A Vörös Postakocsi szerkesztősége az ünnepek alatt felkerülő, az alkalomra született írásokkal kíván minden kedves olvasójának békés Karácsonyt és boldog új esztendőt!

(Ajánlott zene: Guns N’ Roses: Sweet Child O’ Mine)

Sokáig törtem a fejem azon, hogy mi legyen ebben a cikkben. Nem vagyok az a földtől másfél méterre elemelkedett fajta, nehezen menne nekem, ha a boldogságról és a szerelemről, a hétköznapok e csodáiról kellene írnom, mint az itt előttem szólóknak, ahogyan nehezemre esik az is, hogy magamról írjak – ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy mégis ki az, akit érdekelhet? (Már persze rajtam és a közvetlen családomon kívül – ám nekik épp elég az a dicsőség, ha nyomtatásban láthatják a nevemet egy-egy írásom felett. „Anyu, nézd! Itt a cikkem a 116. oldalon.”)

Egyszer azt mondta valaki, hogy úgy figyelem a dolgokat, ahogyan a toronydaru-kezelők szokták. Ebből a nézőpontból a karácsony is ugyanolyan nap, mint a többi, se jobb, se rosszabb. Talán egy kicsit színesebb, kidíszítettebb, de csak ezért még nem különbözne föltétlenül a többitől. Szerb Antal írja egyszer, Csehovról értekezve, hogy „[….] állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik.”[1] Nem történik semmi jelentős egyik percről a másikra, egyik napról, évről, hónapról a másikra, de valahogyan mégis megváltoznak a dolgok egy-egy apróság változtató erejénél fogva, aztán ugyanúgy folytatódik minden tovább, mint egy végtelenített filmszalag és pergetjük egymás után az ólom perceket. Egyik nap nem sokban különbözik a másiktól vagy a harmadiktól.

A karácsony nem a kulturális máz miatt különleges a számomra. A keresztény világ ma a Megváltó világra jöttének évfordulóját látja benne, holott a 4. század előtt még január 6-án ünnepelték Jézus Krisztus születése napját. Több mint kétezer évvel ezelőtt közel ugyanezen a dátumon szaturnália-ünnepeket tartottak a Római Birodalom lakói, a téli napforduló fényt hozó földműves-istenét, Szaturnuszt köszöntve tánccal és vigasságokkal, s a kereszténység római államvallássá válása után következett csak be, hogy közelítették e két ünnepet egymáshoz, áthelyezve december 25-ére a Messiás születését és január 6-án tartva Jézus a Jordánban való keresztelkedésének ünnepét. Ebbe a kulturális szövetbe ágyazva alakult ki Szent Miklós püspök nyomán az ajándékozás szokása, de eleinte csak és kizárólag a templomokban, s később, már csupán a XVI. századi reformáció után vált a család összetartozásának és a szeretet kifejezésének az ünnepéve a karácsony. A fenyőfaállítás a német evangélikusoktól ered, és alighanem a protestantizmus gazdaságfölfogásában gyökerezik az ünnep manapság oly gyakran és oly divatosan ócsárolt kommercializálódása is.[2]

Bár a Mindenhatóra mondják, hogy saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, de mégis az ember az, aki szereti a saját képére formálni a dolgokat és az őt körülvevő világot. Ahogyan a szaturnáliát a saját képükre formálták a korai keresztények, úgy formálják ma Jézus születésének ünnepét, a Karácsonyt a szeretet és a családi béke ünnepévé a mai emberek. Mi értelme volna az évezredek alatt kiüresedett mítoszokat ünnepelni, ha nem találná meg benne az ember a maga boldogságának eszményét, ha nem kapcsolódhatna össze az ünnep mindazzal, amit kíván, amire vágyik az egyén, s ha nem erősítenék meg ezek a különleges dátumot a szeretet vagy a barátság ünnepektől független hétköznapi csodájának szálait?

Mire ez az írás megjelenik, valószínűleg túl leszünk már a sztálingrádi csata hangjainak évről évre december 31-e és január 1-je éjjelén esedékes újrajátszásán is, ám remélem, hogy lesznek, akik megértik majd és megfogadják a Guns N’ Roses 1991-es albumának ezen írás címében idézett felszólítását: Használd (ki) az illúzióidat! – hiszen azok tesznek emberré, és ha jó ember leszel, aki megfelelően használja a vágyképeit, hát még az is lehet, hogy ettől valamivel jobb hely lesz a világ.


[1] Szerb Antal: A világirodalom története, Magvető Kiadó, Budapest, 1973, p. 870

[2] lsd. pl.: Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest, 1982