A következő írás, mely lapunk 2009/tavasz számában jelent meg, folyóiratunk 2010. évi díjazottja.

Mester Béla átveszi AVP Díját Onder Csabától

Mester Béla átveszi AVP Díját Onder Csabától

Sokáig úgy hittem, hogy Vietórisz Tirpákok című eposza az idősebbik fiú, az irodalmár József XIX. század végi, talán a millenniumra írott műve. Kezembe véve a kötetet, a címlapon írottak – 1896 helyett 1939, József helyett István – először lelomboztak: mi közöm lehet egy verselgető jogász anakronisztikus kísérletéhez. Azonban, észrevétlenül belemerülvén a költő nyíri homokon termett hexametereibe, egyre inkább érteni véltem a meglepő, a világirodalomban mindeddig egyedülálló szándékot: pacifista eposszal, az ősök vére helyett izzadtságuk megörökítésével megalapozni Tirpákia identitását. (A Tirpákia Vietórisz kifejezése, lásd Harmadik ének, 248. sor (III/248).) Midőn már a „háború ördöge dúl országokat” 1939 Európájában, a megidézett tirpák ősök világában az ígéret szerint „Nem vért látunk majd, üszkök csak a tűzhelyen égnek; / Annál több veriték áztatja puhára a földet” (Előhang/16-17).

Az eposz témája a közösség identitását megalapozó cselekvés, az evangélikus templom először erőn fölülinek tűnő megépítése. Ez még nem kellene, hogy föltétlenül erőszakmentességet jelentsen: Gilgames cédruserdei kalandja óta számos eposzi harc célja éppen az építőanyag. A tirpák hősöket azonban nem éri különösebb baj nagy vállalkozásuk, a kőhordás során. Olyan előkészületekkel indulnak pedig, mint egy expedíciós hadsereg. Íratlan szabály szerint a gazda maga képviseli övéit, a gazdaságot és az uralmat feleségére hagyva – mint megannyi Tróját ostromló akháj király. A bokortanyák és a falu népességét közösséggé, majd rövidesen várossá a templomépítés szakrális vállalkozása teszi. A szentségből, dacára a néha előkerülő imakönyveknek és a bölcs Nesztorként megnyilatkozó Schmál Sámuel esperes

úrnak, keveset érez az olvasó. A tirpák közösség célja a maga módján tisztelni Istent, de ebből a hangsúly mindvégig a maga módján van. Ennek rendelődik alá a szöveg kulturális hátterében mindvégig érezhető protestáns szenvedéstörténet is. A mű elején, már a táj bemutatásakor közösségi sérelemként szembesülünk a saját templom hiányával: „A Csaba utcáról kanyarodnak a templom előtt le, / Hej, nem övék az, nem, másoknak hagyta az őskor, / Volt hisz’, volt nekik is, de le kellett bontani régen, / […] / Tán odakint a Sulyán-portán lappang a harangja” (I/81-88). Később is az építés munkájának közösséget alapító gesztusa áll az előtérben: tirpákká, „tűrővé” az lehet, aki részt vállal az építéssel járó szenvedésekből. A gömöri származású üldözött protestáns, Kádárfija Ádámazzal válik befogadott menekültből teljes jogú tirpákká, hogy elsőként ajánlja föl ökrösszekerét az építőkő szállítására, és becsülettel teljesíti is a vállaltakat: „Hogyha ti tűrtetek, én se maradtam hátul a sorban, / A ’tirpák’ nevet én is azon joggal vehetem fel, / Mint ti s atyáitok. Ezt közösen fogjuk mi viselni” (III/168-170). A sikeres templomépítés emeli majd a tirpák szót vállalt önelnevezéssé, a közösségi identitás részévé: „Tirpáknak csúfolt a világ? Én büszke vagyok rád” (VI/441).

Az eposz igazán feszült pillanatai, helyzetei azonban nem a nagy közös erőfeszítések kemény munkát és gyakran veszélyt rejtő jeleneteiben rejlenek. A gazdák hadaiban Tirpákián kívül legföljebb zápor, vagy törött kocsikerék tesz kárt, valójában nincs igazi ellenségük. (A svábokkal szemben is megfogalmazott, a harmincas évek magyar népi gondolkodásában gyökerező németellenesség sem vezet személyes összeütközésre. „Coki, német, az útból!” – mondják, miközben jó előre kitérnek a találkozás lehetősége elől.) Igazi harcaikat ugyanis a tirpák ősöknek otthon kell megvívniok, nem annyira egymással, hanem a saját lelkükkel, indulataikkal. A templomépítéskor, vagy a kőhordás veszélyes kalandja során senki nemesik áldozatul, viszont a hazatéréskor őket fogadó állapotokba Kádárfija Ádám, az addig is sokat szenvedett gömöri menekült és Barzó János, az egyik legtekintélyesebb gazda lelkileg belerokkan. Ádámnak leég a háza teteje, de nem a végül minden földjét elvivő anyagi veszteségtől, hanem attól a néhány perctől roppan meg, amelyben halottnak hiszi családját. Ádám sorsa nem büntetés, csupán a sorsmegpróbáltatása, amely után még fölcsillan némi remény: „Így is megvannak sok gondban, – örülnek is olykor” – mondja róla és családjáról Vietórisz éppen a másik áldozat temetésén (V/466). Barzó János abba rokkan, majd hal bele, hogy lánya távolléte alatt megszökik az őt korábban szüleitől hiába megkérő Csernák Palival. Lelki tusája a családi és családfői büszkeség tragédiája, melynek végén még az sem adatik meg neki, hogy halála előtt kibéküljön a lányával, és meglássa unokáját.

Vietórisz eszményi Tirpákiájának világa és polgárainak élete korántsem idilli. Még az érzékletes lakomaleírásokban – ezek kétségtelen csúcspontja az öhön behozatala, III/248-269 – is gyakran visszatér a karcos, gyönge, „farkasszőrű” nyíregyházi bor, hétköznap pirított hagymával éppen csak „megijesztett” kása az étel, és épp hogy tűrhető kútvíz az ital még a gazdagabb portákon is. A tirpák identitás alapjaként meghatározott tűrésben azonban nem a kemény munkának és a szegényes körülményeknek az elviselése az igazán nehéz, hanem a személyes indulatokkal való bánásmód. Láttuk, Barzó János végül belepusztul szélütésként jelentkező, maga ellen fordult indulataiba, az viszont valahogyan föl sem merül benne, hogy ezeket az indulatokat agresszív módon is kiélhetné.

Az indulataival bánni nem tudó ember másik típusát abban a legényben, Szmoljár Gyurkában rajzolja meg az eposz, akinek Barzó János Julcsa lányát szánta. Érdemes Végig követni Szmoljár Gyurkát indulatai vezette útján annyira, amennyire az eposz szövege megengedi. Gyurkát a Barzóéknál kukoricafosztás alkalmából rendezett vecserkázáskor látjuk először, amint hiába hívja táncba Julkát. Indulatai azonnal eluralkodnak rajta: „Héjnye, a mindenedet, te cudar lány! Engem akarsz te, / Mint bolondos ló csikaját, elrúgni, harapni? / Szmoljár volt az apám, a nevét nem hagyta piszokban, / Sértést nem tűrt el, se nagyot, se kicsit, soha, szennyet. / Várj te, cudar, még ezt csúnyáúl megkeserülöd!” (II/80-85). Bánatában a nagycserkeszi úton fekvő csárdában iszik az éjszaka hátralévő részében, majd hosszú ideig nem is találkozunk a nevével. Előkerül viszont a nagybátyja. Ô az egyetlen, aki a kőhordás közben, szalonnasütéskor Hadik András melletti katonaélményeit és hadi sebesülését emlegeti. Értesülünk Julcsa szökéséről és Barzó János hazatéréséről is, és csak ezután villan föl újra az átlumpolt éjszaka után hazatérő Gyurka alakja. Összeszólalkozik apjával, kap egy pofont, majd egy nagyobb ütést, amelyből magához térvén megszületik az elhatározás: „Szmoljár vér vagyok én, az apám is. Szűk ez a csárda” (IV/277). Azzal útnak is indul Kállóba, hogy nagybátyja történetein föllelkesülve beálljon katonának. Tirpákia végpontján, a Borbánya előtti csárdában, az akkori városon kívül búcsúzunk tőle egy hosszabb jelenetben. Két betyár be akarja szervezni bandájába, de Gyuri ellenáll, öklét mutatva zavarja el őket. A zsidó kocsmáros figyelmezteti, hogy ezek többen jönnek vissza, és véresre verik, ha marad, induljon inkább a rejtettebb ösvényen tovább, Kálló felé. „Megköszöné a legény a zsidó ember tanitását. / Megfizeté, ami volt – s beledűlt a nagy őszi sötétbe.” (IV/43-44).

Szmoljár Gyurit, a jóravaló, ám indulatos legényt, hasonlóan indulatos, büszke apa fiát, Hadik András Berlint sarcoló katonájának unokaöccsét itt látjuk utoljára. Sohasem kerül elő többé, és nincs jele, hogy bárkinek hiányoznék. Nem megy azonban egyedül Kálló felé, magával viszi minden, az eposzban előforduló agresszív indulat, agresszív tett emlékét. Valamilyen módon ugyanis minden erőszakos tett, gesztus az ő személyéhez tapad a hőskölteményben. Ártatlan bűnös, hiszen ő maga még egy pofont sem ad. Vietórisz ideáltipikus, a kezdődő háború világának ellenpontjaként megteremtett tirpák kozmoszából azonban akaratlanul is kisodródik az erőszakot indulataival vonzó legény. Szegény, szegény Szmoljár Gyurka!