Szerkesztőnk, Bódi Katalin írásában a budapesti Szépművészeti Múzeum reneszánsz-kiállítása kapcsán felmerült gondolatait osztja meg olvasóinkkal.

A budapesti Szépművészetiben látogatható reneszánsz-kiállítás nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy a múzeum szükségképpen nem tudta a tárlatra megszerezni a populáris kultúrában is közismert festményeket. A kiállítás anyaga többek között azért lett nagyon izgalmas, mert a legnagyobb reneszánsz festőknek (kivéve Michelangelo, akinek műveit képtelenség kiállításra megszerezni) éppen a kevéssé ismert alkotásaik láthatók. Számomra most Raffaello volt az egyik nagy felfedezés, neve persze örökre az agyamba égett, hatéves voltam, amikor az Esterházy Madonnát és Raffaello ifjú képmását számos más korabeli festménnyel együtt 1983-ban elrabolták Budapestről.

raffaelloRaffaellónak két hasonló méretű, egymás szomszédságában szemlélhető, azonos férfiarcot használó festménye az Angyalarcok, emberarcok című szekcióban rendkívül hatásosan képes összegezni a reneszánsz emberábrázolás hagyományait és paradoxonait. A korai művei között számon tartott Szent Sebestyén (1501) a Sebestyén-ábrázolások minden ikonográfiai hagyományát feledve ruhásan ábrázolja a nyílvesszők okozta kínokat elszenvedő mártírt, a férfi ráadásul a nyílvesszőt a kezében tartja. Szent Sebestyén ábrázolása ezen a képen még erősen a középkorból örökölt ikonfestészeti tradíciókat követi. A mellkasáig látható férfialak testét ruha rejti, holott ennek a keresztény mártírnak a képi megjelenítései ebben az időszakban már kifejezetten a meztelen test szépségére, vágykeltő erejére, a testbe fúródó nyílvesszők tagadhatatlanul erotikus aktusára fókuszálnak.

paxvobiscumA Pax vobiscum című másik festménye már firenzei korszakában készült (1505), amelyen az áldást osztó Krisztus látható, meztelen ágyékkal, vörös lepellel elfedett szeméremmel. A csípőt körbeölelő drapéria a jobb karon és vállon átvetve keretezi a meztelen férfitestet, aki a csípőjét jobbra kitolva a bal lábára nehezkedik, enyhe ívben meghajolva. Az atlétikus csípő és felsőtest egyértelműen a klasszikus görög férfiaktokat idézi, a praxitelészi testtartást és testformát, éppen ezért kifejezetten felkavaró élmény Apollón testét látni, miközben áldást oszt, ráadásul Szent Sebestyén mártírarcával. Mintha csak egy kedves csínytevés lenne, amelynek kigondolója kajánul keveri össze az egymástól idegen hagyományelemeket.

A reneszánsz végtelen leegyszerűsítésben ebbe a két festménybe sűrűsödik a tárlatnak ebben a termében: az antik antropocentrizmus hagyományának felismerését, a keresztény hittételek továbbörökítését szemlélhetjük párhuzamosan, furcsa összeegyeztethetetlenségben. S mindez a keresztény test paradoxonát teszi világossá, amely tökéletes a maga teomorf mivoltában, plasztikus, vágykeltő szépségében, s egyúttal gyarló is bűnössége, halandósága, szexualitása, sőt, a lélektől való idegensége okán.