SZÍN-TÉR: műhelybeszélgetés a magyar színházak, és a kortárs magyar dráma titkai iránt érdeklődő közönség kedvére, minden hónap első keddjén a Magyar Írószövetségben. 2009. december 1-jén, kedden, 17 órakor az Írószövetség klubtermében Hanti Krisztina és Darvasi Ferenc beszélgetett a „Móricz 2009” (Annuska; Tragédia – komédia –; Naplópók) három szerzőjével: Forgách Andrással, Pozsgai Zsolttal és Tasnádi Istvánnal. A beszélgetést, mely hamarosan megjelenő 2009/tél lapszámunkban is olvasható, három felvonásban közöljük – másodízben a Pozsgai Zsolttal folytatott beszélgetést olvashatják.

Pozsgai Zsolt

Pozsgai Zsolt

Pozsgai Zsolt: Jó estét kívánok, tiszteletem!

Hanti Krisztina: A te műved a Naplópók harmadik felvonásként kerül sorra. Egy abszolút fiktív történet, ahogy az alcím is jelzi, „játék az irodalommal”. Azt játszod, azt képzeled el, hogy a Négyessy szemináriumra várakoznak ekkor még fiatal kezdőkként: Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond. Miközben várakoznak, hogy elüssék az időt, a naplójukat írják, ezek a szövegrészek a színpadon tulajdonképpen magánbeszédek, később párbeszédekké alakulnak. Én azt vettem észre, ha lehet ezt mondani, hogy ez a darab a fiatalabb korosztálynak kedvez. Ők mindenképpen előnyben vannak, mert frissebb élménnyel rendelkeznek a felsorolt neves írókkal kapcsolatban, jobban ismerik, mi van az életrajzukban, ki volt a múzsájuk, és nekem úgy tűnik, minthogyha az értő befogadók körét is inkább a fiatal generáció adná. Mit gondolsz erről, kiket is céloz meg a Naplópók?

Pozsgai Zsolt: Először is nagyon örültem, amikor Tasnádi Csaba fölhívott, mert úgy éreztem, hogy nagy öröm bekerülni ebbe a hármas fogatba, amit ő elképzelt, részben azért, mert az előttem és a mögöttem szólókról [ti. Tasnádi István és majd Forgách András – a szerk.] úgy gondolom, hogy jelentős, meghatározó kortárs írók, és ezt aláhúzom, írók, akik darabot írnak. Én színházi ember vagyok, aki ír, és a kettő nem ugyanaz. Az íróknak van egy olyan dimenziója, és a jelenlevő íróknak is, egy olyan plusz dimenzió, amit én mindig is nagyon irigyeltem tőlük, tehát úgy éreztem most magam, mintha befogadtak volna valami titkos társaságba ezzel a történettel. Ez az egyik.  A másik az, hogy nagyon érdekelt mindig a Nyugat nemzedékének az indulása. Tehát amikor hívtak, én rögtön erre a vágányra terelődtem, nem igazán gondoltam, hogy mást kellene keresni, mert úgy gondolom, hogy az ember azt írja ki, ami fáj neki, az hogy most írtam ki, vagy négy évvel később, az éppen egy helyzet kérdése, amit a nyíregyházi színház adott. Azért is érdekel a Nyugat indulása, és ezeknek a fantasztikus embereknek a fiatal kori képe, mert én borzalmasan rühellem azt, hogy minden íróról, ha emlékünkbe idézzük, akkor általában egy szörnyű, öregkori lepusztult kép támad fel bennünk. Ibsenről nem gondolom, hogy egy mogorva, pofaszakállas öregember lett volna. Azt képzelem el, hogy miféle indítása volt ennek a személyiségnek. Igazából ott derülnek ki a dolgok, amikor tíz-tizenöt-húsz-huszonöt évesen olyan hatások érik, amelyek szerintem az íróságát, ha már maradunk ennél a témánál, de önmagát az emberi egyéniséget is meghatározzák. Az, hogy technikájában később ez hova fejlődik, teljesen mindegy. És ezért is örültem annak, hogy most fiatal színészekkel, fiatal írókat lehet megjeleníteni. Ez a második. A harmadik pedig az volt, amikor mondták, hogy Bodolay Géza rendez majd, aki a kecskeméti színház igazgatója volt sokáig, és egy vitatott rendezői személyiség. Én nagyon sokszor nagyon jót dolgoztam vele. Ő mindig megajándékozott azzal a lehetőséggel, hogy lehetett abszurdot írni, amit én borzalmasan szeretek. Amit sajnos máskor nem nagyon volt alkalmam, és most, hogy mondták, hogy a Bodolay Géza rendezi, akkor úgy éreztem, hogy „el lehet engedni az emberben az állatot” valahogy. Valami olyan vizek felé, amerre nem szoktam járni, de nagyon szeretem  És ebből egy abszurd játék lett, hiszen Négyessy szemináriumon ezek az emberek így soha nem találkoztak.

Hanti Krisztina: Igen, ez így van. Ettől fiktív a történet.

Pozsgai Zsolt: Amikor találtam egy nőt, aki mindegyikük életében valamilyen szerepet játszott, az mindent eldöntött. A nőt Elefánt Olgának hívták, elképesztő egy név! Elefánt Olga vékony, törékeny, madárka lány volt, eredetileg egyébként építészmérnök. Szóval volt ilyen nő, hívtak így embert, sőt még mostanában is van ilyen, ez egyáltalán nem baj, csak lehet, hogy kellemetlen. Lényeg az, hogy ez a nő mindegyik említett Nyugatos szerző életében valamilyen szerepet játszott, és úgy gondoltam, hogy ez a nő köti össze azt a fajta személyiségimpulzust, amit megpróbáltam ebben a darabban egy kicsit fölvázolni. A nőhöz való viszonyukat, és az egy nőben való megtestesülését mind a hat figurának.

Hanti Krisztina: Amit most elmondtál, az több kérdést is felvet.

Pozsgai Zsolt: Mert beleolvastam közben a jegyzeteidbe, hogy mi fog történni. [Itt nevetés – a szerk.]

Hanti Krisztina: Amibe belelátsz az a forgatókönyvünk, a műsortükör, tudod. Azt jól érzem-e, hogy szándékoltan sztereotip szereplőkkel van dolgunk, akik néha már-már paródiába hajlanak?

Pozsgai Zsolt: Furcsa dolog ez, mert attól függ, hogy az író hogy írja meg, és azt hogyan rendezik meg. Én a figurákat, a fiatal költőket halálos vérkomolysággal és eleve meg nem sínylő fájdalommal próbáltam megírni. Bodolay Géza pedig rendkívül absztrakt és abszurd figurát csinált belőlük, figurakavalkádot, ami nekem egyébként nagyon tetszett ebben a történetben. Ő így fogta ezt föl.

Hanti Krisztina: Tehát nem zavart, hogy átalakította?

Pozsgai Zsolt: Miért zavart volna? Eleve minden abszurdnak az a lényege, hogy felborul valami történet, valami viszonyrendszer. Tudunk a Kosztolányi-Ady problematikáról, egy furcsa viszonyról Babits és Ady között. Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád között nagyon furcsa esetek történtek, amíg az egész Nyugatos értékrend kialakult. De én azt hiszem, hogy ezek az emberi viszonyok kellettek ahhoz, hogy a sokszínűség megteremtsen egy létező és virágzó irodalmi korszakot.

Hanti Krisztina: Végül is, mennyire valósította meg Bodolay az elképzeléseidet a rendezés tekintetében?

Pozsgai Zsolt: Semennyire, de ez nagyon rendben van így. Ő egy olyan rendező, aki hozzáadja a maga személyiségét, az elképzeléseit, a látásmódját. Van Magyarországon 8-10 olyan rendező, elnézést kérek, hogy itt nagyképűsködök, akinek a személyiségén keresztül boldogan hallgatom a szöveget, amit mertem írni. Én magam gyakorló rendező is vagyok, én biztos, hogy egészen másként rendezném meg a történetet…

Hanti Krisztina: Azért is kérdeztem ezt, csalafintán, mert te magad is gyakorló rendező vagy. Nem bántad-e meg, hogy nem te rendezted a saját művedet?

Pozsgai Zsolt: Dehogyis, én boldogan zokogtam ott, ahol egy alkotó ember megtalált benne olyan helyzeteket és olyan kifejezési módokat, amit én nem láttam bele: Úgy értékelem, hogy ezek szerint akkor a Naplópók olyan mű, amelybe több dimenzió is belelátható. És ennek szerintem csak örülni lehet.

Darvasi Ferenc: Akkor a paródia-vonalat, ha mondjuk te rendezted volna meg, teljesen kihagytad volna?

Pozsgai Zsolt: Dehogyis, nem, nem. Csak nem ilyenfajta színházi eszközökkel esetleg, mint a Géza tette, de mondom, ne legyen félreértés, én nagyon szeretem, amit a Géza ehhez hozzárakott és amivel kibővítette.

Darvasi Ferenc: Érdekes, hogy a darab végén, amikor Móricz a nagymonológjában gyakorlatilag Adyn kívül már kiosztott mindenkit a teremben, elhangzik a híres-neves Ady vers, a magyar szerelmi költészet egyik csúcsteljesítménye, Az én menyasszonyom, amely egészen más értelmet ad az előadásnak. Mindez nemcsak szerelmi versként értelmeződik így, hanem az Ady-Móricz barátság kezdeteként is. Lehet, hogy hülyeség, nyugodtan mondd meg, de nekem kicsit olyan ez a darab, minthogyha állásfoglalás is lenne Ady és Móricz személye mellett, mintha te őket jobban kedvelnéd, mondjuk a többi Nyugatosnál.

Pozsgai Zsolt: Ahhoz azért nem vagyok bátor, hogy állást foglaljak az urak tekintetében, mert most itt ülünk a Bajza utcában [ti. a Magyar Írószövetség székházában – a szerk.], és úgy gondolom, hogy az említett urak egy verssora lesöpörne a színről, ha itt bármilyen állást foglalnék. Ezek olyan óriások, és olyan óriási teljesítmény van mögöttük, és olyan csodálatos emberi költészet, amellyel kapcsolatban nem hiszem, hogy állást kéne foglalni. Arra tettem próbát, hogyan lehet szétválasztani az embert és azt, amit ő alkotott. Tehát miféle szimbiózisban, vagy miféle ellentétrendszerben dolgozik ez a kettő egy emberen belül. Nem biztos, hogy mindig tudjuk azt, hogy az ember milyen, az alkotó milyen a maga hétköznapi valóságában. Sokkal jobb néha, ha olvassuk a műveit, és persze van olyan alkotó, akinek az életéből következik maga az életmű is, és van, akinek ellenkezőleg. Én nem hiszem, hogy itt szeretni, vagy nem szeretni kéne embereket. Megpróbáltam fölnagyítani az emberi hátteret, és úgy gondolom, hogy a darabban, nemcsak az utolsó versben, de az összes költőnek is van olyan megnyilatkozása, műveikből olyan idézetek, amelyek megmutatják és kijelölik azt az értéket, amit létrehoztak. És ez az, amit én halálosan komolyan gondolok. Az, hogy közben éltek is, és úgy éltek, ahogy éltek, hát az egy bocsánatos bűn. Csáth Gézát nagyon sokáig elítélték azért, amit tett, ahogyan élt. De a műveit azért mégiscsak más szemmel nézzük, gondolom, és nem az egyéni tettei alapján ítélünk. Aki az egyén tettei alapján mérlegel csak, az szerintem téves vágányra jut.

Darvasi Ferenc: Még csak egy dolgot szeretnék megkérdezni. Az egész darabnak az alapszituációja kicsit a Godot-ra várva című darab felütésére emlékeztet. Egy terembe bemennek a későbbi nagy Nyugatosok, a Négyessy szemináriumra, ahol várják a professzort, aki nem jön. A darabodban van egy ilyen instrukció a végén, hogy az árnyéka ugyan feltűnik, de az előadásban nem jelenik meg Négyessy. Tudatosan, szándékosan választottad a becketti alaphelyzetet?

Pozsgai Zsolt: Nem tudom. Annyi biztos, hogy a darab úgy születik nálam, hogy megvan egy személyes motívum és indíttatás. Éppen erről beszélgettünk kint az étteremben, miközben berúgtunk, hogy ’88-ban, mikor először voltam például a Szigligeti alkotóházban, elképesztő élmény volt ott olyan írókkal találkozni, akik ott jöttek-mentek pizsamában, meg a katonai melegítőben, amit még annak idején MN felirattal hordtak jelentős írók. Kicsit úgy éreztem magam, hogy most léptem át egy olyan küszöböt, ahol vagy meg lehet felelni ennek a fajta kulturális vagy emberi elvárásnak, vagy nem. Az, hogy ők várnak valakire, az azt jelenti, hogy valamiféle irodalmi létezésbe való belépésre várnak, aminek szerintem az egymáshoz való őszinteség adhatja meg az alapját. Ezek az emberek, ahogy én észrevettem a feljegyzéseikből, a leveleikben, soha nem hazudtak egymásnak. Babits megírta Adyról, amit gondolt, Kosztolányi megírta, amit gondolt és fordítva. Nem próbálták kendőzni magukat vagy egymást, majmolni, felmagasztalni vagy elhallgatni, hanem egy olyan őszinte, emberi légkör vette körül őket, ami gondolom az életkorukból is adódott, és ami mindenképpen megtermékenyítő szerintem egy szellemi közösségben. Egy szellemi közösség akkor tud Nyugat lenni, gondolom én, vagy ilyen nemzedékké válni, ha az őszinteséget és az egymáshoz való viszonyrendszert így tudja felvállalni, a maga konfliktusaival együtt is.

Hanti Krisztina: Mely írók közé tartozol, akik rögtön tudják, hogy miről akarnak írni és azon nyomban papírra jegyzik a gondolataikat, vagy azok közé, akik elszöszölnek hónapokig, megvárják az utolsó pillanatot és úgy adják le a színháznak a szövegkönyvet?

Pozsgai Zsolt: Fejes Endre mondta azt nekem egyszer, hogy az írói létezés tulajdonképpen egy orvosi kategória, egy olyan tudathasadásos állapot, amelyet ha kiír magából, akkor pénzt keres az író, ha pedig nem, akkor kezelik. Én úgy gondolom, hogy ez többszöri létezés, többféle alak egy emberben. Azt hiszem, az író akkor ír, hogyha legalább két ellentétes érv ütközik benne egy adott téma kapcsán, és ezt megpróbálja valahogy fel- vagy megoldani. Ami nekem szerencse vagy átok, hogy egy székről eszembe jut valami, és azt el tudom raktározni magamban. És hogyha jön egy helyzet, akkor igen sok mindenből lehet válogatni. Mert meglehetősen nagy raktárt hordtam tele élményanyaggal, és nagyon örülök, amikor lehetőség van bemenni ebbe a raktárba, és olyasmit kiválasztani, ami érvényes és igaznak látszik egy adott színházi kereten belül. Például egy ilyen megkeresésnél.

Hanti Krisztina: Köszönjük szépen! Pozsgai Zsoltot hallhatták.

Pozsgai Zsolt: Ha nem haragszol én elmegyek, mert van egy bemutatóm hétkor.

Hanti Krisztina: Jó, csak mesélj róla két mondatban, hogy mi is értsük, miről van szó. Annyit tudok, hogy a Komédium Színházhoz van köze, meg hogy a saját művedből készül valami…

Pozsgai Zsolt: Egy csodát láttam, mert egy Arcátlanok nevű társulat, amelyik felnőtt amatőr színészekből áll, fiatalok, húsz-harminc-negyven évesek, azzal szórakoznak szabad idejükben, hogy darabot tanulnak be és előadják. És erre hajlandóak munka után és közben, éjjel, meg nem tudom még mikor hónapokig készülni. Én erre mostanában nem sok példát látok, és ennek nagyon örülök. Ők mutatják be a Faroktól fölfelé című abszurdot.

Hanti Krisztina: Ez egyrészről terápia is.

Pozsgai Zsolt: Sokkal jobb, mintha máshol lennének, úgy gondolom, meg hát az, hogy eleve nem olyan anyaghoz nyúltak, amibe nem kell a szerzőt ott tudni, ez azért egyfajta bátorság volt részükről. Viszont nagyon boldog vagyok, ha már így rákérdeztél, mert most például a Műszaki Egyetemen is próbálják egyetemisták egy darabomat, az ELTÉ-nek is van egy kis közössége, pedagógusokból áll, meg diákokból, úgyhogy én ettől vagyok igazán boldog, mert úgy néz ki, mintha valakit érdekelne, amit csinálok. Ez nagy öröm.

az interjú első része

az interjú harmadik része