A múlt mindig is központi része volt az életemnek, a szakmám, a hivatásom és a szenvedélyem a mai napig. Levéltárosként két évtizeden keresztül hivatásszerűen kutattam a különböző korszakokat, az utóbbi években azonban, a forrásokon alapuló történettudománnyal szemben, egyre inkább az oral history felé fordultam, mert rendkívül fontosnak tartom, hogy megragadjuk az élő emlékezetet, amíg még lehet.

Két éve kezdtem el interjúkat készíteni nagyidejű emberekkel a második háborúról, a frontról, az orosz megszállásról, majd a kuláküldözésekről, a kollektivizálásról. Eddig huszonhárom személyt faggattam meg, az életkoruk a hetvenegynéhánytól a száz évig terjed. Az anyag, amit felvettem, meghaladja a száz órát. Volt olyan interjúalanyom, akinél mindössze egy alkalommal jártam, de van közöttük több olyan is, akihez háromszor-négyszer elmentem, és még mindig beszéltünk meg újabb alkalmat. És volt olyan is sajnos, akihez legközelebb már nem értem oda, mert időközben meghalt.

Ezek az interjúk, mint történészt is, az oral history kiemelkedő forrásértékéről győztek meg, arról, hogy az élő emlékezet képes azokat a hiányokat, lyukakat kitölteni, amelyeket a történettudomány hagy maga után. A vele szemben fenntartásként megfogalmazott szubjektivitás viszonylag könnyen kiküszöbölhető: kellő számú, a különféle társadalmi csoportok képviselőit megszólaltató interjú visszatérő, ismétlődő elemeiből pontosan megállapítható az objektív történés. Az egyetlen probléma vele kapcsolatban, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk, és nagy a mulasztásunk – tudományé, művészeté egyaránt –, de mintha még mindig nem sietnénk eléggé. Pedig, ha sokan el is mentek már közülük, azért vannak még páran, akiknek ebben az utolsó pillanatban rögzíthetjük az emlékeit.

Az általam készített interjúk tapasztalatait összevetve a forrásokon alapuló történelemmel, megkérdőjeleződik bennem a múlt megismerhetősége, és felmerül bennem a kérdés, mennyire objektív az a múlt, amit történelemnek szoktunk nevezni?

Hajlok afelé a tagadhatatlanul szélsőséges nézet felé, amely szerint, ilyen összefüggésben nézve, a történelemnek nevezett múltismeretnek nincs értelme, mert az emberiségnek nem történelme, hanem végtelen számú történetei vannak, és hogy ezekből melyek választódtak ki, és váltak a történelemnek nevezett múlt részeivé, majd minden korban az aktuális politikai hatalom szempontjai határozták meg.[1] Ezért esik oly gyakran meg, hogy egy és ugyanazon eseményt, történést, korszakot akárcsak néhány évtized múltán is másképp értékelünk, és nem egyszer átírjuk a történelemkönyveket. Elegendő ötvenhat ellenforradalom, népfelkelés és forradalom minősítésére gondolnunk.

Tavaly novemberben Kertész Imre a nyolcvanadik születésnapja alkalmából a Die Weltnek adott interjúban többek között arról beszélt, hogy Magyarország nem nézett szembe a múltjával.  Miközben belépett a 21. századba, se a holocaustot, se a háborút, se ötvenhatot, de még a rendszerváltást sem dolgozta fel. Németországban ez végbement, és legfelsőbb, állami szintről kezdeményezték azt: Angela Merkel az általuk kirobbantott második világháborút a huszadik század legnagyobb katasztrófájának nevezte.

A nagy port felvert interjú boncolgatása helyett, Kertész Imrének ezt az egyetlen gondolatát továbbgondolva, a kérdés számomra az: ha egyszer végre kitör rajtunk a szembenézni akarás, mivel fogunk szembenézni? Milyen múlt lesz az, amit látni fogunk? Hiszen annyiszor megváltoztatták, eltorzították, és annyi mindent eltagadtak vagy elhallgattak belőle! És felmerül bennem az is, hogy vajon tényleg akarjuk-e ismerni a múltat, vagy ha nem találjuk elég tetszetősnek, akkor nem tartjuk a magunkénak, és túllépünk rajta?

Abból a sok mindenből, amivel szembe kellene néznünk, a második háború két kérdését szeretném közelebbről szemügyre venni: a deportálások és a katonasírok történetét.

Nem tudom, ismertek-e – ha igen, vajon a társadalom széles körében ismertek-e – a magyarországi vidéki zsidóság deportálásának a körülményei? Vajon hányan tudják azt a szűk történészi szakmán és Ungváry Krisztiánon kívül – aki állami szintű hullarablásnak nevezte a magyar holocaustot –, hogy Magyarország a zsidó vagyon árjásításából fizette – és viszonylag könnyedén kifizette – a havi kétszáz-, majd háromszázmillió pengős hadi-hozzájárulást Németországnak.[2]

És vajon hányan tudják azt, hogy a deportálások után a zsidó javakból az auschwitzit jóval felülmúló készletek tornyosultak a magyar városok és falvak raktáraiban? Hogy miután elvitték őket, mindenütt osztogatás volt. A legzsírosabb javakra az állam tette rá a kezét, utána jöttek a sorban a helyi közigazgatás hatalmasságai és a pereputtyuk, de betömték a száját a népnek is. Aki felment a községházára vagy a népházba, biztosan kapott valamit, ha pedig kapott, akkor magára vette a metsző Vinkler kabátját, a tejes Icik nadrágját, a Löwinger Sára csecsebecséit, hazavitte és használta a Goldbergerék ágyneműjét, a Weissmann néni varrógépét, a Kleinék mákdarálóját, és folytathatnánk a sort a végtelenségig.

Valóban nem könnyű szembenéznünk azzal, hogy a halálvonatok mögött az irracionális antiszemitizmuson túl – vagy inkább helyett – hideg, racionális gazdasági számítás húzódott meg. Hogy az állam mellett sok százezren húztak közvetlen anyagi hasznot a deportálásokból: ingyen vagy rendkívül kedvező áron jutottak hozzá ruhafélékhez, bútorokhoz, háztartási eszközökhöz, gazdasági felszereléshez, ház-, lakás- vagy földbérlethez. Azzal, hogy a hagyományos német orientáción túl, ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy a német megszállás tulajdonképpen népszerű volt Magyarországon. És végül azzal a katasztrofális erkölcsi zülléssel, amibe az akkori magyar állam, a politikai hatalom, a társadalom egészét taszította.

Mindezek ellenére sem terhelhet azonban kollektív felelősség vagy bűnösség egy nemzedéket sem. Egy másik Nobel díjasnak, Elie Wieselnek 2009 decemberében, a magyar parlamentben, egy zsidó-magyar konferencián elhangzott szavait idézve: a múltunkért nem vagyunk felelősek, azért viszont igen, amit ezzel a múlttal teszünk.

A társadalom múlthoz való viszonyát híven reprezentálja, hogyan bánik a halottakkal. Nem tudom, hányan tudják, hogyan zajlott 1944-ben, a front elvonulása után az elesettek temetése? Jobban mondva eltakarítása, mert temetésnek nem lehetett azt nevezni, ahogy az végbement. Nem volt koporsó és szertartás sem, mert a papok szinte mindenhonnan elmenekültek. Az orosz kommendó parancsára a bíró jelölte ki az embereket, akik szekérrel járták a hadállásokat, lövészárkokat és a határt. Válogatás nélkül szedték össze a holttesteket, és temették a helyi temetőben közös sírba őket. Mind a két hadsereg katonáit, azaz az oroszt, a románt, a némettel és a magyarral. Ha akarták volna se különböztethették volna meg őket, mert azonosíthatatlanok voltak, napokon át hevertek temetetlenül sárban, vízben, és oszlásnak indultak. Sokról lehúzták a csizmát, leszedték a zubbonyt, az inget, magyarán kifosztották őket. Kik? Katonák, civilek egyformán. Sokfelé teleltek ki a helyi lakosok katonacsizmában abban az évben.

Második világháborús, ismert vagy ismeretlen tömegsír nagyon sok településen található Magyarországon. Közülük egynek a történetét azért érdemes felvázolni, mert rendkívül tipikus, és tulajdonképpen bárhol lehetne az országban. Éppen ezért, nem nevezzük meg, elegendő annyit tudnunk róla, hogy egy Nyíregyháza melletti település temetőjében található.

Mivel a falu hadszíntér volt, és kétszer is gazdát cserélt, nagyon sok volt a halott mind a két hadseregből. ’44 őszén a temetésre kirendelt civil lakosok, miután a hadállásokból összeszedték az elesetteket, még hetekig járták a település határát, mert innen-onnan sokáig felbukkant egy-egy holttest. Az első nagy tömegsír után nyitniuk kellett egy másodikat is.

A háború után, a kommunizmusban szovjet hősi sírnak kiáltották ki, a benne nyugvók mindannyian felszabadító szovjet hősök lettek. Az iskolások minden április negyedikén megkoszorúzták, egészen addig, amíg az iskolaigazgatót a nagy ellenlábasa fel nem jelentette a pártbizottságon, hogy fasiszta német katonák sírjához hordja a gyerekeket. Annak ellenére, hogy huszonöt év múltán az elvtársakat már nem érdekelte, valójában kik is nyugszanak ott, az mégis zavarta őket, hogy nemcsak szovjetek. Hosszú vizsgálódás után a kínos helyzetet végül is úgy oldották meg, hogy beszüntették a koszorúzást. Ezzel elhallgattak és feledésre ítéltek mindenkit.

Hosszú idő telt el, már a rendszer is megváltozott, a megszállók pedig hazamentek, amikor 2000-ben megjelentek a temetőben a Német Hadisírszövetség önkéntesei, hogy exhumálják az elesetteket.[3]

Ötvenhat év után azonban nem sok mindent találtak, még a csontok nagy része is elporladt a temető vizes, agyagos talajában. Leginkább csak kar-, láb- és medencecsontok maradtak meg és néhány erősen töredezett, hiányos koponya. A csontokon kívül egy sisak, egy bakancs és egy gravírozott ezüst karkötő került mindössze elő. A maradványokat a budaörsi német katonai temetőbe vitték, ott három sírba újratemették őket, természetszerűleg mindet ismeretlen német katonaként.

A történet ezzel nem ért véget. Az exhumálás után kilenc évvel, 2009-ben ugyanis a falu közéleti egyesülete elhatározta, hogy háborús emlékművet állít az elesetteknek, ami tagadhatatlanul szép dolog. Az emlékmű felirata azonban nem kis vihart kavart, mert a még élő szemtanúk ellenére is képtelenek voltak azt a tényt elfogadni, hogy német, magyar, román és orosz katonát egyformán temettek ’44 őszén abba a tömegsírba, és képtelenek voltak mind a négy nációt megnevezni, mondván, hogy orosznak és románnak nem állítanak emlékművet. Végül megnevezték a magyart, a többi nemzetet pedig elhallgatták.

Eközben bibliai idézetnek azt választották, hogy „Feltámad néktek az igazságnak napja”. De kérdezem: kinek és mikor? Mert az az emlékmű a semmi fölött áll, a halottak pedig mindannyian ismeretlen német katonaként Budaörsön vannak eltemetve.


[1] Karl Popper (1902-1994) szerint a „történelemnek nincs értelme”, mert a világ leírásának szelektív jellegén alapul. Arra, hogy miért a politikai hatalom története vált hivatalos történelemmé, Popper három indokkal szolgál: 1. a hatalom minden másnál jobban befolyásolja az embereket; 2. az emberek imádják a hatalmat, amely a félelmükből fakad; 3. a történetírók jobbára maecenás kívánságára vagy függőségében írják műveiket, és mivel a maecenás általában a hatalom birtokosa, így a történetíró érdeklődésének középpontjában is a hatalom akarásának vágya áll, mint motívum.(In: Rácz I. Péter: A történeti narratíva poétikai szerepe a mai magyar irodalomban. Prae 2000/1-2. 117-156.)

[2] Ungváry Krisztián: „Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció” – adalékok a zsidó vagyon begyűjtéséhez és elosztásához Magyarországon 1944-ben = Évkönyv/1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutató Intézete. 10. 2002. 287-321.

[3] A Szövetség a német kormány égisze alatt dolgozik, külföldön tárja fel a német hadisírokat. Magyarországon Budaörsön alakították ki a második világháború legnagyobb katonai temetőjét, ahol közel 15.000 német katona nyugszik.