You Are Here: Home » Kritikák » Aki szó szerint a levegőbe beszél

Aki szó szerint a levegőbe beszél

Szerkesztőségünk tagjainak szavazatai alapján A Vörös Postakocsi Díját 2010. február 4-én a Művész Stúdióban hárman vehették át a 2009-es évfolyamban közölt írásaikért: szépirodalmi publikációiért Csabai László, tanulmányaiért, irodalomtörténeti értekezéseiért Mester Béla, színházi esszéiért Miklós Eszter Gerda. A héten a laudációkat és a díjazottak írásait ajánljuk olvasóink figyelmébe. Befejezésül Miklós Eszter Gerda kritikáját és Bódi Katalin laudációját olvashatják.

A következő, lapunk 2009/tél számában megjelent írásáért és korábbi, színházi tárgyú esszéiért Miklós Eszter Gerda  folyóiratunk 2010. évi díjazottja.

Miklós Eszter Gerda átveszi AVP Díját Onder Csabától

Miklós Eszter Gerda átveszi AVP Díját Onder Csabától (Nagyításhoz klikk a képre)

Az elmúlt két évben sorra jelennek meg magyar nyelven Valère Novarinának, a kortárs francia nyelvű drámairodalom megkerülhetetlen alakjának kötetei. A svájci születésű alkotó 1977-ben adta ki első, Falstafe című drámaszövegét, majd ettől kezdve szinte évente publikálja írásait, melyek 1984-től a nagy nevű P.O.L. Kiadó gondozásában látnak napvilágot. Magyarországon 2008-ban a L’Harmattan indította útjára A test fényei című színházesztétikai kötetet, mely a testet, a hangot, a levegőt középpontba állítva szól a színház legtágabb értelemben vett antropológiai aspektusairól. A kötet bemutatására a debreceni Deszka Fesztivál díszvendégeként hazánkba érkezett a szerző. Idén szinte egy időben jelent meg a könyvpiacon a szintén Rideg Zsófia fordította Képzeletbeli operett c. dráma és A cselekvő szó színháza c. esszégyűjtemény. Míg előbbi az első kötethez hasonló dizájnnal – a képzőművészként is elismert szerző művének reprodukciójával a borítón – a L’Harmattannál látott napvilágot, utóbbi a Ráció Kiadó gondozásában került a könyvesboltokba. Az igényes kiállítású kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg. A borítón látható fotó Novarina az Ismeretlen tett című előadásából származik, melyet saját szövege alapján készített, és a 2007-es Avignoni Fesztiválon mutatott be. A fényképen szereplő színpad közepén egy hatalmas, fehér textilbe burkolózó marionett-bábu foglal helyet, melyet a mellette eltörpülő színészek hosszú botokkal mozgatnak. A kép jól utal az esszék egyik központi témájára, mely A test fényeihez hasonlóan a színész mint test, illetve a színpad mint a felmutatás és az áldozat helye.

A kötetben szereplő hét esszé közül négyet A test fényeinél korábbi Novarina-kötetekből válogatott a szerkesztő Sepsi Enikő, míg három szöveg a magyar kötetben jelent meg először. A szerkesztői előszó sok tekintetben az első kötet előszavának folytatásaként olvasható, hiszen írójuk visszautal arra, hogy mely pontokon találkozik Novarina és Pilinszky János színházesztétikája, illetve hogy Jarry és Genet örököse miként illeszkedik szervesen a francia dráma- és színháztörténetbe. Az előszó kijelöli a kötet tematikus csomópontjait is – a képet és a nyelvet –, melyeket az esszék eltérő kiindulópontokból közelítenek meg. A cselekvő szó színháza c. kötet szövegei a nyelv és a kép kereszteződésének helyeként értett színház témáját járják körül. Ez a téma kapcsolja össze e nagyon is sokrétű – filozófiai, filológiai, etimológiai, antropológiai és teológiai – elmélkedéseket.

A hét esszét tartalmazó kiadvány mintegy hármas pilléren nyugszik, hiszen a kötetet bevezető Törékeny hajlék a tér és a képiség színházi vonatkozásait járja körbe, a középen elhelyezkedő Louis de Funès-nek a színész és a test felől közelít a színházhoz, míg a kötetet záró Hamvazás egyfajta összegzésként tekinti át a már felvetett kérdéseket.

A különböző megközelítési módok szintetizálásának modelljeként olvashatjuk a bevezető, Törékeny hajlék c. esszét. Az előszót követő oldalon Piero della Francesca Mária a gyermek Jézussal, angyalokkal, szentekkel és Federico da Montrefeltóval c. XV. századi festményének reprodukcióját láthatjuk. Egyet lapozva megtaláljuk a részben e festményt elemző esszét. Olvasás közben gyakorta vissza-visszalapozunk a képhez, hogy megbizonyosodjunk a szerző megfigyeléseiről, és talán hasznosabbnak éreznénk, ha a kép az esszé mellett kapott volna helyet. A szerkesztői döntéssel a kényelmetlenség dacára mégis egyetérthetünk, hiszen Piero della Francesca festménye semmiképpen nem puszta illusztráció, és Novarina esszéje is több mint képolvasat. Nem rendelődnek egymás mellé, nem egészítik ki egymást: Novarina esszéje – ahogy az előszó a drámákkal és a színházi előadásokkal kapcsolatban megjegyzi – kísér, de ezúttal nem a képet magát, hanem a kép befogadását mint látvány-élményt. Az esszé olvasása közben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már a színházról van szó, de szinte lehetetlen visszakeresni, hogy a tudományos precizitású képolvasás mely ponton kezdett a színházról (is) szólni. Egyszer csak a semmiből elénk lép Louis de Funès, Novarina színházesztétikájának emblematikus alakja, és a neki tulajdonított fiktív (!) idézetekben a kép tere immáron a színház tere. A Magyarországon elsősorban komikus filmszínészként ismert de Funès mintegy példaként, állandó viszonyítási pontként szolgál Novarina számára. A semmiből való felbukkanás/előlépés/kimozdulás – a Louis de Funès-nek című színpadra (is) szánt esszé szerint – a színész-lét alapja. A jó szerkesztői érzékkel a kötet közepén elhelyezett írás valóban kulcsfontosságú a novarinai színházszemlélet megértéséhez, hiszen, bár mindig képről és nyelvről van szó, Novarina színházának középpontjában valójában a színész áll. Ez az örökkön pusztuló és pusztító, fénylőn lélekző (a fordítók magyarítása), beszélő állat kivételes helyet foglal el a művészek között, mivel ő a leginkább látható, ugyanakkor minden természettudósnál többet tud az élet-halálról és az emberről. A de Funès-t követő (vagyis a novarinai) színész nem ábrázol, hanem felmutatja a testet, a testből kilélekzett szavakat. Ezen a ponton kapcsolódik Novarina színész-eszménye Artaud-éhoz (akiről a szerző a diplomamunkáját írta), hiszen a logocentrikus és pszichologizáló színház helyét a test-központú színház foglalja el. Az emberi voltából kivetkőzött, áttetsző színész-test Novarinánál – ezen a ponton nagyon is ellenkezve Artaud-val – nyelvbe öltözötten lép elénk.

A test fényei kötet számozott kisesszéihez hasonló szerkezetű a Hamvazás címet viselő írás, mely a novarinai esztétika és bölcselet egyfajta összefoglalásaként olvasható. Az ezúttal számozás nélküli, csillaggal elválasztott gondolatok a kötetben megjelenő esszék esszenciái, melyek a művészi igazság kérdése köré rendeződnek. A szerző már a kezdéskor bevallja, hogy a kérdés megválaszolatlan marad, a válasz helyett azonban számos „tanújelét” olvashatjuk annak, hogy a művészi igazság helye a színház. Az igazság nem nyelvi produktumként jelenik meg, hanem a színész jelenléte által, amint lélekzését áldozatként mutatja be. A mindenkori művész nem mint teremtő áll elénk, hanem felfedezőként, aki a már ottlévőt – például a csendet és a teret – fedi fel. Novarina a nyelvet is eredendően ottlévőként gondolja el, mely nem azáltal van közel a dolgokhoz, hogy megragadja, hanem hogy megszólítja, játékba hívja azokat. A szerző, aki egyetemi évei alatt filozófiai tanulmányokat is folytatott, nem dolgoz ki komplex nyelvfilozófiai tételt, de implicit módon számos ponton reflektál többek között Foucault és Wittgenstein gondolataira.

A fent bemutatott három alappillér között két-két rövidebb esszé kap helyet, melyek a Novarina-életmű egy-egy konkrét pontjához kapcsolhatók. A nyelv emlékezik című írás az Ismeretlen tett című drámaszöveget kíséri, annak megírását illető elméleti és módszertani belátásokat oszt meg. A drámaszöveg, mely lehetővé teszi, hogy a színház ne az ábrázolás, hanem a cselekvés, a felmutatás, az áldozat helye legyen, nem lehet zárt, merev rendszer. A drámaírónak kalkulálnia kell a töredezettséggel és az elmozdulásokkal. Az esszé általános esztétikai meglátásokat is tartalmaz, melyek egyike az emberábrázolás univerzális tilalmának ötlete. Abból a megfigyelésből indul ki, hogy a medializált világ előnyben részesíti a közeli és fejet ábrázoló képeket. A televízió és a mozi így azt az illúziót kelti, hogy az ember elérhető és megérthető, míg a színház szakít ezzel a tévhittel, és a teljes, elér(t)hetetlen embert állítja elénk. Az írás címe arra a novarinai alaptételre utal, miszerint a nyelv önmagában emlékezet, vagyis a nyelv által egyetemes és régről hozott tudás van a birtokunkban. Ezt a tételt példázza a Káosz című Rabelais-olvasat, melyben a XVI. századi francia nyelv az emlékezteti a mai olvasót arra, hogy a nyelv misztérium, mélység, káosz, melybe belemerülni félelmetes, veszélyes, megerőltető, mégis megtisztítóan liturgikus.

A Ferdített operett szintén egy Novarina-szöveget kísér, az idén tavasszal a debreceni Csokonai Színházban bemutatott Képzeletbeli operettet. Egyfajta műfaj-olvasatként is olvasható az esszé, hiszen az általánosan elterjedt értelmezésétől eltérően a szerző operett alatt a színház esszenciális megjelenési formáját érti. A hagyományos operett típusainak helyét identitás nélküli marionett-figurák veszik át, az ő érzelmi kitöréseiket, dalba foglalt filozófiájukat, ritmusos mozgásukat követhetjük figyelemmel – nem azért, hogy azonosuljunk velük, hanem hogy átlépjünk az emberen mint identitáson.

A válogatás magyar kiadásának egyik apropóját kétségkívül a szerző magyar kötődése adja. Így a nyelviség témáján belül kitüntetett szerephez jut a magyar nyelvről szóló írás (Érthetetlen anyanyelv), melynek részletei visszaköszönnek a kötet fülszövegeiként és a hátsó borítón is. Az önéletrajzi indíttatású szöveg a magyar nyelvről mint a francia titokzatos ikertestvéréről, az ismerős ismeretlenről szól. A gyermekkori emlékeket felelevenítő bevezető rész után az eredetüket és szerkezetüket tekintve egymástól oly távol eső francia és a magyar nyelv szenzuális hasonlóságait tárja fel. Az esszé harmadik része a Képzeletbeli operett fordítási munkái közben készített jegyzet, mely főként fordításelméleti reflexiókat tartalmaz. Hermeneutikai belátása, hogy nem a nyelvek közötti felszíni megegyezések és a könnyű párhuzamok jelentik a valódi fordítást, hanem a mélyben húzódó hasonlóságok felfedezése. Egy-egy nyelv mélységét éppen ott lehet tetten érni, ahol egy kifejezés nehézséget okoz, ahol megakad a fordító. E gondolatot parafrazeálva mondhatjuk azt, hogy egy írás mélysége is ott mutatkozik meg, ahol a fordító akadályba ütközik, ahol a szöveg nem adja meg magát könnyen a fordításnak. Novarina sosem szűnő éberséggel figyeli az anyanyelvét, és ennek köszönhetően írásai teljes mélységében kiaknázzák a francia nyelv nyújtotta etimológiai és képi lehetőségeket. A kötet fordítói, Kovács Veronika, Rideg Zsófia és Sepsi Enikő gyakorta ütközhettek lefordíthatatlannak tűnő nyelvi megoldásokba, de az ő éberségüket és felkészültségüket dicséri, hogy Novarinát követve nem a felszínes megoldásokat részesítették előnyben, hanem valódi párhuzamok után kutattak. A színvonalas fordítás azt mutatja, hogy ezúttal nem okozott gondot, hogy a kontrollszerkesztői teendőket is az egyik fordító (Sepsi Enikő) látta el. Bár általában szerencsés egy „kívülálló”, aki a fordítást egybeveti az eredetivel, úgy tűnik, ezúttal a három fordító a műhelymunka során egymás munkáját ellenőrizte. Valószínűleg ennek a munkamódszernek, és nem a szövegek terjedelmének tudható be, hogy egyes esszéket közös fordításban közölnek.

A kötet végén található képmelléklet, melynek segítségével Novarina festményeit és a rendezéseiről készült fotókat ismerheti meg az olvasó, jól mutatja, hogy a Törékeny hajlék térrel, perspektívával, látással kapcsolatos tapasztalatai hogyan jelennek meg a Novarina-előadások térkezelésében és díszletében. A kötet nem lineáris olvasmánynak készült, hanem barangolásra hív Novarina világában, melyben kép és szöveg nincs kötelező módon egymás mellé rendelve, hanem szabadon társítható. A szerző életművét bemutató, kötet végi jegyzetek is azt a célt szolgálják, hogy egy sokoldalú művésszel ismerkedjen meg a magyar olvasó. Az egymással párhuzamosan haladó művészi (festői, rendezői, drámaírói) pályák a színpadon keresztezik egymást, mintegy a kötetben olvasható esszék hátteréül szolgálva. Amikor Novarina testről, térről, csendről és nyelvről beszél, tudatában kell lennünk, hogy olvasóként olyan utazótársunk akadt, aki sokirányú művészi tapasztalatok birtokosa.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top