IMG_4914

A Jam egy jó hely, ezt egészen biztosan tudom, hiszen három huszonéves gyermekem törzshelye, viszont éppen ennek következtében nekem eddig terra incognita volt. Most mégis itt állok, másként nem tehettem, mert bizony A Vörös Postakocsinak nagy húzóereje van.

Pápai vizeken ne kalózkodj! – ezt a címet adta második kötetének 1977-ben egy – akkor – fiatal író. Ez azt is jelentheti, hogy ne üsd bele az orrodat olyasvalamibe, amihez nem értesz. Lehet, hogy most valami ilyesfélét teszek? Mit keres egy levéltáros egy folyóirat új számának bemutatóján? Valószínűleg én vagyok hivatva az átlagos olvasót képviselni, akiről egyet tudunk biztosan, hogy nincs is. Talán akkor szúrtam el, amikor október 8-án a Szatmárnémetibe haladó buszon közöltem a Onder Csabával, hogy lelkes híve vagyok A Vörös Postakocsinak?

„Legyen véleményed, és ne tégy elhamarkodott kijelentést, se pró, se kontra. Csínján bánj a jelzős szerkezetekkel. Tán óvakodj is tőlük”– ezt az előbbi író állította. Ennek szellemében vettem kézbe a lapot.

Szakmám szabályai szerint egy kis történeti kitekintéssel kezdem. Nézzük csak, milyen közegbe érkezett A Vörös Postakocsi két évvel ezelőtt! Akkor már volt két jelentős folyóirat a megyében.

A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle az 1960-as évektől folyamatosan megjelenik, és a Tariménes is elindult. A legjobb cím a postakocsis. A legjobb borító is, mert változatos, s már itt jelzi az aktuális szám belső tartalmát, fő témáját, felkelti az érdeklődést. A rendszeres megjelenésben első a Szemle, a Tariménes viszont, amely csak pályázatokon elnyert pénz segítségével jelenhet meg, nem tudja elérni a negyedéves gyakoriságot.

Fontos, jó írások vannak a másik két orgánumban is, de a leginvenciózusabb szerkesztőség, csapat a Postakocsi bakján les. Társadalom/közélet és tudomány mindhárom periodikában van. A Tariménes a honismeret, helytörténet felé látszik eltolódni, a Szemle a megye történetére koncentrál, míg a Postakocsi az irodalomra. Úgy érzem, ez az az útirány, amellyel egy folyóirat a fősodorba kerülhet, széles, megyehatáron túli olvasóréteget érhet el, …amennyiben megfelelő színvonalon halad előre, …s amennyiben meg tudja oldani a lap terjesztését. A Művészet szó szerepel a Szemle tárgymeghatározásában is, de igazából csak a Postakocsiban kap helyet egy-egy zeneelméleti, képzőművészeti, építészeti írás. Csak marginálisan jegyzem meg, hogy itt a margó kihasználása is kiváló: különös esztétikai élményt jelent a szokatlan formájú illusztrációkkal, sőt, úgy érzem, a borító mind a négy oldala együtt él a tartalommal. Mindhárom lapban vannak képek, nyomdatechnikailag még javítandó minőséggel. Kettőben csupán egyes cikkek illusztrációiként jelennek meg, míg a postakocsisoknál mintha szerves részei lennének az egész számnak.

A Tariménes most tervezi a világhálóra való fellépést, a Szemlének van internetes hozzáférése, amely tartalmazza a korábbi számokat, de statikus, míg a Postakocsié modern, friss, jól szerkesztett, legalább hetente egy kattintgatásra ingerlő.

Rögtön az első számnál látszott a szerkesztőség ars poeticája: túllépni e mai kocsmán, a mindenséggel mérni magát. Az egyes lapszámok fő témái ötletesek, elgondolkodtatók, megvan bennük a hely szelleme, megvan bennük a tágas horizont is, az egyedi mellett az általános is. A rovatcímeket egyenesen zseniálisnak találom. Tehát megszületett a szándék, kialakultak a megfelelő keretek, és A Vörös Postakocsi egyre lendületesebben halad előre. Most a nyolcadik megállónál tart.

Vasárnap – valamikor alkonyattól pirkadatig –, amikor megpróbált rábeszélni e mai szeánszra, Jam sessionre, a főszerkesztő úr száját ultima ratióként az hagyta el, hogy van benne foci is, te pedig szereted a focit, kapituláltam, elfogadtam kérését.

Hát akkor nézzük meg ezt a nyolcadik számot! Az első és a hátsó borítón sötét felhők gyülekeznek egy régi temető dülöngélő fejfái és síremlékei fölött, az elsőn még egy emberszerű lény tigrisfejjel kifelé (vagy éppen rám?) mutat. Huh. Szürreális. Bestiális.

Fociügyben nem kellett sokat keresgélni, mindjárt kettőt is találtam. Egyébként pedig a folyóiratot úgy olvastam, ahogy szokás, össze-vissza, lapozgatva.

Darvasi Ferenc egy Szpari–Fradi-szurkolóval beszélgetett, aki a rajongók ritkább fajtájához tartozik, mivel kettős identitása van. Antal Balázs a foci Diósgyőr–Nyíregyháza–Debrecen tengelyéről – amelyet a kibékíthetetlen ellentétek kötnek össze – írt egy élvezetes paródiát. Ez utóbbi az Úti füzetek rovat Kötelezők röviden, avagy 111 hírhedt regény ciklus egyik darabja. Nyolc alkotó más bőrébe bújva fel is lépett a nyár végén a Vidor színpadán, az írásokat pedig most olvashatjuk. Tetszettek Gerliczki András Joyce Ulysses-átiratai, amelyek Tarján Tamás és Reményi József Tamás paródiáihoz hasonló színvonalúak. Azon nem lepődünk meg, hogy János István Kármán Józseffé és az ő Fannyjává, Grecsó Krisztián pedig Krúdyvá vedlett, de azon talán már a sokat próbált irodalmárok is felsikoltanak, hogy Anyegin harmadik levelében közli Tatjánával: Karádi Zsoltba szerelmes. Anyegin a következő szavakkal írja le szerelmének tárgyát:

„kiszállt egy ócska Citroënből,
a tincseit a szél kavarta,
de őt ez, úgy tűnt, nem zavarta.”

Igaz, hogy alig ismerem Zsoltot, nincs az több, mint húsz, huszonöt év, de hogy egy másik, Byron-os költeményben a spleenről ilyen meggyőzően tud verselni, azt nem gondoltam volna.

És most egy kis kitérőt szeretnék tenni. Merthogy tudnivaló: kettőn áll a recepció. Nemcsak az alkotó/alkotás minőségétől, hanem a befogadó műveltségétől, érdeklődési körétől, szemléletétől, hangulatától is függ. S elnézést kérek a szerzőktől (a tartalomjegyzékben harmincat számoltam meg, de vigyázat, van köztük álneves is), idő és kellő hozzáértés híján nem tudok mindenkit megemlíteni, de azt egészen biztosan érzem, hogy nívós az alkotógárda.

A bakon leső rovatban fontos és/vagy érdekes kötetekről találunk friss szemléletű ismertetéseket.

A Nyíregyháza + Iserlohn rovatban a szerkesztők annak a két alkotónak az írásait közlik, akiket a testvérvárosok a másikba küldtek egy hónapos tanulmányútra. Mogyorósi László és Regina Lindemann írásában egyaránt megjelenik a nyelv mint téma. Nyelvében él az irodalom, és irodalomban él a nyelv.

Nagy Zsuka hiányt pótol az utolsó oldalak egyikén: ihletett laudációt ír a nemrég Ratkó-díjat kapott Tóth Erzsébetről. Az írás azért hatásos, mert egy oldalba sűrítve sikerül felvillantania a pályaívet személyes utalásokkal, allúzióval.

A Hasas Pasas flekkenje egyszerűen levakarhatatlan a hátsó borító belső oldaláról: már megint egy flekken kínál nekünk egy éttermet. Meg kellene már nézni azt az Irány Coloradót. Lehet, hogy még Szindbád is csettintene a Sherif Steak elfogyasztása után.

Igazi couleur locale is van a lapban. Nagyon jó, hogy megjelent Garai Péter tanulmánya a modern építészetről és nyíregyházi örökségéről. Az írás a kultúrtáj, az épített környezet fontosságára hívja fel a figyelmet.

Miklós Gerda Eszter három színházi előadást látott a Vidor fesztiválon, Shaw, Feydeau és Parti Nagy Lajos darabjait. Értékelését egy olyan hozzám közelálló személy is elfogadta, aki látta mind a hármat, s akinek meg én szoktam ilyen ügyekben fenntartás nélkül elfogadni a véleményét. Csákányi Eszter egyszemélyes show-ját, egy nagy színész jutalomjátékát én is láttam.

A szép számú illusztráció zömét Gustave Doré (Hieronymus Bosch XIX. századi követője?) rézmetszetei teszik ki, minden bizonnyal az első rovat, az Útirány Kompletórium Transsylvaniae című tanulmánygyűjteményéhez igazítva. Amint a rovat eleji ismertetőből megtudjuk, 2009 májusában a Nyíregyházi Főiskolán konferenciát rendeztek Kovács András Ferenc és Láng Zsolt könyveiről. A középnemzedék két kiemelkedő alkotója kapcsán a posztmodern szereplíráról és a posztmágikus prózáról folyt a diskurzus. A lap bő egyharmadát a hét szerző irodalomtudományi elemzése teszi ki. Hát, ez bizony kemény dió volt számomra. Jó, hogy az értekezések után Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae IV. című regényéből Látogatás a pártkantinban címmel olvashatunk 5 oldalt. Hamisítatlan kelet-európai látlelet, lehangoló körülmények. Egy patkány szemével látjuk az embervilágot. A végén nem tudjuk eldönteni, hogy hol jobb, a föld felett vagy alatt.

A végefelé néhány észrevételt, javaslatot tennék. Talán a tudományból kevesebb több lett volna. Ha a két jeles szerzőt két egymást követő lapszámban mutatták volna be, akkor a nem irodalomtörténészek is szívesebben belefognának a tudományos elemzések interiorizálásába. Így együtt viszont reménytelenül magas hegy lehet sokaknak e rovat. Természetesen szükség van az irodalomtörténeti elemzésekre, teret kell adni a különböző megközelítéseknek, de leginkább szaktudományi folyóiratban vagy gyűjteményes kötetben. Az átlagos olvasó ugyanis jobban szereti magát az irodalmat, mint a műelemzést nagy dózisban.

Az Útirány rovat elején található bevezetőhöz hasonló elkelt volna az Úti füzetek előtt is, hiszen itt is egy rendezvényen bemutatott művek csokra került egy helyre. A fejlécben lévő VIDOR Fesztivál – 2009 alapján mi, nyíregyháziak tudhatunk az első megjelenésről, de a szerkesztőségnek azzal már komolyan kell számolnia, hogy az ország más részein is vannak olvasói, akiket tájékoztatni kell. Sokáig keresgéltem, hogy a címlapot kinek köszönhetjük, de hiába. A tartalomjegyzékben a helye. Az előbb sokalltam a tudományt, most viszont azt mondom, hogy egy-egy társadalomtudományi vagy történelmi tárgyú cikk előnyére válna a lapnak. A nyájas olvasó örülne annak, ha a következő lapszám fő témáját vagy legalább egy kis ízelítőt, előzetest kaphatna, mint ahogyan például a Békés megyei Bárkánál teszik, amely rövid idő alatt országosan ismert folyóirattá vált. A Vörös Postakocsi is ezen az úton jár.

Nagyon örömteli, hogy végre van színvonalas irodalmi, művészeti folyóiratunk! Most, hogy már leesett az első hó, várjuk a téli számot. Lelkes híve vagyok A Vörös Postakocsinak.

elhangzott 2009. december 17-én, Nyíregyházán, a Jam Pub-ban.