizni és kész. Így végül is nem sajnálom, hogy nem kerültem oda. Annyira tehetséges meg úgysem lettem volna, hogy jó focistává váljak. És így legalább intellektuális szakmát kerestem…

Gyermekkorodban melyik csapatot kedvelted és ki volt a kedvenc játékosod?

A Milant szerettem, Van Bastent, Gullitot és Reikaardot. És Hollandiát. Apám a németeket. Emlékszem a hollandiai eb-re, amit meg is nyertek a hazaiak, a narancssárga mezre, Vas Bastenre. Amikor a vb-n Rijkaard leköpte Völlert, azt nem tudtam hová tenni.

A Szparit hogyan szeretted meg?

Fel sem merült, hogy ne szeressem. A Szpari az utóbbi éveket leszámítva az én életemben összesen háromszor volt fent az első osztályban: feljutott, gyorsan ki is esett, és aztán évekig nem jutott vissza. Amikor feljutottak, örültünk, sokkal többet jártunk meccsre. Emlékszem, hogy amikor egyszer az NB 1-be került a csapat, és olyan hetedikes lehettem, nagy Szpari-láz volt az iskolában, állandóan az edzőnk nevét ordibáltuk: „Bur-csa Győ-ző, Bur-csa Győ-ző”, és Bíró Szabolcs kapusét. Kirchmayer is nagy kedvencem volt.

Apáddal jártatok mérkőzésre?

Apám szereti nagyon a futballt, mint minden magyar férfi. Együtt néztük állandóan a vb-ket, eb-ket. Külföldi foci alig jutott el hozzánk, egyedül a BEK-meccsek. Ezért szerettem a Milant is, meg ugye más csapatokot nem is nagyon láthattunk. Olaszországból csak őket meg a Juventust ismertük. Nézni is szerettem és játszani is, majd megőrülök érte mind a mai napig, a barátokkal szoktunk mostanában is focizni. Ha meccs volt, nem lehetett mást nézni a tévében. Eleinte a Kertvárosba jártunk ki. Néha kimentünk a NYVSSC-pályára, megnéztük a Nyíregyháza-Kertvárost, ami most is létezik, talán a harmadosztályban játszik [jelenleg Nyíregyháza Spartacus II néven játszik az NB 3-as csapat a Tiszavasvári úton – D.F.]. A nyíregyházin belül van egy Ságvári-telepi identitás is, és az ittenieknek ez volt a csapata. Kimentünk mondjuk a Tunyogmatolcs-Kertvárosra, ordibáltunk, szotyiztunk.

Melyik Szpari-meccsre mentél ki először?

Egy Diósgyőr ellenire, ez számított a legnagyobb rangadónak, nekik és nekünk is. Idegenbe sosem utaztunk el apámmal, akadt mindig tennivaló otthon, ennyire nem értünk rá. Néztem, hogy itt, a Diósgyőr-meccsen részegek vannak, trombitálnak, beszólnak. Meg kikísértük a miskolciakat a stadiontól a pályaudvarig. És salakmotorra is jártunk… Mire tíz éves lettem, már sokat mentünk ide-oda. De csak ad hoc jelleggel jártunk meccsre, és inkább a Kertvárosba. Az egykori bujtosi pályára, ahol most az OBI van, például egyáltalán nem.

A Szpari mellett szeretsz másik magyar csapatot?

A Fradit, apám révén. Sok meccset néztünk, akkor még jó és színvonalas volt a magyar foci, és húsz éve jelentett valamit egy Ferencváros-Újpest, egy Ferencváros-MTK. Ma már nem bírom az NB 1-es meccseket, tévében nézhetetlenek, maximum tíz perc elég belőlük, nincs semmi élvezeti értékük. A Szparit most néztük otthon az Újpest ellen [2009. szeptember 19. – D.F.], de elkapcsoltunk, annyira gyenge volt. Csak a végén váltottunk vissza az összefoglalóra. Apám régen, mikor még 10 éves lehettem, elmondta, melyik csapatról mit kell tudni. A vidéki gárdáknak nem volt különösebb mögöttes jelentéstartalma. Még a Diósgyőrről mesélte apám, hogy az ilyen szocialista csapat, és a város nagy része az utóbbi évtizedekben beköltözött emberekből áll. Mondta, hogy az egész egy mesterséges képződmény, a munkásosztály fellegvárának lenni, iparvárosnak egy nagyipari hagyományokkal nem rendelkező országban. A szocializmus fellegvára, Diósgyőr, kohók… Szóval még a diósgyőri csapatnak volt jelentése, de ezen kívül csak a budapestieknek. Alapból kevés nem pesti csapat szerepelt az NB 1-ben. Egy vidéki ember általában szeretett egy fővárosi csapatot. És hogy ki melyiket, annak megvolt a pontos értelme. És nem tartották szégyennek, ha valaki egy fővárosi csapatnak is szurkolt, mert azok képviselték igazából az országot, egy Diósgyőrnek vagy egy Pécsnek csak az ottaniak drukkoltak, senki más.

És mit mesélt apád a fővárosi klubokról?

Hogy a Vasast az angyalföldi munkások, az elvhű baloldaliak szeretik, és Kádár János… A kilencvenes évek elején egyébként megkérdeztek a tévében néhány politikust, kinek szurkolnak. Kuncze Gábor a Ferencvárost mondta, Horn Gyula a Vasast. Faggattam apámat, akivel együtt néztük az adást, hogy miért ezt mondják. Szerinte Kuncze a Fradi népszerűsége miatt válaszolt így, hogy saját magának tőkét kovácsoljon ebből, Horn viszont nem mondhatott mást, még ha azt sem tudja, mi az a futball, mert ez a legbalosabb csapat. Valószínűleg a tanácsadóik javasolták, hogy ezt állítsák. A Kispestet sem szerettük, hiszen a Honvédelmi Minisztériumot, a rendszert, egy erőszakszervezetet képviseltek. Azért is ellenszenvesek voltak, mert ha meglátták, hogy Diósgyőrben, Szegeden van egy jó játékos, fogták, behívták katonának, és máris a Honvédnál találta magát az adott személy… Az Újpest, mint a rendőrség, a belügyminisztérium csapata, még ellenszenvesebb volt. Az MTK-ról annyit mondott, amit mindenki tudott, hogy zsidó csapat volt, de ez elvesztette a jelentőségét, mert sajnálatos módon a második világháborúban kiirtották Magyarország zsidóságát. Azt is ő mondta, hogy az MTK-nak általában értelmiségiek szurkolnak, az intellektuálisabb réteg. Itt van a legkevesebb, de a legértelmesebb drukkertábor. Ehhez a gárdához, mint zsidó csapathoz, nekünk eleve nem sok közünk lehetett volna.

És hogyan jött a Fradi szeretete?

A Fradit az egész ország a nép csapatának tekintette. Olyannak, amely nem egy erőszakszervezeté, a párté vagy a zsidóké. A vidékieknek az is szimpatikus volt, hogy a Földművelésügyi Minisztérium gyámsága alá tartozott, és nem a rendőrség, az ÁVH vagy Kádár áll mögötte. Egyébként egész Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nagyon szeretik a Ferencvárost. Egyszer Nyilasi Tibor is mondta egy a Sóstói úton megrendezett Szpari-Ferencváros előtt, hogy biztos a teltházban… Nekem az összes osztálytársam Fradi-szurkoló volt. És még egy anekdota. Torgyán József nyilatkozta, hogy amikor Fehérgyarmaton játszott a Fradi, talán Magyar Kupa-meccset, csak az edzésre ötezer néző ment ki! Ha már szurkolni kell valakinek, akkor nem a Belügyminisztérium, nem a Kádár csapatának fognak. Szabolcsban ötvenhatról sem úgy beszéltek, hogy az ellenforradalom lett volna, hiába sulykoltak mást a hivatalos verzióban. Sok mindent el lehet mondani az itteni emberekről, hogy például itt a legkevesebb a diplomások száma, de azt, hogy buták lennének, nem állíthatjuk. Azért sem esett nehezünkre a Ferencvárosnak szurkolni, mert, valljuk be, a Szpari nem volt tényező az NB 1-ben.

Jártál is ki Fradi-meccsekre?

Igen, amikor a nemzetközi kupában játszottak a Göteborg és az AEK Athén ellen. Az egyik első nagy élmény az Anderlecht elleni BL selejtező visszavágója, apámmal néztük a tévében. Amikor a Fradi lőtte a gólt, ordított az egész város. Az gyönyörű pillanat volt, a sport hatalmas örömöket tud okozni. Moziban mikor érzel ilyet? Soha. Most a Debrecent sajnos nem érzik ennyire magukénak az emberek. Szurkolnak nekik is, de a Ferencvárost az egész ország buzdította. A gimnázium vége felé jártam, amikor jött a Göteborg és az AEK. Apám feljött valamiért kocsival Pestre, én meg utaztam vele, és mondtam neki, hadd maradjak már itt, most van a meccs. Rábólintott, és szerzett nekem szállást. 17 éves voltam akkor. A meccs előtt bementem a Fradi-pálya melletti közértbe, vettem sört, meg valami töményt. Láttam a többi szurkolót, figyeltem, mint egy kölyök, hogy mit csinálnak. Voltak persze részegek is. Az egyik, emlékszem, a kisüveges Fanta felét kiborította, és tölti a maradékhoz a Royal Vodkát. Ezt beengedik, nyugi, mondta a haverjának, azzal mentek a stadionba. Mindenki szürcsölt. Akkor még nem tudhattam, hogyan hat majd rám az alkohol. Ittam két-három sört meg egy kis barackot. Láttam a többiektől, így kell ezt.

darvasi_feri_1218399036Hová szólt a jegyed?

A B-középbe, az F-szektorba, ott ordítottam, hogy hajrá, Fradi. Magával ragadott a hangulat, mert ugyan a Szpari-meccseken is volt szurkolás, de az nyilván nem hasonlítható ahhoz, ami az Üllői úton, a kapu mögött van… Amikor néztük korábban a tévében, már akkor is tetszett ez a szektor. Mondtam apámnak, hogy ezek biztos jó szurkolók. Az a söpredék, válaszolta, munkakerülők, tekergők, részegek, kábítószeresek. És ebben is igaza volt szerintem… Én azt hittem, ezek tényleg ilyen nemes, nagy magyar szurkolók. Én is ott voltam köztük. Hova mentem volna, a nyugdíjasok közé? Akkor is nyomtam már 90 kilót, mint most, ordibáltam. Mit tettem volna, dolgozott bennem a három sör meg a Royal Vodka, a barack. Ment a hajrá, Szpari [egy igazi freudi elszólás –D.F.], bocs, a hajrá, Fradi, élveztem. Álltunk ott, talán gól volt, megbotlottam, bevágódtam vagy három-négy sorral lejjebb, mindenkit letarolva magam előtt. Megállítottak, amikor mentem vissza, fel, bocsánatot kértem, de ezek meg, hogy semmi bocs, bocs, nyugodtan; láttam, hogy berezeltek tőlem. Rémült tekinteteket láttam, megijedtek tőlem, pedig csak egy kis 17 éves voltam. Azt hittem, hogy meg fognak verni azért, amit csináltam, közben pedig féltek tőlem.

És milyen a nyíregyházi közönség?

Nyíregyházán alapvetően két tábor létezett. A Sóstói úti oldalon nem volt szervezett szurkolói aktivitás, ott átlagemberek ültek, káromkodtak, szotyiztak. Az igazi élet a másik oldalon volt. Én erre a részre jártam ki. A B-közép két alakulatból állt. A kanyarban voltak és vannak a fiatalok, a Keleti Front nevű frakció. A még ifjabbakat Mastiffs-nek hívják, meg lehet, hogy van még több ilyen csoport is. A Keleti Front és a Mastiffs már nagyjából egy éve haragban áll egymással, amit én marhaságnak gondolok. A Keleti Front tagjai a keményebb, balhésabb csávók. Én soha nem mentem be közéjük, mindig fent álltam a korlátnál. Nem mentem be közéjük, de érdekelt, kíváncsi voltam, hogy szökdelnek, mit írnak ki, miket kiabálnak. Láttam tíz éve egyszer horogkeresztet is sajnos, azt nem értettem, minek van rá szükség. Nagyon kifejező névnek tartottam mindig ezt a Keleti Frontot – az ilyen angol nevekkel ellentétben, mint amilyen például ez a Mastiffs is. Ugye a világháborúban használták ezt a fogalmat: a keleti front nagyon szörnyű volt, a második világháború talán legdurvább része. Nyíregyháza és a megye pedig az ország keleti csücske, védőbástyája. A Keleti Frontot mindenki ismeri Magyarországon, aki focimeccsre jár. Utoljára a Nyíregyháza-Videotonon voltam [2009. szeptember 12. – D.F.], láttam, hogy van nekik egyenpólójuk, és nem ilyen durva, hogy betölti az egész hátát a felirat. Fekete, jó minőségű póló, ízlésesen ráírva a szurkolói csoport neve. Én egy olyat szeretnék is magamnak, de nyilván csak maguk közt osztogatják. Látásból a legtöbb B-középbe tartozó srácot ismerem a környékünkről. Az öreg szurkolók, az egy másik kategória. Néha látok ott az italtól, cigarettától eléggé meggyötört arcokat is.

Nagyjából hány Szpari-meccsre mész ki egy szezonban?

Nyíregyházán, amikor nagy ritkán az NB 1-ben játszott a csapat régebben, ha eljött az Újpest, a Ferencváros, az MTK, mindig kimentünk, telt ház volt, de a Diósgyőr és a Debrecen ellen is, nagyon nagy élmény egy ilyen meccs. Mostanában úgy minden harmadikon biztos, hogy kint vagyok. Persze nem a sportértéke miatt. Senki nem azért megy, hanem mert a mi csapatunk játszik. Nézem az embereket, hallgatom, miről beszélnek. Élőben egy focimeccs azért sokkal élvezhetőbb. De elsősorban a közönség miatt szeretek kimenni, miket szólnak be, hogyan szurkolnak. Otthon érzem a stadionban magam. A családom, az az első számú otthon, de tágabb értelemben ugyanezt jelenti a város és a Szpari. És még mindig eseményszámba megy, hogy NB 1-es a gárda – pedig már néhány éve így van ez. Az őszi szezonban eddig a Videoton-meccsre mentem ki. Csak a második félidőre, mert úgy értem ki, meg akkor már nem kell fizetni. Láttam, hogy a csapat egyenlít, 1:1, lementem egy sörért a Stadion Sörözőbe. Mondom, megiszok egy sört, mert szárazon ezt nem lehet elviselni. Mire felmentem, már megint vezetett a Videoton, aztán rúgtak még egyet. Nem működött az eredményjelző, nem tudtam, mennyi van hátra. Lőtt a Szpari egy gólt, ordibáltam, persze már előtte is. A Sóstói út felőli részen voltam, mert az esett közelebb, ordibáltam, de látom, a többiek nem akarnak „hajrászparizni”… Mert utána rögtön lefújta a bíró a meccset, középkezdésre sem jutott idő. Megkérdeztem, ki lőtte a gólt. Hát az a kis vakarék megint betalált, mondták Hommára.

Idegenben láttad már a csapatot? Ismered a mostani játékosokat? Ki a kedvenced?

Nagyjából képben vagyok, tudom az eredményeket, de nem úgy figyelem az egészet, mint ahogy az olasz bajnokságot és azon belül a kedvenc csapatomat, az AS Romát. Nem, de a Nyíregyházát azért szeretem, mert minket képvisel. Akik a pályára lépnek, azokkal azonosulunk. Idegenben egyszer, a tavaly előtti szezonban, Kispesten néztem meg őket. Hommát, Miskolczit ismerem, és Bogdanovicsot. Van egy néger védő, nem tudom a nevét, de elég jól játszik [Yves Simplice Mboussi – D.F.]. A mostaniak közül Hommát szeretem legjobban. Róla a Sport TV-n, a Zuhanyhíradóban is mondták a szakértők, hogy igazi vérbeli csatár, és nagyon jól fog vele járni a Nyíregyháza, s nem jelentene meglepetés, ha ő lenne a gólkirály. A Debrecen is el akarta vinni. Én azt mondtam, hogy arra a pár BL-meccsre odaadnám nekik, egyébként maradjon itt, mert ha a Nyíregyháza bent marad, azt csak neki köszönheti. A régiek közül Bíró Szabolcsot, Kirchmayert szerettem nagyon, és persze Szatke Zolit. De ha választani kellene közülük, akkor Szatke a kedvencem. Ő mindig hűséges volt Nyíregyházához.

Ez miért ilyen fontos neked?

Azt tudni kell, hogy Nyíregyházának és a megyének az is egy problémája, hogy a fiatalok otthagyják – mint ahogy én is, és még rengetegen. Emlékszem, egyszer, amikor még középiskolás lehettem, Csabai Lászlóné nyilatkozott a tévében, hogy Nyíregyháza milyen jó város, milyen jó itt lakni, nem iparváros, szép, de sajnos a gazdasági körülmények miatt a fiataljaink, akiket mi képezünk ki a saját pénzünkön a gimnáziumainkban és a főiskoláinkon, elmennek a fővárosba. Akkor azt mondtam magamban, hogy én nem fogok így tenni, nem akarok elmenni, maradok. Én nyíregyházi vagyok, itt fogok élni, nem leszek pesti. Aztán úgy alakult az élet, hogy itt vagyok Budapesten, de az is az identitásom része, hogy felvállalom: Nyíregyházáról jöttem, a Szparinak szurkolok, és kész. A Nyíregyháza mellett a Fradi is másodlagos. Akárhányszor összekerül egymással a kettő, nem kérdés, hogy a Szparinak szurkolok.

Melyek a legnagyobb szurkolói élményeid?

Az egyik legemlékezetesebb, amikor egyszer régen nagyon simán megvertük a Fradit – igaz, hogy a szezon végén kiestünk. De a Diósgyőr legyőzése is nagyon nagy öröm, és ahogy meccs után a kullogó vendégszurkolókat kikísértük az állomásra. Ezt a csapatot utálom a legjobban. Két-három éve egy haverom mesélte, hogy elment Diósgyőrbe, ahol a helyi szurkolók felszedték a villamossínek közül a téglát, és azzal dobálták meg a szurkolóinkat. Nyíregyházán a nagy csetepaté mindig a pálya Hímes felőli oldalánál, a Stadion utcánál volt, ott sorakoztak fel a lovas rendőrök a szparistákkal szemben, védeni a több száz vagy ezer vendégdrukkert. Gyerekként mindig élmény volt, amikor szólt a rendőrsziréna, és jöttek a vendégszurkolók. Meg amikor egyetemista voltam, és 4:2-re legyőztük a Debrecent… Nem tudom egyébként, miért van ezekkel a csapatokkal ellentét, és mi az oka a Debrecen és a Diósgyőr közti barátságnak. Ez valami nagyon régi történet lehet.

És az miként lehetséges, hogy nyíregyháziként kimész az egyik ősi ellenség, a Debrecen BL-meccseire?

Én a Debrecent is magaménak érzem, elmondom, miért. A Nyíregyházának az NB 1-ben három célja lehet. Az első és egyben legfontosabb: nem kiesni, az utolsó bent maradó helyet megszerezni. Ez az alapvető. A szabolcsi gazdasági körülmények között igazán jó játékost nem lehetett venni soha, a fizetés nagyon alacsony. Valljuk be, mindig gyenge volt a Szpari, értékelhető eredménye nem akadt. A második és harmadik számú cél: otthon a Debrecent és a Diósgyőrt meg kell verni. Semmi más nem számít. Ha ez a három dolog teljesül, minden nyíregyházi szurkoló boldog. A többi meccsen bárhol ki lehet kapni. Idegenben mindig a 0:0-t őrizgetjük, annak a reményében lépünk fel, Pesten pláne. Ez Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, olyanról szó sincs, hogy mondjuk az Audi támogatna minket. Hogyan csöppentem bele a Debrecen BL-meccseibe? Én már gyerekként is azt láttam, hogy a Debrecent, akár a Diósgyőrt, nagyon-nagyon utáljuk. Nem tudom, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, de amikor eljöttek hozzánk a debreceniek, állandóan mocskoltak, pocskondiáztak minket. Ehhez képest most megyek a Puskás Ferenc Stadionba. Nyilván a Nyíregyháza szeretete is abból fakad, hogy onnan származom, ők képviselnek engem, helyettem vannak a pályán. Ki szurkol a Nyíregyházának, ha nem én? Hiába gyengék és küzdenek folyton a kiesés ellen, hiába nem nyújtanak értékelhető futballt és nincs nagy sportteljesítmény mögöttük, én akkor is onnan jöttem, és kész. A Debrecennek csak addig szurkolok, amíg versenyben lesznek a nemzetközi kupában. És miért nekik? Azért, mert ők ugyanolyan gyengék, mint a Nyíregyháza az NB 1-ben. Ahogy az országos közegben a Szpari képvisel engem, külföldön pedig most, mint magyar embert, a Debrecen. És ki álljon mögöttük, ha nem ez a tízmillió ember? Ki másra számíthatnának? Hogy Olaszországban nem fog nekik szurkolni senki, az biztos, és Franciaországban vagy Angliában sem, sőt, sehol másutt. Csak ránk, magyarokra számíthatnak. Ha mint az angoloknak, nekünk is négy csapatunk a BL-ben volna állandóan, akkor lehet, hogy nem szurkolnék nekik. De így, hogy tizenöt év telt el, mire a Fradi után egyáltalán újra bejutott egy magyar csapat… És azt is el kell mondjam, hogy én mint magyar futballszurkoló, nem tudtam az utóbbi tizenöt évben kimenni olyan meccsre, kivéve a Ferencváros AEK Athén és Göteborg elleni mérkőzését, hogy ott igazi hangulat legyen és szurkolhassak szívből. Mint magyar futballszerető ember, elég boldogtalannak vagyok tekinthető, mert hazánk csapatai semmilyen örömre nem adtak nekem okot az elmúlt tizenöt évben. Követem a válogatott meccseit is. Most néztem az utolsó, sorsdöntő meccseket, a svédek és a portugálok ellenit. Ha fontossági sorrendet kellene felállítani: Nyíregyháza, magyar válogatott, Ferencváros, Roma. Csak mivel a magyar klubok és a válogatott tizenöt-húsz éve nagyon gyengék, sok ember nem a hazai csapatoknak szurkol. A meccsek nézhetetlenek, semmi örömet nem okoznak. Teljes boldogtalanság az egész. Ha a focihíreket nézem, 99%-ban a Romát figyelem, és csak 1%-ban a Szparit. De azért, mert értelmezhetetlen futballként az NB 1.

Miért éppen az AS Romát szereted?

Elsősorban a szurkolói miatt. Kisgyerekként ugye az AC Milant szerettem, mert ők értek el eredményeket. Az akkori egyetlen tévécsatornán annyit lehetett látni külföldi fociból, amit a Telesport mutatott a Híradó után, hetente egyszer, egy percre. Alig közvetíttek akkoriban meccseket, egy-egy percre láthattam csak a Milant, a Bayern Münchent, a Real Madridot. Ebből a szűkös választékból akkor az AC Milan tetszett legjobban. Azt sem tudtam, hogy létezik az AS Roma. Velük 18 évesen találkoztam először. Akkor már nagyon gyenge volt az NB 1, több külföldi meccset mutattak a csatornák. Egyik első, meghatározó élményem velük kapcsolatban: egy egyetemi újság került a kezembe a kollégiumban, semmi érdekes nem volt benne, csak iskolai információk. De szerepelt benne egy egész oldalas cikk, ezzel a címmel: „Az AS Roma szurkolói feldúlták Olaszországot”. Ez felkeltette a figyelmemet. Nyilván az AS Roma sosem volt jó anyagi helyzetben az északi olasz klubokhoz képest, így kevés esélyük mutatkozott a bajnoki címre. De tetszett, hogy milyen szenvedélyesek a nézőik, mennyire szeretik a focit. És akkor még ez szimpatikus is volt, hogy agresszívan léptek fel. Egyre többet néztem őket, és olvastam utánuk, interneten is. Egyszer csak teljesen rákattantam a csapatra. És az ő meccseiket, a Nyíregyházáéval ellentétben, élvezni is lehet. De Rossi a kedvencem közülük, meg Totti sem rossz. Ők és Vucinic szerintem világklasszis játékosok. De Rossit szeretem a leginkább, mert agresszív, és ő az, aki elsőként gratulál gólnál, és kimegy a szurkolókhoz. Van benne vér. Látszik, hogy nem csak a pénzért játszik. Az USA-meccsen elszállt az agya, amikor lekönyökölte az egyik ellenfelet, de nálam ez még egy fekete pontot sem jelentett.

Mennyire fontos az életedben, a hétköznapjaidban a futball?

Nagyon fontos, sajnos… Sokat gondolok a focira, nagyon figyelem. Lehet, pénzt is szerezhetnék fogadásokkal. Ezen régóta gondolkodom: ha már ennyit foglalkozom vele, ennyit nézem, és olvasok utána, akkor lehet, hasznot is húzhatnék belőle.

Azt hallottam, hogy egy-két barátoddal sokat csocsóztok, és közben Szpari-rigmusokat kiáltoztok…

Sőt, már van olyan vendéglátóipari egység Pesten, ahová ha bemegyünk, a tulaj úgy fogad minket: „csak a Szpari van”, „megjött a Szpari”… Sokat kocsmáztunk, és ahogy játszottunk, adta magát a helyzet, amikor az egyik nyíregyházi barátommal játszottam, hogy mi abban különbözünk a többiektől, hogy Nyíregyházáról jöttünk. És akkor így elindult, hogy „hajrá, Szpari”, „játszik a Szpari”, ezt skandáltuk. Igazából önző dolog volt ez, mert magunkat szórakoztattuk. De láttuk, hogy az egész kocsmának tetszik. Felvettek minket egyszer, lehet, hogy fent vagyunk valahol az interneten. Egyszer mászkálok egy bevásárlóközpontban, valaki integet nekem, hogy „hajrá, Szpari”. Néztem rá, azt sem tudtam, ki az. Meg Budapesten olyan jó kimondani, hogy a Szpari a csapatunk. És nem szégyelljük senki előtt, hogy Nyíregyházáról jöttünk. Különb dolog ez, mint itt, Pesten, a betonrengetegben felnőni.

Budapest, 2009. szeptember 25.