Bódi Kata bemutatja Onder Csaba könyvét

Milyen megjegyzéseket is tehetnék egy olyan kötetről, amelynek a címe Illetlen megjegyzések? A megszólalás pozíciója annál is nehezebb, mert a könyv szerzője hosszú évek óta kollégám s barátom, ráadásul az új kötetében helyet kapó tanulmányainak, esszéinek nagy részét már korábbról, különféle szakmai fórumokról ismerem. Ugyanakkor az egymás mellé helyezett szövegek ebben a kontextusban az olvasó számára az újraolvasás lehetőségét adják meg, kiemelve egyúttal az írások egymás közötti tagadhatatlan és új belátásokat hozó kapcsolatát.

A klasszikus magyar irodalom és líratörténet tudósaként ismert Onder Csaba ezekben az írásokban egyrészt tovább fűzi az első, A klasszikai virágai (Debrecen, 2003) című kötetében kijelölt kutatási irányt, vagyis a XVIII–XIX. század fordulójának költészetét érintő vizsgálódásokat. Másrészt pedig más irodalomtörténeti korszakok felé is nyit, illetve bővíti az általa használt írásműfajokat, amelyek a Dolgok című fejezet esszéisztikus szövegei esetében lényegében a szépirodalmi írásformához közelítenek. A tárgyi és műfaji sokszínűségben a klasszikus magyar költészet mellett jellemzően helyet kap a világirodalom, a kortárs irdalom, illetve az irodalmi-kritikusi közélet témája is.

Ám ez a látszólagos heterogenitás korántsem jelent zavaróan egymás mellett elbeszélő szövegeket, hiszen a szerző különös gondossággal rendezi csoportokba írásait. A metaforikus címeket viselő kötetfejezetek az egyéni hangon megszólaló értelmezői nyelv alkalmazásának köszönhetően olyan, látszólagosan távoli irodalmi műveket és témákat képesek hitelesen párbeszédbe állítani, mint például Berzsenyi Dániel és Franz Kafka, Móricz Zsigmond és Csokonai Vitéz Mihály, vagy éppen Kazinczy Ferenc és az 1990-es évek közepén lezajlott úgynevezett kritika-vita. Az első két tanulmány formabontó felépítése (a kompakt szöveggé össze nem gyúrt számozott bekezdésekből álló tanulmányfejezet, illetve a tanulmány írásához készített feljegyzéseket közlése) arra figyelmeztet, hogy a szövegalakítás mikéntje legalább olyan fontos a kötetben, mint a tanulmányok és esszék által megfogalmazott belátások.

A Groteszk fejezetcím alatt összefoglalt három költészeti tárgyú tanulmány a lírai szövegek (Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Borbély Szilárd) elemzését nagyon érzékenyen és aprólékosan végzi el, minden esetben középponti szerepet szánva a térbeliségnek mint interpretációs keretnek. Az Ajtó, ablak című szövegcsoport darabjaiban a tér ugyancsak jelentésteremtő fogalom, a térbeliesítés az olvasás egyik autentikus lehetőségeként jelenik meg Csokonai, Berzsenyi, Petőfi és Kafka szövegeinek elemzésében. A magyar költők verseinek értelmezésében emellett lényeges szerep jut a festészetnek, a kép nézése a vers olvasásának metaforájává válik. A Szemérem címet viselő fejezet, amely egyszerre utal a nemiségre és a hozzá kapcsolódó (ál)szemérmességre, Káin és Ábel ószövetségi történetét, Móricz Sáraranyát és Csokonai Konstanzinápolyát olvasva a testről való diskurzus jellegzetességeit taglalja, helyet adva minden esetben a szövegekkel és a nyelvvel való agyafúrt játéknak. A Szavak-fejezetben kapott helyet a Kazinczy hatalmi stratégiáit tárgyaló tanulmány, illetve az ortológus-neológus vitát a közelmúltban lezajlott kritika-vitával együtt olvasó elemzés, végül pedig a Harry Potter-regények kapcsán a valóság és a fikció átjárhatóságának kérdéseit és veszélyeit tárgyaló etűd. A Dolgok címet viselő utolsó fejezet, amint fentebb már említettem, szépirodalmi hatást keltő esszéket, illetve naplófeljegyzéseket tartalmaz, amelyek mindegyikében az olvasás öröme áll a középpontban, bőséges lehetőséget szolgáltatva a személyes megszólalásoknak.

Az egyenletesen magas színvonalú értelmezői nyelvről egyértelműen kijelenthető, hogy Onder Csaba egyéni, szakmailag végtelenül igényes, sajátos humora és a szövegekkel való jellegzetes játéka miatt egyúttal rendkívül szórakoztató hangja. Ez az értelmezői nyelv ugyanakkor korántsem egyoldalú, hiszen az irodalomtudományt és a társadalomtudományokat egyaránt megújító kultúratudományos belátások, a médiaelmélet és a művészettörténet elemzői nyelvét integrálni tudó megállapítások a posztstrukturalista irodalomelméletek alkalmazásának és a filológiai kutatások értékének gazdagításához járulnak hozzá. Onder  legújabb kötete az újraolvasás fontosságára, a klasszikus szövegekkel való játék lehetőségére és az irodalom befogadásához kapcsolódó öröm kihagyhatatlan élményére figyelmeztet.

(Elhangzott a Vörös Postakocsi és a SZIRT évzáró rendezvényén, 2009. december 17-én a Jam Pubban)