Tenyérnyi fekete könyvben olvastam először. Egysoros, Weöres Sándortól. Talán a legrövidebb magyar vers, címe sincsen, csak törékeny teste. Ha kimondom, mindenki hallja a „h”-t. Pedig az nincsen. Innen bentről embrió álma, első ébredés előtti éj. Költésláz, testmeleg mindenség, fészekre boruló pihetollak. A kotlós elszánt ragaszkodása. Feltétlen hűség. Fekete öntudatlanság itt belül. Amíg az osztódó sejtcsomóban formát nem ölt a szem, nincsenek színek. Teremtés éjszakája. Koccanás odakint, terjedő kocsonyás remegés idebent. A héj erős. Karmos ujjak sürgölődnek, fordul a tojás, hidegebb szélről melegebb középre gördül. Éj van, alszik a fészek, rajta-fölötte kitartó eleven sátor. Itt belül lüktető pirosság, valahol a nyálkás mélyben, nyugtalan éjközépben. Önmagába záruló tér, héj alatt a hártya, keménység alatt a lágyság. Felépült vérkörök, eleven áram. Madármagzat csukott szeme. Alvó fiókák éjjele.