A Lugas ÉtteremVegyük például a harcsapaprikást! Vegyük! – bólintok, s magam elé képzelem, mint Steinmann, a jó tanuló a csonka gúlát. De hát milyen is legyen? Zsindelyes birspálinka röpteti a gondolatom (enyhe gyümölcsösség, sóhajnyi fanyarság, tiszta, száraz íz). Meglepetést várok, könnyű halat, s jaj! ne túl sósat, ne túl savanyút, ne túl fűszerest, ne túl paradicsomost, ne túl paprikás’t. Míg az étel megérkezik, hadd dúdolom a harcsa dalát: „Jaj, a harcsa én vagyok, / Nyelek, nyelek, mert hal vagyok, / De most aztán harapok: / Mert a harcsa én vagyok.” Iszom egy Gössert. „Elmegy”. (Az itthon készült licensz-sör számomra olyan, mint az utángyártott tintapatron: jó, jó, de az élmény nem tűéles.) Érkezik a hal, tojásos galuskával. Illik a halhoz a tojás: a szelíd, de határozott harcsaízhez talán még jobban is, mint a megszokott tehén- vagy juhtúró. Több, mint köret, de nem durván ellenpontozza, hanem gyengéden hangsúlyozza a harcsa főszerepét. Az én tojásos galuskám persze akkor az igazi, ha a fogkeménynél lágyabbra főtt tészta a tojással selymesen összesimul, s nem érezni, hol végződik a tészta, hol kezdődik a tojás. Nos, ez itt is így van, de a tojás várt sárgasága, ruganyos krémessége sehol. Egyáltalán: spóroltak a tojással. A hófehér halkockák épek, tömörek, állják a villa szúrását is, csak harapásomra omlanak szét. Halvány a szaft, gyengén paprikázott, csak gondolatnyi borssal: már inkább szósznak mondható. Ha már ily lágy e szósz, indíthatták volna vajjal is, mert az étolaj képtelen volt finom emulzióban egyesülni a tejszínnel, s így az egész zsíros foltokkal pettyezett. Az ízzel nincs bajom, de aki a szemével eszik, azt talán zavarja. S ami a halat megelőzte: őszibarack krémleves fagylalttal. Hűsítő üdeség. Tejszín nélküli tiszta gyümölcsvelő. Szinte látni a barack hamvas pihéit. „Puncibarack” – súgta a gyümölcs igazi nevét egy kedves, égedelem rosszcsont gyermek valamely régi kerti főzőcske alkalmas pillanatában. A fagylaltgombócot otthagyom a levesescsésze alján, majd kis tűnődés után mégis elfogyasztom. Nem illik ide. Bár vizes alapú, de tele mesterséges aromával, a szokásos vegyszerekkel, s ezen még a fagyott gyümölcsdarabkák sem segítenek. A pázsitos kerthelyiség, ahol étkezem, picinyke tér. Nádszövet kerítés, a teraszra vivő (többtonnás nyugalmat árasztó) terméskő lépcső, s az étterem-szálloda fürdőmedencéjének üvegfala határolja. Egy harcsa áráért egész nap üldögélhetnék a vízben, s ha kérném, a pincér a hűs limonádét a medence partjára hozná. Ettem már a Lugasban korábban is, legutóbb a nyár elején, a benti teremben. Akkor az autóbuszpályaudvar felől érkeztem, erőgyűjtés céljából megállva a vasúti gyalogoshíd tövében, az új népiesség nevében kívül-belül hímzésmintával grafittizett Híd presszóban. Sajátos kocsma: háromszász éves angol klubot idéz a süppedős bőr ülőgarnitúra, a fal és a mennyezet viszont farostlemez (igaz, matt márványfelületre emlékeztető meszeléssel). Az ide-oda cikázó hímzésminták között másutt nem látható fotók adnak hírt a régi Nyíregyházáról. A gyalogos hídon átkelve, a dohánygyárral szemben az Iván cukrászda hívogat: az egész városban csak itt lehet katica formájú mignont kapni. A Dugonics utcán (hatalmas zöldremázolt hővezeték ölelésében) a Hősök Temetője késztet megállásra. Bekukucskálok a kapu rácsán. A legközelebbi sírkövön: „Markovics Velko, szerb katona, 1918”. Nyugodj békében Markovics Velko! „Meghalni úgyis mindnyájan téves csatatéren” – írja majd a földid, Domonkos István egy félszázad múltán… A Derkovits utcán újra le kell szállni a bicikliről: nemsokára az utca hírességei következnek, az élveteg japán ráncoslevelű rózsák (rosa rugosa) méregzöld levelekkel, ciklámenszínű virágokkal, s majdan koraőszön a bordópiros és cseresznyeméretű bogyókkal. És a Prága utca. Lugas Gyógyszertár, Lugas ABC (itt mindig lehet kutyaszalámit kapni), Lugas étterem. A gyógyszertár előtt állok meg, csak ott van bicikliparkoló. A repedezett utcaburkolatból árvacsalán, lándzsás útifű dugja ki a fejét, s a járda széléről, a kerítések felől is terjed a zöld; kíváncsi szőlő, nyugtalan málna vizslatja indázó nyújtózkodással az utca forgalmát. A Lugas étterem bejáratánál stilizált szőlőlugas. Messziről kovácsoltvas, közelről műanyag. S odabent az emlékké vált nyár eleji vacsorám. Brokkoli krémleves sajtos pirítóssal. A kislibazöld brokkoli önmagát sűríti, fűszer is alig kell bele. A krutonokat sűrű textúrájú kenyérszeletekből formálták pogácsaszaggatóval (a pirítós-érmékről a sajtszálak széfoszló finom fonalként olvadnak a levesbe). A pecsenye kacsacombot hagymás tört burgonyával és párolt vöröskáposztával hozták, teknővájó készítette keményfa tálon. A sütésnél keletkezett natúr pecsenyelé is az enyém, szószos csészében kínálja magát. A tört burgonyát kissé vizesnek találom, bár meglehet, ennek nem az elkészítés módja, hanem a burgonyafajta rossz megválasztása az oka. A desszert grillezett banán karamell öntettel és vaníliafagylalttal. A banánon ott a grillrácstól megörökölt sült húsok, zöldségek, sajtok pörzsölt íznyoma is, de ez így van jól. Jövök még ide, s ezt nem most döntöttem el, hanem még februárban, egy vasárnap estén, amikor a zuhogó eső elől menekültem, s csupán az idő jól eltöltése végett rendeltem vállaji füstölt ízelítőt. A séfnek ilyenkor látszólag annyi csak a dolga, hogy a húst tányérra helyezze. Mégis, a választás az ő érdeme. Érett, megfelelő hőmérsékletű helyiségben gondosan tárolt füstölt kolbászt kaptam, kezdődő hófehér nemespenész-foltokkal. Legyen köszöntve érte a vállaji mester, a sváb füstölthús-készítő.
Az eső elállt. A párás estében gyalog megyek.
Tombolit ellopták. Biciklitolvaj! Rezge megbánás fogjon át!