A Vörös Postakocsi szerkesztősége az ünnepek alatt felkerülő, az alkalomra született írásokkal kíván minden kedves olvasójának boldog, békés Karácsonyt!

Azon túl, hogy megszentelt helyeink és megszentelt napjaink segítenek elfeledni, vagy legalább enyhíteni létbevetettségünket, megajándékoznak bennünket a találkozás, vagy az újrafelfedezés boldogságával. Az űr, amelyben úszunk, az idő és a tér végtelensége, amit darabolni kell, hogy tőle való félelmünk foszladozzon. Az űr, ami úszik bennünk, az individuum folyamatosnak tetsző válsága, amit időről-időre ki kell festenünk az egymással való találkozások színes tintájával.

S találkozhatunk még valamivel vagy valakivel (ahogy tetszik), s ez a valami vagy valaki megkerülhetetlen, mikor újra felfedezzük egymást. S ez a valami vagy valaki nem csupán az ünnepekkor megkerülhetetlen, bár ilyenkor közelebb van. A jobbik felünk az, ami nem engedi, hogy az egyes ember folyamatos szürkeségben éljen: ez az, ami ellenáll a világ folyamatosnak tetsző válságának a mindennapok tömkelegében évszázadok óta.

Ami miatt igencsak megbecsülendőnek gondolom ünnepeinket, s ezt a Karácsonyt: a szürkeségbe, a Semmibe húzó erők fokozódó ravaszsága, a nyílt vagy burkolt erőszak burjánzása annak ellenére, hogy világháborúink után rengeteg erőfeszítést volt alkalmunk tenni annak érdekében, hogy hasonló dolgok még véletlenül sem történhessenek meg.

Ami felfogható: hogy a harc a lelkekért folyik. S most engedtessék meg, hogy moralizáljak és didaktikus legyek. Vagy vádolható moralizálással és didaxissal. Teljesen nyilvánvaló mindenki számára, hogy a kapzsiság, a mohóság, az önimádat, a bujaság és még ki tudja hányféle alakot öltő rosszabbik felünk miatt a világ bajban van. Bajban vannak az iskolák, a templomok, a családok, mentális és fizikai egészségünk. Bajban van a nyelvünk, az érdek nélküli gondolkodásunk.

S ami sejthető: hogy teljességgel lehetetlen ezen folyamatoknak nyíltan ellenállni. Már  csak azért sem, mert vagy nincsen frontvonal, vagy mert olyan gyorsan változtatja a helyét. Vagy azért, mert elhitették velünk, hogy béke van. Vagy azért, mert nem lehet tudni pontosan, ki kivel van és miért. Vagy, ha megnyilvánul végre a világunkat uraló földi hatalom: arzenáljához képest az iskolák, a templomok, a családok porszemek csupán.

Ezért állítható: nem lehet az ember által teremtett Semmi ellen harcolni. De az emberi lélekért igen. Harcolni fegyverek, konfrontálódás és agresszió nélkül. Ha találkozunk szeretteinkkel ünnepeink során, ha boldogságunk megsokszorozódik egymásban és egymással, az azt jelenti: életben vagyunk, nem merültünk alá a szürke hullámokba. Ezek a találkozások, a találkozások a szeretettel, erőt és ellenállást adnak a világunkat beborító áradattal szemben. Egy olyan teremtő erőt, aminőt a kapzsiság erői soha nem fognak birtokolni, csak mi. Mert felismerjük és gyakoroljuk: az az ember, aki nem vágyik többre vagy másra annál, mint ami adatott neki, erőlködés nélkül és szabadon, szeretetben él.

Vajon elhihetjük-e, hogy Karácsonykor az áruk és „ajándékok” csillogó halmaza az, aminek irányítania, vezérelnie kell bennünket? Vajon elhihetjük-e, hogy az ajéndékot a Santa Claus hozza, és nem a Jézuska? Vajon elfeledjük-e a „Csendes éjt” az összevissza csilingelő bugyuta dalocskák kedvéért? Vajon képesek vagyunk-e bevallani magunknak és egymásnak: hisszük, hogy van Isten, és hogy a Karácsony azért a szeretet ünnepe és nem más, mert ez Isten egyszülött fiának, Jézusnak a születésnapja…

S vajon elég bátorságunk van-e a tiszta, még mindig tiszta rétegekig kinyitni szívünket még idejében, hogy rátaláljunk egymásra, és hogy újra felfedezzük egymást? Hogy hitünk ne a zuhanó repülőn egyszercsak hívővé vált balga lelkek hite legyen…

Ahogy említettem: a harc a lelkekért folyik. Nem a világért, nem gazdasági javakért. Nem álarcokért. Az egyik oldalon: egy képeslapból kivágott, minden „normának” megfelelő ünneplő család, kirakati bábuk, akik egy-két napra kizökkentek a veszekedésből vagy a közönyből, a félelemből. A másik oldalon: talán elég egy gyertyaláng. Talán még kivégzett és lassan haldokló fenyő sem kell. Csak ünnep. Ima a szemekben, a szívekben. Kapcsolattartás tisztaságunkkal.

Végezetül Áldott, Békés Karácsonyt kívánok mindenkinek ezekkel az Ady-sorokkal:

Minden ember
Szerettettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszu sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.