A Vörös Postakocsi szerkesztősége az ünnepek alatt felkerülő, az alkalomra született írásokkal kíván minden kedves olvasójának boldog, békés Karácsonyt!

Anya, kockás lett a kezem, nyújtja felém összemaszatolt apró tenyerét kisebbik, kétéves fiam, miután komótosan a szájába tömött egy kockasajtot motorozás közben az étkező-konyha távon, ahol mindig pokoli a zaj vacsora előtt, hiszen három gyerek alatt pörögnek fel a műanyag lóerők, miközben férjemmel a különféle kívánságokat próbáljuk teljesíteni, anya, nekem melegítsd meg a tejet, apa, apróbbra vágd a kenyeret, anya, miért úgy nyomtad a kecsöpöt és a majonézt, hogy összefolytak, apa, miért úgy nyomtad a kecsöpöt és a majonézt, hogy nem folytak össze. Mikulás után, karácsony előtt a helyzetet súlyosbítja az ilyenkor kontrollálhatatlan csokievésből származó folyamatos izgatottság, még annál is jobban résen kell lenni, s megakadályozni a lépcsőről legurulásokat, az egymásnak rohanásokat, az ovis poénok elfajulását.
A szenteste előtti napon az eső elmossa a hótakarót, nehéz meggyőzni nagyobbik fiamat (4), hogy nem, ez még nem a tavasz, még mindig tél van, s még csak most jön a Karácsony, hiszen holnap bontjuk majd az utolsó adventi zsákocskát, az utolsó meglepetéssel (megint csoki). Reggeli után indul az egyik utolsó nagy adventi projekt, a mézeskalács sütés, nem hirdetem ki hangosan, hiszen tudom, egy perc múlva már tolják is a székeket a pulthoz, hogy lelkesen segítsenek, az alatt az egy perc alatt próbálok minden életveszélyforrást minimalizálni, kés a polcon, gyufa a fali tartóban, üvegpoharak a másik pulton. Nagyfiam (4) profin szaggatja a figurákat, kisfiam (2) és kislányom (2) jobbára a nyers tésztát tömik magukba, mígnem a bátyjuk rendet tesz, nem szabad enni belőle, megfájdul a hasatok, de csak ebben a pillanatban jön rá, hogy az anyától tanult figyelmeztetés rá is szokott vonatkozni, így gyorsan tömni kezdi ő is a hasát, ahogyan én is, de csak titokban, egyedül maradok a tészta kiszaggatásával, de a jelenlétükkel azért támogatnak. Éppen a földre potyogó tésztadarabokkal foglalatoskodom, amikor kislányom alól kicsúszik a szék, klasszikus fejre esés, kivédhetetlen, látványa mint egy lassított felvétel. Kisülnek a figurák, a mézeskalács házikó falai, teteje, férjem évente ismétlődő házépítési projektje, cukros tojáshabbal össze is rakja az építményt, Jancsi és Juliska rulez. Aztán ebédelünk, s már előre rettegek, az ikrek (2-2) túlságosan dörzsöltek, alvás előtt, rosszabb esetben helyett már vicceskednek egymással közös szobájukban, énekelnek, dobálják a játékokat egymásnak, most is megy a viháncolás, miközben a legnagyobbat (4) altatom, hát végül sem ő, sem a kislányom (2) nem alszanak el. Lefekvés előtt, amit nyilván előrébb hozunk a déli alvás 2:1 arányban történő szabotálása miatt, legnagyobb gyermekem apukája ölében még végigszámolja az adventi zsákocskákat, már tényleg csak egy van, holnap tényleg Szenteste, valósággá válni látszik hát az ünnep.