Gyorsposta
A véres(kezű) költők
akik (napi) szar verseket írnak
Antal Balázs
A dolognak azonban van, volt egy szépséghibája. Mert mit gondolnak, mit akart ez a blog? Bemutatni a kedvenc verseket? Az oldalain szerepeltetett egytől-egyig igen jó költők verseit akarta megszerettetni? Kedvet csinálni az ötezer olvasónak a kortárs magyar költészethez?
Nem, ez a blog, a napiszarvers.blog.hu a kortárs magyar irodalom hulladékainak vagy végtermékeinek (már nem tudom, hogy írták, mert mikor e cikket írom már mindent leszedtek az oldalról) pellengérre állítását, vagyis „hivatásos”, „profi”, a szakmai közeg által elismert, jó nevű költők rossznak mondott/beállított írásait tette ki napra nap, szellemesnek szánt, de legtöbbszor erőltetett, kevéssé elmés felvezetők kíséretében. Megmutatta a közmagyarnak, hogy mire mennek el keserves adóforintjai: íme ilyen nevetségesen szar verseket írnak azok a költők, akiket támogat a magyar állam. A közmagyar meg, hozzászólásaiban, anyázott is rendesen. Hogy egyáltalán hogy talált ide a bizonyos közmagyar (aki alatt ezúttal nemes egyszerűséggel azt értem tehát, hogy nem irodalmár)? Hát úgy, hogy a blog már az első napokban belinkelhető lett mindenki által olvasott hirportálokról – köztük olyan portálokról is, melyeken a különben szép számban fellelhető, jó verseket, okos írásokat közlő blogok/oldalak sosem szerepelnek. Hm.
Mit lehet ezzel kezdeni? Van néhány öntelt, irigykedő önjelölt „költő” (túlságosan ismerték ahhoz az irodalmi élet belső üzelmeit, hogy ne iparosok legyenek), ismerünk ilyeneket: írásaikat visszadobják a legjobb nevű folyóiratok, pályázataik nem nyernek a különböző ösztöndíjbizottságoknál, könyveik zugkiadóknál vagy saját pénzen jelennek meg, vagy ha mindez nem igaz, még mindig nem olyan sikeresek, mint mások, vagy mint amennyire szerintük kijárna nekik – s nem, nem az önvizsgálatra, az önkritikára való hajlam erősödik meg bennük, hanem a mások, a közöltek, a díjazottak iránti irigykedés és utálat. Blogot nyitni a világ legkönnyebb dolga. Érvek, elemzések nélkül és persze álnéven nekiállni fikázni valakit, ez is megy mindenkinek. Nem állítom, hogy nagyítóval kell keresni rossz verseket. Meg is érdemlik a bírálatot. De nem a fikázást, a nagyszabásúnak beállított kisstílű, pitiáner okoskodást, s – ne kerüljük meg – az uszítást.
Mondanám még, de minek? Nincs kedvem tovább belebújni a napi szar versek bloggereinek stílusába. De a végét még elmondom. Tudják, mért írok múlt időben a blogról? Képzeljék, fenyegető névtelen leveleket kaptak… A költők megdühödtek, s megfogadták, hogy felnégyelik, de legalábbis szar versekbe írják bele a blog szerkesztőit. A fenyegető leveleket többszöri kérésre sem rakták ki az oldalra, hanem letöröltek róla minden tartalmat. A Magyar Kultúra Napját követő napon már üres volt az oldal.
De a kortárs magyar költészet megint csak leshet. Nem csak az derült ki, hogy szar, ahogy van (mert mi más lenne a végzöngéje), hogy kontroll és eredmény nélkül nyeli a pénzt (majd pont ez), hanem még az is, hogy művelői önteltek, sértődékenyek, kurvaanyáznak, mint a kocsmában, és ha kell kést is rántanak.
A magam részéről gratulálok mindenkinek, aki szerepet játszott ebben, különösképpen azoknak a portáloknak, melyek a napiszarosokat (és csak őket) reklámozták – s melyek, mint megkérdezett barátaim vélik, végülis leállíttatták az oldalt.
Éljen soká a Magyar Kultúra, mely lám-lám, igencsak magyarosan működik!
Drótos Richárd: 
A 2010-ben elhunyt művész, Botond: A Vacsora/Das Abendmahl című műcsoportja utoljára május 26-án látható. A kiállítás zárónapján – reflektálván arra, hogy maga a művész számos inspirációt merített a könyvekből, az irodalomból – arra kértek négy írót és költőt, Bartis Attilát, Borbély Szilárdot, Csobánka Zsuzsát és Győrffy Ákost, hogy merítsenek ők inspirációt a kiállított alkotásokból és az így született szövegeket olvassák fel a tárlat terében.
Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka c. könyvében így ír Kosztolányi Dezsőről: „Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat.” A pályázatra beküldött prózai írások Kosztolányi fent megfogalmazott szellemében készüljenek. 
Térey János, a kötet szerzője, Csobánka Zsuzsa költő, író és magyartanár, illetve Vári György, újságíró és irodalomtörténész beszélgetnek a Könyvfesztiválra megjelent esszékötetről 17.00-tól
A Deák Ferenc Akadémia Közhasznú Egyesület történelmi előadás sorozata 2012. május 17-én csütörtökön 17.00-kor kezdődik. A magyar történelem meghatározó alakjai című sorozat C.Tóth Norbert előadásával indul Luxemburgi Zsigmondról (1387-1437)
A Romkert Kiállítóterem fotópályázata az „Öntudatlan Örökkévalóság” programsorozat keretében amatőr fotósoknak. A képeket zsűri díjazza, de kiosztásra kerül egy közönség díj is. A beérkezett pályaművekre a Romkert Kiállítóterem és Kávéház facebook oldalán lehet szavazni. A szavazásra időtartama: 2012. május 10- június 10. 
Az ELTE-BTK Trauma és Gender Kutatócsoportja által meghirdetett konferencia célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet az interdiszciplináris irodalom- és kultúratudományi nézőpont fontosságára, mely a trauma- és genderkutatás eddigi eredményeit mozgósítva képes felismerni a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának jelentőségét a traumatikus tapasztalatok értelmezésében, illetve, hogy ez a megközelítési mód egyes szépirodalmi művek kapcsán elkerülhetetlen elemzési szempont.
Nyíregyháza lesz a vers fővárosa 2012. október 9. és 14-e között. A Móricz Zsigmond Színház ad otthont a 14. Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztiválnak – jelentette be Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke és Tasnádi Csaba, a színház igazgatója. Társulatok, egyéni előadók, zenekarok és filmesek június 15-ig nevezhetnek a rangos seregszemle versenyprogramjába.
A debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában az eredetileg tervezett május 4-e helyett technikai okok miatt május 19-én kerül sor a Jászai című darab ősbemutatójára. A darabot Jászai Mari naplóiból és Borbély Szilárd "A nagy Jászai" című drámájából Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert rendezte.
Friss lapszámunk Útirányul A régi Nyíregyházát tűzi ki: Kujbusné Mecsei Éva Múltbéli kapcsolatok c. tanulmányában Nyíregyháza 1753 és 1848 közötti kapcsolatairól ír, Galambos Sándor pedig a dualizmus kori Nyíregyházáról közöl tanulmányt. A Fogadó rovatunk a mai Nyíregyháza köztereivel foglalkozik: előbb Onder Csaba kérdezi Simon László talajvédelmi kutatót a Kossuth téri fákról, majd Gucsa Magdolna írását olvashatják az Életfáról. Gyaloggalopp rovatunkban Kulcsár Attila értekezik Nyíregyháza múltjáról és jelenétől a városfejlesztés tükrében, de Forspont rovatunk -- melynek alcíme ezúttal Iskolapéldák -- első tanulmánya is a városhoz kötődik még: Kedves Júlia Nemzetiség és nyelvhasználat a nyíregyházi evangélikus népiskolában (1876-1910) címmel közöl tanulmányt - valamint még sok minden mást. Immár letölthető pdf-formátumban is!
Teljesen egyetértek ezzel a diagnózissal, csak annyit fűznék hozzá, hogy a kattintásszámmal mért olvasottság (olvasás!) nem mindig úgy pontos, ahogy az hangoztatva van – meg hát a kommentszám: amikor 5-10-20 embertől származik a hozzászólások 80%-a, az sem jelent radikális aktivizálódást, pláne nem demokratizálódást a blogoszfére kulturális vívmányaként. És ez nemcsak a Napiszarversre, hanem általában más irodalmi, kulturális blogportálokra is vonatkozik…
Így van, Józsi, teljesen jogos a pontos számok tekintetében, s a kommentezés meg tényleg így működött – s működik szinte mindenhol. Az index címlapos támogatása azonban mindenképp jelentősen megdobta a látogatottságot. Lásd: e cikk egy az index főoldalára kitett blogbejegyzés egy kommentjében szerepelt, s aznap majdnem 200 új IP-címről jött látogatás ide, visszakövethetően arról a blogbejegyzésről. Ebből 180-190 sose jön ide többet. S míg ott vadul kommenteztek egy nagyjából napiszar-sirató bejegyzésen, itt nem szóltak hozzá – vélhetően már elolovasni is túl hosszú lett volna ezt az írást. Nem mintha hiányoznának innek a kommentjeik… Köszönet a hozzászólásért, s bocs, hogy a múltkor, BZA-ügyben nem feleltem – egy kicsit lemaradtam, utána meg már messze volt…
Néha jót szoktam derülni – máskor esetleg bosszankdodni – azon, hogy ha egy általam időnként látogatott oldal felkerül a nevezett portál címlapjára, hirtelen megnő a kattintás- és időnként a kommentszám. De ezek a hozzászólások kevés kivételtől eltekintve nagyon marginálisan kapcsolódnak a témához – ha valaki beindít egy flame-et, legtöbb esetben politikai hőzöngésről vagy valamilyen világnézeti, erkölcsi aggályoskodásról van szó (avagy konkrét példa: ha a posztban zsidósággal kapcsolatba hozható név szerepel, indul a körülírt zsidózás).
(De ez persze nem egyedi dolog: a megvásárolt könyv, újság sem feltétlen jelent elolvasottat.) Most kicsit hosszú voltam…
A Napiszaron jellemzően – ahogy írod is – a lóvé kérdése indította be a hozzászólásokat, volt alap a fikázásra. Nem az elrontott anapestus vagy a képzavaros hasonlatok váltották ki az indulatokat… És ezért ritkán tapasztalható hipokrácia volt a blogger(ek?)től úgy tenni, mintha nem ők siklatták volna totálisan félre az egyébként érdekes kezdeményezést. Ahogy nemrég másvalaki is megfogalmazta, ezek a hozzászólások gyakorta úgy születnek, hogy a kommentelő el sem olvassa (nem hogy alaposan: sehogy) a bejegyzést vagy a többi hsz-t, hanem csak pötyögi átgondolatlanul ami eszébe ötlik. Itt a gépelő kéz a fecsegő száj helyettese. És akkor jöhet a kiigazítás, nem úgy gondoltam, te vagy a hülye stb… Pedig csak el kellene olvasni valamit rendesen és tíz másodpercet várni, mielőtt “bekiabálok”. De biztos ettől is szép ez
De a kattintásszám akkor is csak kattintásszám – nem jelöl olvasást és olvasót, legföljebb csak metonimikusan. A statisztikákban már szimbolikusan, s majd a pályázatokban ténylegesen is
“Egy bolond százat csinál, a száz pedig millijomot!”
Lehet, hogy a honlap értelmi szerzőjét nem valami aljas szándék vezérelte. Talán nem tudta, hogy a világirodalom klasszikusai is számos olyan művet követtek el, melyekre később nem lehettek igazán büszkék.
Ami a kommentelőket illeti, véleményem szerint nagy részük beteg ember, leki görcsökkel teli, akik valami kéjes örömet éreznek akkor, amikor mindenhez hozzászólnak, mindenütt ugyanazt írják, és az árvácska virágzásáról is a saját gyűlölködésük jut eszükbe.