Lapunk építészeti kritikusa a modernség építészetének nyíregyházi örökségét és jelenlétét vizsgálja AVP 2009/ősz számában.

A modernség fogalma és jelentése az építészetben jóval összetettebb és sokrétűbb, mint gondolnánk. Bár a mindennapokban általában modernnek nevezünk minden olyan épületet, amely nem viseli magán a történeti stílusok jellegzetes formáit – azért a helyzet nem ilyen egyszerű. Az előző korszakoktól gyökeresen különböző 20. századi építészetben – a képzőművészetekhez hasonlóan – több irányzat élt és hatott. A kezdet, a klasszikus modern kora a két világháború közötti időszakot jelenti.

A modern mozgalom az első világháború megrázkódtatása utáni mély válságba zuhant Európában született. Felszínre tört benne mindaz a kiábrándultság és halmozódó társadalmi feszültség, amely addig elnyomva rejtőzött. Önmaga szellemi alapjaként a felvilágosodás tiszta racionalizmusát határozta meg. Képviselői a múlttal, a hagyományokkal való teljes szakítást és egy új, tiszta, őszinte művészeti-építészeti nyelv megteremtését hirdették. Üdvözölték, sőt ösztönözték a gyors technikai fejlődést, szilárdan – szinte naivan – hitték, hogy a megújított épített környezet a társadalmat közvetlenül jobbá, boldogabbá teheti. Sajnos hamar kiderült, hogy ez a sajátos ideológia utópia volt.

A modern korszakot megelőző stílusáramlat, a szecesszió (osztrák-német földön Jugendstil, Nyugat-Európában Art Nouveau) is teljesen új, korszerű építészetet és képzőművészetet kívánt teremteni az általa életre hívott növényi díszítmények alkalmazásával, ám nem tudott alapjaiban szakítani a historizmus tér-, és tömegalakításával. Ennek ellenére számos egyéni hangvételű, kiemelkedő alkotása született, ám kevésbé tehetséges építészek kezében a városi lakóházakon sokszor pusztán homlokzati dekorációvá vált – belül maradt minden a régiben.

A modern kialakulásának másik fő előzménye a mérnöki tudományok fejlődése, valamint az új anyagok, az acél és a vasbeton elterjedése volt. Már a századforduló óta ismerték és használták ezeket az anyagokat, ám legtöbbször csak takartan, kiegészítésként vagy stilizált köntösbe bújtatva. Most azonban a szerkezet őszinte megmutatásának igénye és a vázas építési rendszer térhódítása a nagyobb fesztávokkal együtt lehetővé tette az elképzelt gondolatok szabadabb megvalósítását. Az új építészet legkorábban az addig pusztán mérnökinek és alacsonyabb rendűnek tartott ipari építmények formálásában jelentkezett. Itt a díszítésnek és a homlokzatképzésnek a rendeltetésből adódóan korábban sem volt döntő szerepe (bár a külső megjelenésnek is megadták a módját, tartós és minőségi anyagokból építkezve), az elsődleges szempont mindig a célnak leginkább megfelelő, logikusan szervezett, racionális tér kialakítása volt.

A különféle téri-formai kísérletek révén az építészek legfőbb feladatuknak az emberi élet terének, a lakásnak a megújítását tartották. Támadták az előző század telekspekulációra és társadalmi hierarchiára épülő, sötét, belső udvaros, kevésbé komfortos belvárosi bérházait. Világos, levegős, jól felszerelt otthonokat kívántak biztosítani, mindenki számára egyenlően a háború borzalmai után. A belvárosi szövetben ezt ún. keretes beépítéssel próbálták megvalósítani, ahol udvari szárnyak nem épültek, így több telken együtt viszonylag nagy zöld területek jöhettek létre. Ezen elvek szerint épült ki például a fővárosban Kelenföld nagy része a Feneketlen-tó környékén (XI. ker.).

Az alapvető, eszményi célkitűzés azonban a természetbe ágyazott épület és a nagy üvegfelületekkel rendelkező, napfénnyel átitatott, tágas, átalakítható, egymásba nyíló, ún. „áramló” terek létrehozása volt. A külső megjelenést is igyekeztek a lehető legegyszerűbbé, a leginkább letisztulttá tenni; alapvető mértani formákat (kocka, hasáb, henger, kúp) vagy azok kombinációit alkalmazták, ezért ezt az építészetet erős absztrakció jellemezte. Erősen hatottak rá a kortárs avantgárd képzőművészeti irányzatok, elsősorban a különféle nézőpontokat egyesítő kubizmus, a szerkezetiséget hangsúlyozó orosz konstruktivizmus és a modern technikát, a mozgást megjeleníteni kívánó olasz futurizmus. A holland „de Stijl”-mozgalom építészei az egyszerű, zárt kubusok helyett az erőteljes fény-árnyék hatásra épülő, síklapokból álló kompozíciókkal kísérleteztek. Erősen előreugró erkélyekkel, födém-darabokkal, tömör mellvédekkel és pengefalakkal próbálták elérni a kívánt összhatást.

A tervezés során az előző korszakoktól eltérően a belső tér megalkotása vált elsőrendű feladattá („belülről kifelé építkezés”), s ezzel szoros egységben, azt tükrözve született meg a tömegforma és a külső megjelenés. Élesen bírálták a historizmusnak a homlokzatot a belső terektől már-már függetlenül kezelő, azt önkényesen különféle stílus-köntösökbe „öltöztető” gyakorlatát. A modernek elutasítottak mindenféle hagyományt és helyhez való kötődést, köztük az egyes tájakra jellemző, évszázadok alatt kialakult és jól működő műszaki megoldásokat is. Ennek a karakteres és kemény hozzáállásnak köszönhetően jelentek meg például a lapos tetős házak Európa középső és északi, a Mediterráneumnál jóval csapadékosabb részein. (Az akkori szigetelési technika még nem közelítette meg a mai színvonalat). Már ekkor megjelent a zöldben úszó, utcák nélküli, magas házakkal szabdalt város víziója, ám a megvalósításra már nem jutott idő.

A modern építészet egyik legfontosabb szellemi központja az előbb Weimar-ban, majd Dessau-ban működő Bauhaus volt, ahol több fiatal magyar építész is folytatott tanulmányokat: többek között Breuer Marcell (1902-1981), Kozma Lajos (1884-1948), Molnár Farkas (1897-1945), Fischer József (1901-1995). Ők honosították meg az új szemléletmódot hazánkban.

A modern formavilág befogadása és elterjedése – forradalmi újszerűsége és szokatlansága miatt – nem ment könnyen. Az emberek nagy része megdöbbentőnek, unalmasnak és lélektelennek találta az új épületeket. A modern művészetnek a továbbélő historizáló stílusok késői áramlataival kellett versengenie és fejlődnie. Ez hazánkra különösen igaz volt, hiszen a Horthy-korszak konzervatív, múltba tekintő ideológiája miatt a késő neobarokk stílust részesítette előnyben, amely rendkívüli utóvirágzást ért el ekkor a haladó, friss gondolatokkal szemben. E korszak építészete ezért igen érdekes és eléggé vegyes volt.

A modern mozgalom kevés lehetőséget kapott önmaga kifejezésére, nem vált uralkodó irányzattá, számos kiváló építész ezért külföldre kényszerült, ahol fényes karriert futott be (pl. Breuer Marcell). Az arisztokraták kastélyai, a jelentős, nagy léptékű középületek és a bérházak többsége a „hivatalos”, széles körben elfogadott neobarokk, vagy más, késői historizáló stílusban készült. Néhány építész képes volt mindkét világban otthonosan mozogni (pl. Münnich Aladár). Egyedül gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter ismerte fel a bontakozó modern építészet jelentőségét, s az állam által támogatott kislakás-, vagy iskolaépítési programokban igyekezett a fiatal alkotóknak is esélyt adni. A fővárosban a nagypolgárság művelt, újdonságokra nyitott tagjai építtettek villákat a budai hegyekben ismert, jól képzett építészekkel (pl. Molnár Farkas, Kozma Lajos, Fischer József, Ligeti Pál), továbbá néhány nagyvállalat vagy társaság új székházát modern szellemben terveztette meg.

A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep
A Napraforgó utcai kislakásos mintatelep

A korszak emblematikus alkotása Pasaréten (II. ker.) az állami kezdeményezésre épült Napraforgó utcai kislakásos mintatelep (1930-1931), ahol minden jelentős építész képviseltette magát egy-két kisebb emeletes házzal. A terület különleges hangulata sokszínűségében rejlik; több konzervatívnak számító építész is meglepte itt a közvéleményt egy-egy új, avantgárdnak tűnő épülettel.

A vidéki nagyvárosokhoz hasonlóan Nyíregyházán is a késői historizmus stílusa uralkodott. Ekkor épült a Városháza monumentális Egyház utcai szárnya (1927), a rendőrségi palota (1926-1927, mindkettő építésze Lechner Jenő, 1878-1962), az egykori Pénzügyigazgatóság palotája (ma Jósa András Múzeum, építésze Maróthy Kálmán, 1925), a Damjanich-laktanya (1928-1929), továbbá a Bíróság épülete is ekkor kapta – emeletráépítéssel és bővítéssel – mai formáját. E két utolsó példa már közelít a modernhez letisztult megjelenésével, ám a tömegformálásban és a nyílásrendben még a 19. század végét idézik. A Sóstói úti Bencs-villa (1931) is még a késői historizmus formavilágát hordozza. A Huszár soron álló egykori Vasutas Otthon (bérház, épült 1924-1928 között) magas oromzataival és félköríves nyílásaival késő szecessziós hangulatot áraszt. A korszak három nagy egyházi lakóépülete közül a Kossuth tér sarkán álló, egykori római katolikus bérházra (építésze Wälder Gyula, 1884-1944) és a Sóstói úti, egykori görög katolikus püspöki palotára a díszes neobarokk, míg az 1928-ban épült evangélikus Luther-házra (építésze id. dr. Kotsis Iván, 1889-1982) a jóval letisztultabb, késő szecessziós-korai modern hangvétel a jellemző.

Nyíregyháza, a Luther-ház ívei
Nyíregyháza, a Luther-ház ívei

Ez utóbbi több részletében már a modern felfogást idézi (nagyméretű ablakok, azonos szintmagasságok, kevés díszítés, síkban tartott homlokzat), ám még alapvetően historizáló beépítésben. Az építész bravúros megoldása volt a tömböt elegáns ívben átszelő új utcácska, amely révén mindegyik lakás és szoba „utcaivá” és naposabbá válhatott, s a mellékhelyiségek szellőzését biztosító szűk légaknák beépítésére sem volt szükség. Emellett azonban csak néhány kétemeletes, kevésbé jelentős társasház jelzi a klasszikus modern korszakot Nyíregyházán, pl. a Széchenyi vagy a Szabolcs utcában. Jellegzetességeik a függőlegesen osztott, három-, vagy négyszárnyú ablakok, a tömör erkély-mellvédek, a földszint felett erősen előreugró épületrészek, illetve a magastető. Ez a szigorú nemzetközi modern formavilág leegyszerűsített és „humanizált” hazai változatának halovány visszatükröződése a városképben. Érdemes megjegyezni, hogy Budapesten egész városrészek épültek hasonló modorban, változatos homlokzati megjelenéssel, színvonalas belső terekkel és minőségi anyaghasználattal − például Budán Lágymányoson és Kelenföldön (XI. ker.), Pesten pedig Újlipótvárosban (XIII. ker.). A mindennapokban általában „bauhaus” stílusúnak nevezik az ilyen jellegű épületeket.

Nyíregyháza, Szabolcs utca, homlokzatrészlet
Nyíregyháza, Szabolcs utca, homlokzatrészlet

A szakrális építészetben még nehezebb volt a nyitás az új eszmevilág felé, az építtetők és az építészek jóval tovább és sokkal görcsösebben ragaszkodtak a bevált, ám lassan, fokozatosan egyszerűsített történeti formákhoz − bár ez egyre anakronisztikusabbá vált. A fővárosban az első markáns modern példák közé tartozik az 1931-1934 között épült, olaszos hangulatú, különálló harangtornyos pasaréti ferences templom (építésze Rimanóczy Gyula, 1903-1958), illetve az Árkay Aladár (1868-1932) és Bertalan (1901-1971) által tervezett, hatalmas hasábokból komponált városmajori római katolikus templom (1932-1933). Az újlipótvárosi „Hálaadás” református templomhoz hasonló tömegalakítású a debreceni egyetemi templom, amely 1938-1941 között épült fel Borsos József (1875-1952) tervei szerint. Magas, karcsú tornyával és az eredeti ókori mintáktól teljesen eltérő arányú, stilizált klasszicizáló oszlopos, lapos timpanonnal lezárt előcsarnokával érdekes kontrasztot teremt a késő neobarokk főépülettel, amely Korb Flóris (1860-1930) tervei alapján született meg 1927-1932 között. Az ősi formálási elvek tisztasága és az időtlen szakralitás tükröződik a kor egyik leginkább megkapó alkotásában, a Weichinger Károly (1893-1982) tervezte terméskő burkolatú pécs-mecsekaljai pálos templomban (1936-1937). Ezen épületek mellett a korabeli templomok zöme országszerte még mindig késő neoromán vagy neogót stílusban épült.

Debrecen, az egyetemi templom főhomlokzata
Debrecen, az egyetemi templom főhomlokzata

Ebben az időszakban a millenniumi fellendülés után igen kevés templom épült Nyíregyházán, s ezek sem szakítottak az egyszerűbb, ám hagyományos historizáló formálási móddal: az 1937-1938 között Wälder Gyula tervei alapján épült Vasgyár utcai ferences templom és kolostor egyszerű neobarokk jellegű, a nyírszőlősi (1940) és a borbányai (1951!) nyerstégla burkolatú evangélikus templomok pedig − redukált formában − késő neogót, illetve szecessziós hatást mutatnak (mindkettő építésze Sándy Gyula, 1868-1953). Az 1923-1932 között Baumhorn Lipót (1860-1932) tervei alapján emelt ortodox zsinagóga pedig a nagy mester egyik utolsó alkotása, nyugodt késői historizáló-szecessziós megjelenéssel és különleges hangulatú belső térrel.

A második világháború derékba törte az erősödő modern építészetet, hosszú időre visszavetve a fejlődést. A hazai élvonalbeli építészek közül többen ezen időszakban fejezték be földi pályájukat (pl. Wälder Gyula, Kozma Lajos, Fischer József, Ligeti Pál). A háború okozta óriási trauma utáni évek a lázas újjáépítés jegyében teltek. Az 1948-1956 közötti éveket az állam által a művészetekre erőszakolt szocialista realizmus („szocreál”) fémjelezte. 1951-ben, a koncepciós perekhez hasonlóan jól megrendezett nagy vitában (Perényi Imre-Major Máté) látványosan elítélték a modern építészetet, s az ekkorra már létrehozott óriási létszámú, centralizált tervezőirodákban klasszicizáló archaizálást kényszerítettek mindenkire. A tervezők szorult helyzetükben igyekeztek feladataikat a lehető legjobban, különböző forrásokból merítve (északi kortárs modern, hazai klasszicizmus) megoldani. Ekkor épült Nyíregyházán, a Hősök terén álló hatalmas „zöld irodaház” monumentális félköríves neoklasszicista bejárattal. E korban még csak három-négy emeletes, magas tetős bérházakból álló, zöldbe ágyazott kisebb telepek épültek országszerte, amelyek nem bontották meg a kialakult városszövetek léptékét. A klasszicizáló műkő kapuzatok, ablakkeretezések és erkélykorlátok a „kollektivizált kastély” eszményképét jelenítették meg, elfogadható méretű, jó elosztású, komfortos lakásokkal. Ez utóbbira példa Nyíregyházán az ún. Béke-ház nagy tömbje a Dózsa György u.-Jókai tér-Hősök tere sarkán.

A hatvanas évekre a modern építészet világszerte elterjedt, nemzetközivé és uralkodóvá vált. Ám ez már nem a klasszikus modern korszaka, hanem a nagyipari módszerekre, az uniformizált előregyártásra épülő tömeges lakásépítés kora; ezért az internacionális modern vagy „a másik modern” névvel szokták illetni. Ideológiailag az előző időszak folytatójaként és kiteljesítőjeként határozta meg önmagát, ám valójában annak eszmeisége nélkül. Egyik legfőbb teoretikusa a hivatalos építész diplomával nem rendelkező Le Corbusier (1887-1965) volt, aki még a háború előtt kezdte pályafutását. Elveire hazánkban is sokszor hivatkoztak, ám csak a külsőségeket vették át (utcák nélküli zöld tájban úszó, lábakra állított, lapos tetős toronyházak vagy észak-déli irányban hosszan elnyúló tömbök), a belső magot a diktatúra utasításaival töltötték meg. Ez a kifacsart, eltorzított értelmezés hozta létre hazánkban is − a keleti blokk országaihoz hasonlóan − a hatalmas házgyári lakótelepeket, irracionálisan kicsi életterekkel, szétrombolva a hagyományos városszövet varázsát – viszont gyorsan csökkentette a lakáshiányt. Az ideológia máig nyúló hatásait sajnos mindannyian ismerjük…

Nyugat-Európában a korszak hasonló elfajzásait, az embertelen méretű, környezetromboló építményeket létrehozó áramlatot „új brutalizmusnak” is nevezik – ám ott nem a paneleken és a lakótelepeken volt a hangsúly. Erre az időszakra világszerte nagy kísérletező kedv volt jellemző, korábban soha nem látott, különleges formájú, bonyolult térlefedések készültek nagy léptékű középületeken, ipari csarnokokon és sportlétesítményeken, elsősorban vasbetonból. Ennek emblematikus alkotása például a sydney-i operaház (J. Utzon, 1956-1963), Brazília új fővárosa (Oscar Niemeyer és Lúcio Costa, 1954-1960), illetve hazánkban a fővárosban a Hamzsabégi úti autóbuszgarázs hatalmas, 82 m fesztávú, íves feszített héjszerkezete (1949, építésze Padányi Gulyás Jenő, statikusa dr. Menyhárd István), vagy a debreceni új állomás parabola-szerkezettel borított váróterme (1958-1960, építésze Kelemen László).

A nagyüzemi lakásépítés és az erőltetett iparosítás mellett azonban a középületek terén fokozatosan lehetőség nyílt egy értékesebb, felülről kevésbé irányított építészeti nyelv kialakítására. Részben a háború előtti hagyományokat áttételesen folytatva, részben pedig a kortárs nyugati és északi példáktól inspirálva több időtálló épület születhetett – főként Budapesten, de több nagyvárosban is, valamint vidéken, ahová nem ért el olyan erősen a hatalom keze. Ez utóbbira példa Csaba László (1924-1995) különféle hajlású háromszögekből álló, nagy hatású hollóházi temploma (1964-1967). Nyíregyházán e korszakból említésre méltó a Vay Ádám körúton álló, a közelmúltban elvégzett felújítás óta ismét eredeti színében tündöklő „piros ház”, amely konstruktivista megjelenésével az egyéni útkeresés és kísérletezés érdekes példája. Kiemelkedő Nyíregyházán Bán Ferenc építészete, amely sajátosan egyéni, nehezen besorolható, erősen konstruktivista stílusával és különleges függesztett szerkezeteivel mára már jelképpé vált épületekkel gazdagította a várost (pl. Művelődési Ház, Színészház, egykori Szakszervezetek Háza).

Az 1970-as évektől egyre több kritika érte a nemzetközi modern építészetet, pontosan a túlkapásai, továbbá városszerkezet-romboló, környezetére tapintatlan gesztusai miatt. Ennek hátterében az állandó gazdasági növekedésbe vetett hit megrendülése, a környezetszennyezés felismerése és a globalizáció kibontakozása állt. Mindez a bizonytalanság, valami újnak a keresése hívta életre a modern heves tagadását, a „modern utáni” társadalmat és életérzést, vele együtt pedig a poszt-modern építészetet-művészetet. Ez már egyáltalán nem tekinthető egységesnek a modern univerzális és absztrakt formái után, számtalan különféle irányzat fejlődött ki belőle az elmúlt évtizedek alatt. Ludwig Mies van der Rohe még az 1930-as években fogalmazta meg elhíresült mondatát a modern építészetről: „A kevesebb több” – utalva ezzel a díszítések felesleges voltára, valamint a sima homlokzatok és mértani formák erejére. Erre válaszul Robert Venturi a következőket mondta, immár az 1970-es években: „A több nem kevesebb”, illetve „A kevesebb maga az unalom.” A sivár lakótelepek után újra felfedezték a város szerkezetét, utcáit és térfalait, s az új épületekkel illeszkedni próbáltak a környezetbe. Újra felszínre tört a falfelületek tagolásának, díszítésének vágya, amely sok esetben igen szélsőséges és vitatható eredményre vezetett. A posztmodern is historizált a maga sajátos módján: eredeti összefüggéseiből kiszakítva egy-egy elemet jelként a homlokzatra biggyesztett, arányait eltúlozva, így szinte idézőjelbe és ironikussá téve azt. Hazánkban főként 1990 után erősödött fel ez a tervezői hozzáállás, a függetlenné vált és önmaga identitását kereső országban. Nyíregyházán egyik jellegzetes alkotása e korszaknak az egykori Állami Biztosító saroképülete, amely Finta József tervei alapján készült. Lendületesen tagolt homlokzatán a sarkot toronyszerű tető hangsúlyozza, a ház a legutóbbi felújítás óta barna helyett kék színben pompázik.

Az ezredforduló táján (az egyre gyakrabban ismétlődő divatirányzatokhoz hasonlóan) újra kedvelt lett az eredeti, klasszikus modern formavilág, kezdték újra felfedezni és elismerni értékeit, ám ez főként a külső jegyekre, a látható, tapintható sajátosságokra terjedt ki – ahogyan ez a nagy „újjászületéseknél” lenni szokott… S ezzel el is érkeztünk e tanulmány utolsó nagy korszakához, a kortárs neomodern vagy új-bauhaus építészethez. Ezt az elnevezést főként szakmai körökben használják, hogy megkülönböztessék a klasszikus modern korszaktól, már csak az időbeli távolság miatt is – kialakult, sziklaszilárd terminológiák azonban nincsenek. Mint minden neo-áramlat, nem teljességében másolja a letűnt kor emlékeit, hanem a részletformák, megoldások között válogatva, azokat gyakran újraértelmezve hozza létre saját eszköztárát. A technika is óriási mértékben fejlődött azóta, így ma már sok olyan dolog könnyedén megvalósítható, amiről az 1930-as években csak álmodozhattak (pl. óriási üvegfelületek, üvegtetők filigrán fém tartószerkezettel, járható üvegpadlók). A következőkben néhány olyan kisebb léptékű, kevésbé ismert, ám karakteres nyíregyházi épületet szeretnék bemutatni, amelyeken ezek a sajátosságok jól megfigyelhetőek.

Nagy hatású homlokzat (Színház u.)
Nagy hatású homlokzat (Színház u.)

Az első példa a belváros nyugati részében, a Színház utcában álló szokatlan megjelenésű családi ház, amely 2003-ban épült Balázs Tibor tervei szerint. A ház tömegével nagyon jól illeszkedik a zártsorú beépítéshez, nagyvonalúan tagolt homlokzata pedig monumentális hatást kelt. A hangsúlyos falpillérek közötti visszahúzott mezőket óriási üvegfelületek töltik ki, s ebbe a rendszerbe simulnak bele a bejárati ajtók, kapuk is. A hagyományos fal nyílás felosztás helyett itt homogén, tükröződő üvegfalakat láthatunk, amely a klasszikus modern építészetnek is egyik célkitűzése volt, ám az akkori technológia ezt még nem tette lehetővé. Az utcai homlokzatot nagy kiülésű, erőteljes párkány zárja le, a vertikális pillérekkel mintegy keretet adva neki.

Egyszerű formák, időtálló anyagok (Rózsa u.)
Egyszerű formák, időtálló anyagok (Rózsa u.)

A következő családi ház a belváros délkeleti részében, a Rózsa és a Kéz utcák találkozásánál áll. Egyemeletes magasságával jól kiemelkedik környezetéből. Első pillantásra feltűnik igényes kőburkolatú homlokzata, amely a városban párját ritkítja. A kétféle szín egy absztrakt festményhez hasonló mintát jelenít meg, s ebben „úsznak” a különféle méretű ablakok. Az előreugró épülettest sarkából mintegy kimetszve, negatív hasábformaként áll elő a bejárat előtt a szélfogó. Modern vonás a nyílások négyzetes vagy fekvő téglalap alakja, a hangsúlyos párkány és a nemes, időtálló anyaghasználat.

Plasztikus megjelenés
Plasztikus megjelenés

Az újabb helyszínig kicsit nagyobb távolságot kell megtenni, túl az Északi temetőn, egészen a Tesco-doboz mögötti új lakónegyedig, amely az elmúlt pár évben elképesztő gyorsasággal nőtt ki a földből. Itt rögtön az egyik szélső telken kimagasló, fehér falú épületet láthatunk, amely üdítő színfoltként hat a „mediterrán” szín-, és tető-kavalkádban. Összefogott és letisztult formálása, valamint hatalmas, árnyékolóval ellátott üvegfelületei modern gyökereket, inspirációkat hordoznak. Sarki elhelyezkedése folytán megjelenése kiemelt, szinte szoborszerű.

Vakolat és téglaburkolat (Kölcsey u.)
Vakolat és téglaburkolat (Kölcsey u.)

Az utolsó állomás a belváros déli része, a Kölcsey utca, ahol 20. század eleji polgárházak és későbbi négyemeletes tömbök között épült a közelmúltban egy lakó-, és irodaház. Az egyemeletes, magastetős épület nagyvonalúan tagolt, ablakformáival és tömegképzésével a klasszikus modern korszakot idézi. A téglaburkolat foltszerű, nem tektonikus (anyagszerű) alkalmazása rontja a z összhatást.

A hazai modern építészetre a II. világháború előtt kevésbé volt jellemző a tégla használata – vagy ha mégis, akkor eredeti vastagságban és a teljes felületet beborítva használták. A 20. század közepétől, főként az utolsó évtizedektől kezdve beszélhetünk a tégla reneszánszáról. Igényesebb középületeken, ám sokszor családi házakon is igen közkedveltté vált országszerte. Ennek bemutatása azonban egy újabb tanulmány kereteit igényelné.

Összefoglalásként megállapítható, hogy a 20. század első felében hazánkra színvonalas, ám kétarcú építészet volt jellemző, amelynek igazi értékeit csak mostanában kezdjük igazán elismerni. A klasszikus modern ugyan alig hatott hátra emlékeket Nyíregyházán, alkotó szellemisége azonban jelen van és egyre több, kisebb-nagyobb épület megjelenését formálja.

FORRÁSOK

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. III. kötet. Néhány új fejezet a régi Nyíregyháza életéből.

Nyíregyháza Városi Tanács V. B., 1989.

Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. IV. kötet. Újabb híradások a régi Nyíregyháza életéből.

Nyíregyháza, 1997.

Magyarország építészetének története. szerk.: Sisa József és Dora Wiebenson. Bp., Vince Kiadó, 1998.

Pamer Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Budapest, Terc Kft., 2001.

Bonta János: Modern építészet 1911-2000. Budapest, Terc Kft., 2002.

A szecessziótól napjainkig. Magyar építészet sorozat, 6. kötet. szerk.: Ritoók Pál. Bp., Kossuth Kiadó, 2004.

Nyíregyháza templomai, kápolnái, imaházai. szerk.: Kopka János. Nyíregyháza, Kelet Press Kiadó, 2008.