Pár napig úgy tűnt, megvan a megoldás a magyar költészet egyik nagyon komoly, sőt, nem túlzás, égető problémájára: indult egy blog, mely megdöbbentően sok olvasót sodort a rajta közzétett versekhez. Volt bejegyzése, melyet állítólag több mint ötezren nyitottak meg, s száznál több kommentet számláltak hozzá. Márpedig 5000 olvasás éppen tízszer annyi, mint ahány példányban egy verseskötet megjelenik – mondjuk azé a költőé, akinek a verséről épp szó volt. És akkor arról még nem beszéltem, hogy ebből az ötszázból (ha ötszáz, gyakran kevesebb is), mennyi fogy el. Gondolhatnánk, hogy bebizonyosodott: mégiscsak van igény a versre. Hogy a netezők, és az ilyen nagy számból nyilvánvalóan, nagy részben nem irodalmár netezők, hát igen, nekik van igényük.

A dolognak azonban van, volt egy szépséghibája. Mert mit gondolnak, mit akart ez a blog? Bemutatni a kedvenc verseket? Az oldalain szerepeltetett egytől-egyig igen jó költők verseit akarta megszerettetni? Kedvet csinálni az ötezer olvasónak a kortárs magyar költészethez?

Nem, ez a blog, a napiszarvers.blog.hu a kortárs magyar irodalom hulladékainak vagy végtermékeinek (már nem tudom, hogy írták, mert mikor e cikket írom már mindent leszedtek az oldalról) pellengérre állítását, vagyis „hivatásos”, „profi”, a szakmai közeg által elismert, jó nevű költők rossznak mondott/beállított írásait tette ki napra nap, szellemesnek szánt, de legtöbbszor erőltetett, kevéssé elmés felvezetők kíséretében. Megmutatta a közmagyarnak, hogy mire mennek el keserves adóforintjai: íme ilyen nevetségesen szar verseket írnak azok a költők, akiket támogat a magyar állam. A közmagyar meg, hozzászólásaiban, anyázott is rendesen. Hogy egyáltalán hogy talált ide a bizonyos közmagyar (aki alatt ezúttal nemes egyszerűséggel azt értem tehát, hogy nem irodalmár)? Hát úgy, hogy a blog már az első napokban belinkelhető lett mindenki által olvasott hirportálokról – köztük olyan portálokról is, melyeken a különben szép számban fellelhető, jó verseket, okos írásokat közlő blogok/oldalak sosem szerepelnek. Hm.

Mit lehet ezzel kezdeni? Van néhány öntelt, irigykedő önjelölt „költő” (túlságosan ismerték ahhoz az irodalmi élet belső üzelmeit, hogy ne iparosok legyenek), ismerünk ilyeneket: írásaikat visszadobják a legjobb nevű folyóiratok, pályázataik nem nyernek a különböző ösztöndíjbizottságoknál, könyveik zugkiadóknál vagy saját pénzen jelennek meg,  vagy ha mindez nem igaz, még mindig nem olyan sikeresek, mint mások, vagy mint amennyire szerintük kijárna nekik – s nem, nem az önvizsgálatra, az önkritikára való hajlam erősödik meg bennük, hanem a mások, a közöltek, a díjazottak iránti irigykedés és utálat. Blogot nyitni a világ legkönnyebb dolga. Érvek, elemzések nélkül és persze álnéven nekiállni fikázni valakit, ez is megy mindenkinek. Nem állítom, hogy nagyítóval kell keresni rossz verseket. Meg is érdemlik a bírálatot. De nem a fikázást, a nagyszabásúnak beállított kisstílű, pitiáner okoskodást, s – ne kerüljük meg – az uszítást.

Mondanám még, de minek? Nincs kedvem tovább belebújni a napi szar versek bloggereinek stílusába. De a végét még elmondom. Tudják, mért írok múlt időben a blogról? Képzeljék, fenyegető névtelen leveleket kaptak… A költők megdühödtek, s megfogadták, hogy felnégyelik, de legalábbis szar versekbe írják bele a blog szerkesztőit. A fenyegető leveleket többszöri kérésre sem rakták ki az oldalra, hanem letöröltek róla minden tartalmat. A Magyar Kultúra Napját követő napon már üres volt az oldal.

De a kortárs magyar költészet megint csak leshet. Nem csak az derült ki, hogy szar, ahogy van (mert mi más lenne a végzöngéje), hogy kontroll és eredmény nélkül nyeli a pénzt (majd pont ez), hanem még az is, hogy művelői önteltek, sértődékenyek, kurvaanyáznak, mint a kocsmában, és ha kell kést is rántanak.

A magam részéről gratulálok mindenkinek, aki szerepet játszott ebben, különösképpen azoknak a portáloknak, melyek a napiszarosokat (és csak őket) reklámozták – s melyek, mint megkérdezett barátaim vélik, végülis leállíttatták az oldalt.

Éljen soká a Magyar Kultúra, mely lám-lám, igencsak magyarosan működik!