A következő írás, mely lapunk 2009/ősz számában jelent meg, folyóiratunk 2010. évi díjazottja.

Csabai László átveszi a díjat Onder Csabától

Csabai László átveszi a díjat Onder Csabától (Béres Tamás fotója)

„Nyesztor Szerafimovics Szamobojáscsik” – eme romantikus hangzású, beszélő név valójában írói álnév, szerzőnk ugyanis, mint Karl Ruprecht Ackerbäck született Pétervárott, egy baltikumi német serfőző és egy félig német, félig észt szobalány – törvénytelen – gyermekeként. E stigma végigkísérte életét, mikor a kormányzó elleni merényletet tervezték, még akkor is így förmedt rá Foma Pravdenszki az Összorosz Irgalom Szövetség likvidáló csoportjának vezetője: – „Te ne pofázz ebbe bele Szamobojáscsik, te csak egy fattyú vagy!”

De ne rohanjunk ennyire előre!

A kis Ruprecht tizennégy éves koráig anyjánál sínylődött, cselédszobáról cselédszobára vándorolva. Akkor apja maga mellé vette derítőmedence felügyelőnek. Naphosszat a sörcefrés kádak között posztolt, és a zavaros lébe fulladt egereket halászta. Enni kapott eleget, de apja úgy bánt vele, mint bármelyik munkásával, s azokkal is kellett laknia a legényszálláson. Ackerbäck apja iránti haragja hamarosan a politikai-gazdasági-morális- rend, vagyis a cári autokrata imperializmus elleni engesztelhetetlen gyűlöletté dagadt. Hamar kapcsolatba került a cárellenes Petrasevszkij kör tagjaival. Átkozódtak, álmodoztak, vodkáztak, hallgatták valamelyik eszmei vezér előadását. Ackerbäcknek ez nem ment könnyen, hisz alig tudott oroszul. Amiből baj is származott. A kör ugyanis a cár Magyarország elleni agressziójára válaszul tiltakozó-röplap szórást határozott el. Ackerbäck feladata volt elvinni a röplapokat a sejt Admirális, oroszul Адмирал, (Admiral) fedőnevű vezetőjének a kertjébe. Ám ezt Ackerbäck rosszul értette, és a felforgató irományokat a Cári Palota mellett lévő Flottaparancsnokság, oroszul Адмиралитейство (Admiralitejsztvo), kertjébe rakta le. Rögtön szemet szúrt a titkosrendőröknek, akik egy újabb dekabrista lázadástól tartva, különösen éberek voltak. Ackerbäck ingerülten reagált a kérdésekre, s mivel a motozás során találtak nála tiltott nyomtatványokat, a Péter-Pál Erődbe szállították. Egy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij nevezetű, pályája elején tartó íróval került közös zárkába. Ackerbäck társalgást kezdeményezett, de a másikat zavarta rossz kiejtése, ezért inkább sakkozással, malmozással múlatták az időt. Ackerbäcket rendszeresen kihallgatásra rendelték, s ezeken az író felől is kérdeztek. Nem értette, mire megy ki az egész, amit megunt a tiszt, és kifakadt. – „Összeesküvő a cellatársa, vagy sem?!” – kiáltotta. Az összeesküvő oroszul: „конспиратор” (konszpirator), amit Ackerbäck tévesen úgy értett: „компилятор” (kompiljátor) azaz „regénytémát összelopkodó”. – „Igen.” – válaszolta. Ackerbäck vallomása alapján Dosztojevszkijt másnap halálra ítélték.

Tudjuk, már a kötelet készültek a géniusz nyakára rakni, mikor megjött a felmentő levél, miszerint büntetését 10 év kényszermunkára változtatták.

De a munkatábort Ackerbäck sem úszta meg. Ő is 10 évet kapott.

14 hónapig tartott, míg a félig kopaszra nyírt fejű Karl Ruprecht Ackerbäck, egy végtelen elítéltsereg tagjaként, a Volgán, a Kámán, a Déli Uralon, a Torgaj kapun, a Kazah hátságon, az Altájon, a Szajánon, a Bajkálon, a Jablonovij hegységen, a Sztanovoj hegységen, a Dzsugzsur hegységen, a Kolima hegységen, a Karják hegységen, a Csukcs hegységen, vagyis keletről nyugatra egész Ázsián átkelve eljutott a Bering szorosig, s azon át az Orosz Birodalom legkeletibb tartományába, Alaszkába.  Itt fejjel egymásnak rontó, bölény nagyságú pézsmatulkokat találtak. De mást nem. Hát ez az! A tisztek forgatták a térképet, felderítőket küldtek ki. Hiába. Sehol egy beígért raktár, barakk, tiszti szállás, csónakkikötő, kápolna, de még egy árva akasztófa sem. Bizony, egy úgynevezett „Patyomkin-faluba” érkeztek, ami annyit jelent, hogy az udvar bizalmát elnyerő vállalkozók felmarkolták a kincstár előlegét, majd elszöktek Franciaországba.

A fegyenccsapat visszafordult, s újabb 14 hónapos vonulás után, a Csukcs hegységen, a Karják hegységen, a Kolima hegységen, a Dzsungur hegységen, a Sztanovoj hegységen és a többin átkelve megérkeztek Pétervárra. Itt Ackerbäck megint eltöltött pár napot a Péter-Pál Erődben, aztán társaival, immár szerszámokkal és élelemmel megrakott szekereket tolva, visszaindultak a Bering szoros felé. A külön teher miatt most 18 hónapig tartott az út, át a Volgán, a Kámán, a Déli Uralon, a Torgaj kapun…, ahogy azt már ismerjük. Mikor megérkeztek Alaszkába, akkor érte utol őket a lovasfutár: néhány rab, köztük ő is, kegyelmet kapott. Még aznap elindultak visszafelé, a Csukcs hegységen, a Karják hegységen…

Pétervárott eszmetársainak lakásán lebzselt, míg végre moszkvai álláslehetőségről kapott hírt. Egy Nyikolaj Vasziljevics Gogol nevezetű író keresett magántitkárt. Gogol ekkor már beteg volt, nehezen érthető szavakat mormolt, imádkozott. De néha elkapta a hév, és diktálni akart. A Holt lelkek című, egyes körökben sokra értékelt, művének a folytatását. Ackerbäck szarvashibákat vétett a próbán, mivel azonban ő kérte a legkevesebbet, a szorongatott anyagi helyzetben lévő író neki adta a megbízást. És Gogol diktálni kezdett. Rendszertelenül. De haladt, haladtak a munkával. Aztán egy „minden jót ígérő télvégi reggelen” nem diktált többet. Elkérte a kéziratköteget, elmosolyodott a sok helyesírási hibán, megcsókolta a legfölső lapot, és maga rakott pontot az utolsó mondat végére. „Készen van.” –mondta titkárának. Majd még annyit: „разрешаю” (razresáju), azaz, „elengedlek”, amit azonban Ackerbäck úgy értett: „разрушай” (razrusaj), vagyis, „semmisítsd meg”. Így a kéziratot használta gyújtósnak. Gogol másnap reggel szerzett erről tudomást. Üvöltött. Ackerbäck azzal védekezett, hogy az író erős ukrán akcentusa zavarta meg. Gogol üvöltött az önkívületig. A delet már nem érte meg.

Ackerbäcket ez nem rázta meg, sőt!, kedvet kapott a regényíráshoz, pláne, mikor megtudta, hogy az a pancser Dosztojevszkij, akinek állandóan mattot adott, milyen sikereket ért el. Kiszámította, mennyi papír, tinta, tea, vodka, szivar kell egy regény megírásához, s mennyit kaphat egy eladott példány után, s kijött, hogy évente egy regényből, ha az csak ezer példányban is fog elkelni – ez alatt nem vállalt megbízást a nyomda- pompásan meg lehet élni. És leült megírni egy regényt. Egy orosz fejlődésregényt, melyben egy lánglelkű, csodálatos tehetséggel megáldott, ám házasságon kívül született fiatalember megismeri a világot, benne a szerelmet, s a szerelemben önmagát.

Nevet változtatott, úgy vélte, a Karl Ruprecht Ackerbäck nem illik ahhoz a lágy áramláshoz, mely majd a könyv lapjain fog életre keltni.

És, immár a zengzetes Nyesztor Szerafimovics Szamobojáscsik néven, 16 éven keresztül írt. 16 kötetnyit. Ebben a 16 kötetben, egy pétervári társaságon keresztül felvázolja azt az érzelmi alapszituációt, melyből kibontakozhatott volna a tulajdonképpeni cselekmény. De addig nem jutott, hogy hősei kiléptek volna a szalonból, ugyanis írónk belekeveredett a narodnyik mozgalomba, egész pontosan részt vett a tulai kormányzó ellenei merényletben. Neki kellett volna a pokolgépet a governor hintaja alá betenni, de mikor társa azt mondta: „поступай” (posztupáj) azaz, „kezdjed!”, ő úgy értette: „наступай”, (nasztupáj) vagyis, „lépj rá!” Bal lába bánta ezt a félrehallást.

Szamobojáscsikot újból elítélték, beállt megint az Alaszkába vonuló fegyencek közé. Elgondolhatjuk, nem volt könnyű hatezer kilométert megtennie egy élete delelőjén túljutott embernek. Pláne fél lábon! Hullottak az elítéltek, mint a legyek a gyötrelmes úton, s mikor végre átkeltek a Bering szoroson…,  – akkor angolul raccsoló fegyveresek ugrottak csónakjaikhoz. Kiderült ugyanis, hogy közben a cár eladta Alaszkát az amerikaiaknak. És itt nyoma vész emberünknek. Van ugyan egy feltételezés, mely szerint egy Sam O’Bondchreek nevezetű, a nagy aranyláz idején Alaszkában élt bandita, akiről Quentin Tarantino a Grindhouse-Halálbiztos című kultuszfilmben a műlábban rohangáló, sőt műlábbal fegyvert forgató főhősnőt mintázta, azonos lenne Szamobojáscsikkal, de ez a hipotézis – eddig legalábbis – nincs kellően alátámasztva.

Szamobojáscsik műve tehát torzóban és kéziratban maradt.

Most következzék egy részlet a 666-ik oldalról, mely alapján talán el lehet dönteni, jogosan nem lépett-e be írónk Lermontov, Puskin, Tolsztoj, Csehov és a többi óriás mellé, az orosz irodalom képzeletbeli panteonjába, vagy igenis, ott lenne a helye.

(Még annyit, hogy a német anyanyelvű Szamobojáscsik csak úgy-ahogy tanult meg oroszul, nem csoda, ha soraiban hemzsegnek a germanizmusok. Valószínűleg az ihletettség állapotában nem volt ideje megfelelőbb szerkezeteket és kifejezéseket találni. Később esetleg korrigálta volna magát. Mi, a fordításban, igyekeztünk szöveghűnek maradni.)

Tomboló érzelmek

(részlet)

– Fräulein Másenyka! Én bírtam tegnap a Gasztyínij Dvorban Anton Szemjonovicsot megtalálkozva, és ő bírta egyetlen szóval sem említve, hogy ő felbontotta az övé alliancát Násztya Belozerszkivel. Nem egy kvaccs-traccs jutott Önnek fülekbe. Nicht wahr?

– Herr Andrej Szemjonics! Talán ön dicsekszi magát, ha önt valami malheur éri? Anton Szemjonics bizony ül a benne tintában. Ez tesz neki fájás, és nekem velefájás.

– Igaz az, amit az ember Násztya Belozerszkiről és arról a minisztériumi tisztviselőről mond?

– Az a tisztviselő Igor Apollonovics Igrascsik. Jóravaló, becsületes ő, nem hiányzik rajta semmi, hacsak az nem, hogy olyan unalmas, mint egy bödön túlfőtt, sótlan árpakása. De senki nem van hiba nélkül.

– Nem az alliance megszakadása fölé csodálkozom én magamat! Elvégre direkt a világvége előtt, a 19. század közepén élünk mi, amikor minden őrültség tud megvalósulni, de…, also…, már elkönyveltem én, hogy Násztya nem velem osztja meg ő életét, nem velem, aki gemütlich otthont teremtenék számára, már bírtam elengedve én őt Anton Szemjonicsnak, azt én brúderként szeretek, és a Mindenható az enyém tanú, sem bosszúvágyakozást, sem méregőrültséget nem bírtam én érezve övék boldogságért, és még azt is bírtam én megemésztve, hogy feltűnt régi szerelme, egy Vlagyimir nevű építész, kurz und gut felkészültem én mindenre, de egy ilyen niemand minisztériumi aktakukac felbukkanására azért… Ó, mein Schatz, drága Mása Grigorjevna, hol a pokol fenekén ismerkedte meg magát Násztya ezzel a vörös ördöggel?

– Mazniasvili, a kőgazdag grúz, csinálta Násztyenykának Igrascsikot ismertté. Ami meg Vlagyimirt illeti. Nun, stimmt, Násztya valóban beleszerelmesedte magát Vlagyimirbe, de nem Vlagyimirbe az építészbe, hanem Vlagyimirbe a városba, a miénk Oroszország Anyácska egykori thronsitz székes fővárosába. Még bakfisként szerelmesedte ő magát bele, mikor ikertestvérét apjának, Onkel Szvjatoszlávot voltak ott ők látogatni. Egész napot csak az Aranyhidat, a Szentháromság templomot, a Szent Demeter katedrálist birta ő bámulva. Minden fertály évben akarta ő oda visszavándorolni –ezt nem smakkolta Anton Szemjonics, aki – valljuk be – mégiscsak egy spíszbürger.

– Spíszbürger helyett bürokrat! Szép kis processz, tudom én mondani! Én vagyok viszont egy szamár, ahelyett, hogy a kis hübsch Samuelzonovának csináltam volna én tovább az udvart, egy zárt ajtón kezdtem én el kopogni.

– Önnek interesse volt a petergofi Samuelzonov családban?!

– Régi ügy…

– Én bírtam Maximilian Vitoldovics Samuelzonovot ismerve. Apám közösen kapott vele beszállítói megbízást, mikor a kegyetlen ázsiai magyarok 48-ban megtámadták miénk szláv testvéreket. Három lányt bírt ő. Ön melyikért bírta magát érdeklődve?

– Mindháromért.

Wirklich? Beleszerelmesedte ön magát a legnagyobba, aztán az megcsalódta önt, aztán beleszerelmesedte ön magát a középsőbe, aztán…

– Nein. A középsővel kezdtem én, csak mivel nem osztotta ő érzelmeket velem, másnál kerestem én vigasztalást, próbáltam én vigasztalást keresni. Először Olgánál, a legfiatalabbnál, vagyis nem, az volt a legidősebb, szóval, Irinánál, aztán jött Olga, aztán Anasztázia, ja nem úgy, még egyszer Irina és végül ismét Anasztázia…

– Nem bírt ön esélyt Anasztáziánál?

– Bírtam volna én. De én lettem túl rámenős.

– Mit bírt ön művelve?

Ech, also, megtalálkoztam én őt a Cári Színházban, und miénk beszélgetés után nyújtotta ő nekem ő kezét, és én az ő kézfején noch dazu a csiklót is csókoltam neki meg.

– Megérdemelve van! Ezért lett maga kapcsolat egy krach Olgával is?

– Nem. Neki fejet Anton Szemjonics csavarta el.

– Hisz ő Marija Grigorjevnának csinálta udvart, majdnem meg is házasodta…

– Az később volt!

– Akkor ő először Olga Samuelzonovaért bolondulta meg magát?

– Nem! Irina Samuelzonováért.

Sicher? Három nőt elszeretette magának?!

Nein! Nein! Nein! Amikor én épp – először – Anasztáziáért drukkoltam, akkor ő már beleszerelmesedte magát Irinába, aztán ő mégis a hideg, dölyfös Irinát elhagyta, s Irina, talán bosszúból, elfogadta én közeledésemet, Anton Szemjonics ekkor kezdett írni leveleket Anasztáziának.

– Hisz ön az előbb azt bírta mondva: Olga Öntől pártolt át hozzá!

Ja wohl, mert, ahogy én Olga után ismét kegyekért Irinának esdtem, miközben eigentlich mindig is Anasztáziáért szerettem volna föláldozni én életemet, úgy Anton Szemjonics Irina után Anasztáziáért, rajongta magát, de persze végig abban reménykedve, hátha egyszer elnyeri szívét Irinának …

Nu, klar, s mivel ez nem volt sikerülve, azért fordult ön Násztya Belozerszki felé…

Nein! Akkor jött még Szonyecska Vasziljevna…