3iroSZÍN-TÉR: műhelybeszélgetés a magyar színházak, és a kortárs magyar dráma titkai iránt érdeklődő közönség kedvére, minden hónap első keddjén a Magyar Írószövetségben. 2009. december 1-jén, kedden, 17 órakor az Írószövetség klubtermében Hanti Krisztina és Darvasi Ferenc beszélgetett a „Móricz 2009” (Annuska; Tragédia – komédia –; Naplópók) három szerzőjével: Forgách Andrással, Pozsgai Zsolttal és Tasnádi Istvánnal. A beszélgetést, mely hamarosan megjelenő 2009/tél lapszámunkban is olvasható, három felvonásban közöljük – cikkünk befejező részében Forgách András válaszol.

Hanti Krisztina: Azt gondolom, hogy az egyik legnépszerűbb és legismertebb novellához nyúltál, a Tragédia című Móricz novellához. Ismert történet, gondolom, sokan ismerik, Kis János történetéről van szó, aki dühből és elkeseredésből úgy dönt, hogy kieszi a földesurat a vagyonából, végül halálra eszi magát. A történet befejezése így hangzik Móricznál: „Senki se vette észre, hogy eltűnt, mint azt sem, hogy ott volt, sem azt, hogy élt”. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy Móricz a későbbiek folyamán átírta ezt a művét, egy hollywoodi sikertörténet reményében, filmnovellát készített belőle, Egyszer jóllakni címmel. Beleszőtt egy szerelmi szálat, a földesúr ugyanis beleszeret Kis János feleségébe és innen alakul a további történet. Forgách András darabjában megvan mind a két novella, tulajdonképpen az a kiindulópont, hogy egy hollywoodi feldolgozást készítenek a Tragédia című novellából. Valójában azt lehet mondani, hogy az írás folyamatát követhetjük nyomon, Móricz ül az íróasztalánál, írói figurákat gyárt magának, és a képzeletbeli sík átvezet a hollywoodi történetbe. Közben valós személyek is megjelennek a színen, ezek szintén „bedolgozódnak”, beleszövődnek a történetbe. Engem tulajdonképpen az írás lélektana érdekel, hogyan dolgozik Forgách András, hogyan tudtál ennyi szereplőt hatásosan működtetni, és hogyan tudtál ennyi külön életet élő szövegrészt egymás mellett kezelni? Ez azért is fontos, mert nemcsak a két változat lesz lényeges a Forgách-szöveg tekintetében, hanem az is, hogy több sík mozog együtt és több sík csúszik egymásba.

Forgách András

Forgách András

Forgách András: Igen. Annyit akarok csak abból, amit mondtál, korrigálni, és ezt én se tudtam, mert én is így emlékeztem erre a novellára, hogy Kis János halálra eszi magát. De valójában egy nem eléggé megfőtt hús lapul a káposztában, egy mócsing, és ő úgy dönt, hogy azt is megeszi. Tehát azt neki meg kellene tudni rágni. Nem tudja megrágni, és a torkán akad. És azt mondja, hogy: „Dögölj meg, kutya!”. És akkor nem tudjuk, hogy a mócsingnak mondja, hogy dögöljön meg, vagyis hogy menjen le a torkán, vagy saját magának. Tehát gyakorlatilag nem abba hal bele, hogy teleeszi magát, ahogyan az a köztudatban rögzült.

Hanti Krisztina: Vagy esetleg a földesúrra gondolva mondja?

Forgách András: Nem, nem. A Petőfi Irodalmi Múzeum nagyszerű Móricz-szakértőjével, Cséve Annával tudtam erről konzultálni, aki egy tanulmányában kimutatta, hogy ez a fordulat, hogy „dögölj meg”, „mikor döglesz végre már meg”, ezt Móricz az írásaiban és naplóiban önmagához címezte legtöbbször. Tehát van a dolognak egy furcsa, autobiografikus oldala is, leginkább Móricz depressziós korszakaiból, arról nem beszélve egyébként, amit szintén Cséve Anna mutatott ki, hogy bibliai vonatkozásai is vannak az újraírt történetnek, a főhőst Évának, a csábító grófot Ádámnak hívják, és így tovább. Nem is akarok mélyebben belemenni ebbe, hiszen tudjuk Móriczról, hogy református papnak is készült. Csakhogy sokkal komplikáltabb a történet, már az eredeti Tragédia is, és az Egyszer jóllakni is. Mind a kettő rendkívül bonyolult, önmagában is különleges történet. A novella címe Tragédia, az én darabomnak is az, de zárójelben az van odaírva, műfaji meghatározásként hogy komédia. Nagyon szeretem az ilyen játékokat. Elég sokat dolgoztam színházban, ’76 óta vagyok színházak közelében, akkor kezdtem dramaturgként a kecskeméti Katona József Színházban, Ruszt József mellett, és már elég sok olyan darabot írtam, főleg a Stúdió-K-nak, ahol lehetett kísérletezni. Ahol arról is szólt a dolog, hogy most egy darabot játszunk a darabban, hogy a színház arról szól, hogy színházat játszunk. Nem én találtam föl tehát a spanyolviaszt, csak kitanultam már ennek a különböző fortélyait. És forgatókönyvíró is vagyok, ebből is adódott, hogy amikor megtaláltam Móricznak egy naplójegyzetét, adódott a filmes-hollywoodi történet lehetősége. Móricz leírja, hogy egy kávéházban odaült hozzá egy amerikai magyar újságíró, és elmagyarázta neki, hogy ha ugyanezeket a novellákat, amiket eddig írt, az amerikai lapokban közölné, akkor…

Hanti Krisztina: …nem itt ülne, hanem…

Forgách András: …hát sokkal több pénzt kereshetne, dollárban. És azt tudjuk, hogy nem arról van szó, hogy Móricz szerette a pénzt, mert nagyon könnyen megvált tőle, de nagyon nagy családja volt, és a hozzátartozóit nagyon szerette, a szeretteinek mindent meg tudott adni. És folyamatosan nagyon sokat dolgozott. Tehát megihlette a lehetőség, hátha tudna valami jó amerikás, amerikaiaknak való történetet csinálni. Benne is van az a mondat a darabban, amit ez az illető mondott Móricznak, hogyan is kell ezt csinálni. Eszerint: „minden jó amerikai novellában kell lenni demokratizmusnak, arisztokratizmusnak, szerelemnek és üzletnek. Például: »Jöjjön! – mondja a grófnő a bádogosnak – Csókoljon meg! « Ugye, ebben minden benne van: arisztokratizmus, demokratizmus és szerelem.” „Hol itt az üzlet?” – kérdezte Móricz (és ez egyébként az eredeti naplófeljegyzésben is elhangzik), mire a válasz: a bádogos üzletember, tehát az alakjában már benne van az üzlet is. Én ezt egy kicsit megváltoztattam, és a hollywoodi szálat én vittem bele, tudván egyébként, hogy a Móricz akart filmeket írni, sőt írt is. Van is egy forgatókönyve. Bement a filmgyárba, nézett rengeteg filmfelvételt a pusztáról és nem tudom miket odaképzelt egy történetbe, csak nem ezt. Amikor elkezdtem írni, akkor Móricz munkamódszerét is a naplóiból ismertem meg, amelyeket Cséve Annától kaptam, de ne mondják meg neki, hogy elárultam, mert még nem jelentek meg ezek a naplók, de tavasszal már jön az egyik olyan kötet, amelyet ő rendez sajtó alá.

Hanti Krisztina: Mit lehet tudni Móricz munkamódszeréről?

Forgách András: Azt mondja Móricz a naplójában, hogy nem ő ír, hanem az alakok beszélnek, ők mondják, amit mondanak. Tehát tulajdonképpen Móricz akkor kezdett írni, ha valakit elképzelt, és az mintegy Móricz fejében beszélt, amit ő csak leírt. Egyébként tudjuk róla, hogy állandóan jegyzetelt. Van egy másik Móricz darabom, lehet, hogy föltettétek volna ezt a kérdést…

Hanti Krisztina: Igen, szeretnénk majd szóba hozni…

Forgách András: …de azért elmondanám, hogy ugye abban például vannak jelenetek a feleségével, Jankával, Holics Jankával, aki öngyilkos lett, és ez a darab is részben arról a viszonyról szól… Szóval Móricznak hihetetlen jó memóriája volt, plusz a jegyzetelési technikája, ezért tudta megengedni magának azt, hogy elképzel egy alakot, és az beszél, ő pedig csak leírja. Folyamatosan írta például Jankának az elképesztő szövegeit is. Aki ismeri az irodalomtörténetet, tudja, hogy Holics Janka alkotta meg Móricz Zsigmondot. Hasonlót persze más magyar írókról is el lehetne mondani, de hogy Móricz felesége, egyrészt azzal, hogy püfölte a férje fejét sodrófával, mert nem elég jó, amit ír, és az, amilyen módon beszélt, na ez Móriczot rettenetesen megragadta. És lényegében minden fontos nőalakjába Jankát írta bele. Ezt sokhelyütt le is írja. Tehát drámában, regényben, mindenhol ezt a nőt akarta ábrázolni, és soha nem bocsátotta meg magának, hogy az öngyilkosságba hajszolta. Abban a darabomban, az elsőben, aminek nagyon sok címe volt, és nagyon sokszor ment különböző helyeken (Tercett, Móricz és a színésznő, A szép, a jó és a gonosz, Fehér selyemben, Janka, Zsigmond, Mária), én egy az egyben átvettem például a kórházban való beszélgetéseket, amiket Móricz leírt, és ami teljesen olyan, mint egy Harold Pinter-darab. Móricz tényleg a legnagyobb magyar író. Ahogyan István [ti. Tasnádi – a szerk.] is mondta, mekkora meglepetés volt a számára, hogy miket tudott, hogy milyen sokoldalú volt, és hogy életműve lényegében mindent tartalmaz, amit író írhat. Volt alkalmam Jancsó Miklóssal beszélgetni, aki egyszer együtt utazott vonaton Móricz Zsigmonddal. Élete legnagyobb élménye volt, és azt mondja, hogy míg beszélgettek, Móricz végig írt és jegyzetelt. Nem az ő mondatait, mert mások is voltak a kupéban, Jancsó egyszerűen csak nézte, hogy itt van a nagy magyar író, és folyamatosan, gátlástalanul a noteszébe írja, ami eszébe jut, ahonnan eljött, ahová ment, amit hallott. Tehát egyszerűen azért tudta beszéltetni – és most befejezem ezt a hosszú gondolatmenetet – az alakjait, mivel ő egyben, ezt kell mondanom, a legnagyobb magyar újságíró is volt. Tehát nemcsak író, mert írónak is a legnagyobb, ha kell nekünk legnagyobb, akkor biztos ő az, de újságírónak is az. Van három kötet újságcikke, azt is el kell olvasni. Fantasztikus az az őrületes empátiája, hogy akikkel beszélt, azokat milyen mélységben érti. És a szinte automatikus leírások, mivel állandóan arra volt ráállva, hogy rögzítse, amit lát és hall, és nagyon gyorsan, szinte javítás nélkül írt. Móricz nagy problémája volt, hogy nem tudott nyelveket. Nem olvasott németül, angolul, franciául. S a másik, ami mind a mai napig megoldatlan és valószínűleg így marad, hogy nem lehet lefordítani. Ami nem vesz el a nagyságából, de ha a naplóit elolvassa az ember, azt látja, hogy ő egy színvonalon állt Franz Kafkával, Robert Musillal, Thomas Mannal, Marcel Prousttal, a zsigereiben, az ösztöneiben is, de azt kell hogy mondjam, hogy nem volt nagyon művelt. Füst Milán milliószor műveltebb volt nála, vagy Babits. De mindent tudott. És az egyébként még nem publikált naplói néha rettenetesek. A Holmiban megjelent egy-két részlet ezekből pár évvel ezelőtt. Hihetetlenül őszinte, az ember szinte pirul, ha olvassa, hogy miket leír önmagáról, könyörtelen önmagához. Mindez engem nagyon segített abban, hogy meg tudjam írni ezt a darabot, egy kicsit átalakítva a korábbi Móricz-képemet ebben a figurában, a naplójegyzetek alapján.

Darvasi Ferenc: A három előadásból kettőben is láthatunk olyan jelenetet, tiédben is, ahol le- vagy felemelik Móricz bajszát. A te darabodnál különlegesen olyan érzésem volt a bajuszemelgetés kapcsán, mintha Móricz tabukat döntögetnél. Van egy rögzült Móricz-képünk, főleg a ’90-es évekig volt ilyen, és mintha a te darabodban ezeket is próbálnád felszámolni. Voltak-e ilyen törekvéseid?

Forgách András: Nem, igazából nem, ugyanakkor természetesen minden író valami határhelyzetet akar ábrázolni. Határátlépéseket próbál ábrázolni, maga határokat akar átlépni. Engem rettenetes sokként ért, amikor először fölkértek, hogy írjak egy tévéjátékot Janka és Móricz meg Simonyi Mária viszonyáról. Ugye Janka öngyilkos lett. Én eléltem 40 éves koromig úgy, hogy nem tudtam arról, hogy Janka öngyilkos lett. Hogy lehetett ezt titokban tartani? A családnak nyilván ez volt az érdeke. Meg egyáltalán, ez a Móricz Zsigmond erkölcseivel csak nem fér össze, hogy a felesége öngyilkos lesz, holott ez egy közismert tény volt. De sikerült titokban tartani még előttem is, aki elég sokat tudtam a Móricz Zsigmondról. És most, hogy a naplói nyilvánosságra kerülnek majd, most még ennél sokkal durvább dolgok fognak a Móricz Zsigmondról kiderülni. Például a szexuális életéről. A naplóiban elképesztően őszinte volt önmagával. Ugye ő írógéppel írta a naplóját, tehát nem kézzel, iszonyatos sebességgel és gondolkodás nélkül. Kicsit olyan ez, mint a József Attila Szabad ötletek jegyzéke két ülésben, ugye ott is volt vita, hogy szabad-e publikálni, vagy sem. Én azt gondolom, hogyha valaki egy ilyen formátumú művész, akkor ez nem lehet kérdés, nem hogy szabad, hanem muszáj publikálni. De a bajuszra visszatérve… Ezt a bajuszt nem lehet frappánsan, lángvágóval lenyírni, mert hiszen akkor még nem is volt lángvágó. Tréfán kívül, Móricznak valóban volt egy problémája: hogy ettől a bajusztól ő már nem szabadulhat meg. Tehát ilyen értelemben nevezhetjük ezt tabudöntögetésnek is, hogy Janka leveszi Zsigmond bajuszát, és úgy csókolja meg. Mondjuk más funkciója van ennek a Naplópókban, Bodolay rendezésében. Az én darabomban, a Tragédia (komédiá)-ban egy halott nőt, vagyis Holics Jankát idézi elő Móricz, miután nem bír jelenlegi feleségéből, Simonyi Máriából múzsát csinálni. Tehát azt az egyetlen nőt, aki szerinte múzsa volt az életében, megpróbálja föltámasztani egy jó kis veszekedés erejéig. Azzal csókot váltanak. Bajusz nélkül, mert ahhoz nem kell bajusz. Ezzel a bajusz nélküli csókkal tehát lényegében szellemmé változik ő is.

Darvasi Ferenc: Amikor az első jelenetben bejön Móricz, hajnal van, az itt-ott eldugott kenyérvégeket és lábosokat keresgéli, pörköltet eszik lábosból. Mindez szerintem ugyanúgy sztereotip kép, mint Móricz falusi kötődése, hogy mondjuk a népi írók mind ilyen mogorva, nyers emberek. Erre éreztem én több utalást is a darabodban, mármint hogy ezt a képet akarod kicsit kiparodizálni.

Forgách András: Hogy Móricz parodisztikus egy kicsit?

Darvasi Ferenc: Nem, hanem a Móriczról bennünk élő kép parodisztikus.

Forgách András: Ja, igen, egyébként volt vita erről a Móricz örökösökkel, nem volt könnyű dolog. Én nagyon megbarátkoztam a Móricz unokával, Móricz Virág lányával, Janka unokájával Kolos Rékával. Nagyon kemény meccseink voltak. Az egyik ilyen nagyon fontos kifogás éppen a pörköltevés volt. Móricz imádta a reggeli húsos cupákokat, ez benne van a naplóiban, a töltött káposztát, pörköltöt reggel hidegen jó tunkolni. Mindez tehát abszolút életrajzi adat, ezt nem én találtam ki, még ha egyébként nagyon tetszik is. A kifogás az volt az örökösök részéről, hogy Móricz sose a dolgozószobában evett. Mit lehet erre mondani? Aztán egy nagyon édes levelet kaptam tőle. „Jaj, hát most annyit írok magának – írta Réka, és azt hiszem, itt fordult meg bennem a dolog vele kapcsolatban, mert a következő soroktól akkorát nevettem –, és míg írtam magának a levelet, behoztam magamnak a pörköltet az íróasztalomra…” Ez a kitűnő mérnök rájött arra, hogy lehet, lehet, hogy a nagypapa és a fia is éppen ezt csinálta, amit most ő, és hogy akkor ebben azért nincs semmi természetellenes. De ez nem így volt, ahogy te mondod, hanem ez az utolsó percben jutott eszembe ez az ötlet, nagyon nehezen akart elindulni a darab. Az, hogy egy transzformáció lesz, az rendben van. Szóval a darab arról szól, hogy vannak, akik nagyon éheznek. A Móricz meg nem nagyon szeretett éhezni, és nagyon tudott enni. Volt egy jó kontraszt, ami elindította bennem a dolgokat.

Darvasi Ferenc: A darabod műfaja komédia – A Tragédiának az átiratát, vagyis az Egyszer jóllakni című szöveget komikusnak tartod az eredeti műhöz képest?

Forgách András: Igen, szerintem Móricz elrontotta, miközben egy zseniális dolgot kitalált hozzá. Ez a művészetben a furcsa. Tulajdonképpen gróf és a feleség között nagyon rossz dialógus van, amit én átírtam, nem hagytam meg, nagyon meghúztam. Viszont kitalált egy zseniális dolgot a végére, ami büchneri szintű ötlet. Nevezetesen, hogy végül nem a lakodalomban esznek, hanem a gróf a cukorrépa földön dolgozó munkásoknak, hiszen az új verzióban már cukorrépát termesztenek, az amerikai igényeknek megfelelően, szóval ott ad egy vacsorát, azzal a feltétellel, hogy a parasztok addig kapáljanak éjjel, míg csak be nem fejezik a hátralévő munkát. Amikor ezt végül megteszik, a gróf levágat jó néhány üszőt, folyik a bor, megy a buli, és akkor megjelenik két csendőr a novellában. És Kis János abban a pillanatban, amikor a gróf megcsókolja a feleségét, nem a mócsingot nyeli le fuldokolva, hanem leszúrja az egyik csendőrt. Móricz, és a naplójegyzetei világosan tanúskodnak erről, iszonyatosan el volt keseredve a magyar parasztság helyzete miatt, pont negyed évszázad telik el a két változat között, ’33-’34-ben vagyunk, és Móricz rájött arra, hogy mindezt csak ezzel a benne fortyogó, borzalmasan dühödt radikalizmussal tudja már megírni. Az eredeti változatban egy önpusztító embert látunk, az új változatban Kis János lázadó ember, aki egy csendőrnek a szívébe döfi a kést. Ezt én nagyon jó leleménynek találtam, de sajnos a két háború közti magyar drámaírási technikák alkalmatlanok voltak arra, hogy Móricz jól írja meg azt a jelenetet a gróf meg Éva között. Ez teljesen műnyelven van megírva, de sajnos akkor csak ilyet láthatott a színházban. Kialakult egy színházi műnyelv, amit ő rettenetesen jól tudott utánozni, és nem azt írta meg, ahogyan ő valóban megírhatta volna, vagy ahogyan hallotta a dolgokat. Ez nagyon furcsa. Mert különben az előbb dicsértem, hogy milyen magnetofon agya volt, de ebben a jelenetben felülkerekedett egy hamis esztétika, amit valószínűleg az befolyásolt, hogy közben bejárt próbákra Simonyi Máriához. A Vígszínházban próbált éppen, ezt is leírja, és Móricz bemegy a próbára, nagy vita van, hogy bemenjen, ne menjen be. A Mária nem akarja, hogy bemenjen. Elkezdődik valami a férj és a feleség között, és akkor Móricz végül is bemegy, és rájön, hogy a felesége tehetségtelen, és nem tud neki semmit mondani. Micsoda helyzet! Próba után, ugye jön a Mária: „Milyen voltam?”, „Nézze, drágám, ott a második jelenet…” és akkor rögtön tudja a nő, hogy ez azt jelenti, hogy nem tetszett neki. És onnantól kezdve katasztrófa van. És valószínűleg a gróf és az Éva jelenete azért lett ilyen műnépi, mert ugye műnépi az egész, egy „népiesch”, ahogy szoktam mondani, mert a Simonyi egy ilyen közegben élt. Móricz ekkor jött rá, hogy nem nagy művész a felesége, csak egy profi. És akkor meg is írta a Míg új a szerelem című regényét, amiben könyörtelenül leszámolt Simonyi Máriával. Nagyon kegyetlenül. De azt mondta, hogy ez nem az életből van. Nem, ez egy regény. Valójában az önéletrajz és regény közötti senki földjén lebeg.

Hanti Krisztina: Attól izgalmas a drámádban ez a szerelmi háromszög-vonal, hogy nemcsak egy szerelmi szálat látunk, hanem elfedve egyszerre kettőt is…

Forgách András: Négyet. Mert Kis Jánosnak van a felesége, a gróf a feleséggel, Móricz Simonyival és Jankával…

Hanti Krisztina: És beleszövődik a móriczi magánélet is igen, tehát a Máriával és Jankával való kapcsolata, plusz van még egy írói csavar a filmes történetben, az hogy Móricz Simonyi Máriával, saját színésznő feleségével játszatja el Kis János feleségét.

Forgách András: Igen. Igen, hát itt trükközök, tehát radírozok és satírozok és ködöket nyomok a darabba, mert ugye, egyszercsak a felesége, Simonyi Mária, rossz irányból hozza be neki a kávét, és attól, hogy a színpadon keresztül jön, de ő nem tud róla, a Móricz rájön: ő az. És onnantól kezdve beleírja Simonyi Máriát, Évát, az én darabomban ebbe a furcsa ambivalens szerepbe. Móricz így egyszerre író, egyszerre rendező, aki tehát írja a darabját és ugyanakkor rendezi is a feleségét. Arra egyébként a naplójegyzetből jöttem rá, hogy iszonyatos érzéke volt az igazsághoz a Móricznak. Talán nem tévedtem. De néha ő is foglya lett ennek a hamis képzetnek.

Hanti Krisztina: Lehet azt mondani, hogy Forgách Andrásnál az írás folyamatában nehezebb feladat volt a nyelv, a beszédmód problémáját megoldani, mint a szereplőket magukat mozgatni, mert azért kell egy kis figyelem a néző részéről, hogy melyik szereplő éppen kicsodát alakít a darabodban.

Forgách András: Ez inkább Koltai M. Gábornak a problémája volt, aki a darabot rendezte. Ő rendkívül intelligens, érzékeny, nagyon jó humorú ember, ezt abból a jelenetből is lehetett látni, ahol a grófot egy hatalmas műlóra ülteti, hogy onnét nézze a pusztát és a cukorrépát kapáló parasztokat, és persze Kis János feleségét is, Évát. Ő minden egyes figurát azon a szinten akart megcsinálni, ahogyan meg volt írva. Én csak szórakoztam, hogy most akkor hogyan lép át a feleség, aki csak a kávéval jön, a színdarabba, hogyan instruálja Móricz a feleségét a darabban, kegyetlenül és mindig macsó, nagyon macsó módon, és én arra nem is gondoltam közben, hogy ez a rendezőnek majd problémát jelenthet, hogy akkor éppen ki, honnét és hogyan is jöjjön be a színre. Most egy fantom jön be, vagy egy színésznő jön be, éppen a szerepében? Hogy jöjjön be a halott nő, Holics Janka a színre, és hogyan fogja ezt a néző érzékelni, hogy ő halott? Ugye ez volt az egyik problémája a darabbal az első olvasatra Kolos Rékának, hogy délelőtt Móricz Zsigmond nem fogadott senkit. De a képzeletbeli alakjait fogadhatta, mondtam neki, azok ott voltak vele együtt. Nagyon nehéz megkülönböztetni a nézőnek, hogy most valóságos figurát lát, vagy Móricz képzeletének szüleményét. Azt gondolom, hogy Koltai ezt nagyon jól megoldotta a rendezésében.

Hanti Krisztina: Köszönöm szépen! Nem tudom, hogy valamit szeretnél-e még elmondani az előadás kapcsán?

Forgách András: Nagyon érdekes érintkezés van mind a három darab között. A Naplópókban ahogyan az egymás naplóiba átbeszélnek, hogy Kosztolányi nem akarja kimondani az Ady Endre nevét és viszont, az nagyon jól van megcsinálva. A Kosztolányi-Ady tengely a darab dramaturgiai fortélya, hogy egy időben a magyar írók írtak naplót, talán ma is írnak, és nyilván szerepelnek egymás naplójában. Van egy szellemi tér, amiben dialógus folyik anélkül, hogy a szereplők ezt valóban lefolytatnák, és ezt Pozsgai nagyon szellemesen megoldotta. Én nagyon szerettem ezt az estét, mármint ezt a három darabot együtt, szerintem ez egy jó este a nyíregyházi színházban, az ötlet Tasnádi Csaba fejéből pattant ki. Jó a darabok sorrendje is, az első egy Móricz novella, persze nagyon rafináltan és jól megcsinálva, ahogy azt István megírta, utána van Móriczról magáról, az ő életéből valami, és végül van egy teljes fantáziadarab.

Hanti Krisztina: Köszönöm szépen drámaíró vendégeinknek, Forgách Andrásnak, Tasnádi Istvánnak és Pozsgai Zsoltnak, hogy eljöttek, hogy elfogadták a meghívást és beavattak minket szerzői titkaikba, valamint saját írásuk rejtelmeibe. A kedves közönségnek is köszönöm, hogy eljöttek és kíváncsiak voltak az alkotás folyamataira. Tegyék ezt a legközelebbi alkalommal is! Várjuk Önöket!

(A cikk második része)