McCarthyt az érdekli, hogy a világból tökéletesen és teljesen kiemeljen egy apát meg egy fiút, a legszorosabb egymásra utaltságba helyezze el kettejüket, ráadásul úgy, hogy szinte valóságosan is egy világ válassza el őket egymástól: az apa emlékei még a le nem rombolt világról szólnak, gyerekkora, felnőtt élete jó része abban telt, a fiú viszont már a katasztrófa után született-cseperedett, az apa gyerekkorának alapszavai-kifejezései számára már jórészt ismeretlenek.

az_ut

Cormac McCarthy: Az út. Magvető, Budapest, 2010, 286 o., 2990 Ft.

Cormac McCarthy legutóbbi, talán legsikeresebb regénye, mely hazájában Pulitzer-díjat érdemelt ki, nálunk, ahogyan korábbi munkái is, film „mellé” tálalódik. Bár immáron meg merném kockáztatni, hogy a filmnek jön jól a könyv, s nem fordítva. A 2000-es első magyar McCarthy-kiadás, a Vad lovak esetében a különösebb visszhangot ki nem váltott film mellett a könyv se lehetett nagy kasszasiker – legalábbis a Határ-trilógia másik két darabját az Ulpius-ház már nem adta ki – se azóta más senki. A Nem vénnek való vidék filmsikere kellett nálunk is a könyvsikerhez, mint ahogy annyi más helyen, leszámítva persze Amerikát, s ezzel megindulhatott a könyvkiadás: előbb a Véres délkörök – borítóján feltüntették a Ridley Scott rendezte filmadaptációt, melynek forgatása azonban egyre csúszik, s a dirigensi székben is más ül már –, utóbb, évkezdésnek most Az út érkezett meg, a hírek szerint csak egy-két hónappal leelőzve a John Hillcoat rendezte film magyarországi bemutatóját. Az ausztrál rendező filmjéről egyelőre megoszlanak a vélemények, elég vegyes a kritikai fogadtatás – annyi bizonyosnak látszik, hogy nem termel majd ki akkora felhajtóerőt, mint két éve a Coen-fivérek alkotása. Viszont közben McCarthynak komoly olvasótábora alakult ki Magyarországon is, amely nem igényel „külső” ösztönzést többé az olvasáshoz, sőt – a film közönségének jelentős része alighanem e táborból fog verbuválódni.

Az út kirobbanó sikerét (Amerikában) egy televíziós talkshownak köszönhette, melynek műsorvezetője saját könyvklubjában is fennen népszerűsítette az opust – be is vált, pedig McCarthy ezúttal sem lett különösebben háziasszony-barát, vagy akár – a könyvben alkalmazott fogásokból kivehetően – bestseller státusra apelláló író. Tény, hogy Az út mind nyelvi, mind tematikai értelemben szelídebb/szolídabb a zseniális főműnél, a Véres délköröknél, de ez önmagában nem sokat mond, hiszen kevés olyan mű van az egész huszadik meg most már a huszonegyedik századi irodalomban (vagy úgy egyáltalán), amely nem szelídebb az erőszakot brilliáns nyelvi leleményességgel tematizáló tébolyult remekműnél, és ettől még nem lett barátságos könyv – Az út sem az. Nincs benne romantika, vadregényes helyszínek, szenvedélyes szerelem, mint a Vad lovakban – nem, Az út sötét hangulatokat és képeket hömpölygető komor regény, igen közelest az olvasóra sokat bízó minimalizmushoz.

McCarthy ragyogó mondatait az eddig magyarul hozzáférhető regényeiben valamilyen zsáner imitált fomájában rendezi el: a Vad lovak a romantikus, a Nem vénnek való a krimi, a Véres délkörök a western, Az út pedig a sci-fi zsánerével kacérkodik, de igazából egyik sem az, aminek látszik. Az útnak mindössze az alaphelyzete sci-fi-szerű, már amennyiben a disztópikus, posztapokaliptikus szituációt annak tekinthetjük, de nem az érdekli igazából, ami a zsánerszerzők nagy tömegeit, vagyis az okok, az odavezető út, egy világégés (ál)tudományos(kodó) megmagyarázása, vagyis a vízió, a jóslás, az “elgondolkodtató” okfejtés, de még csak nem is az, hogy az új helyzetben hogyan boldogulnak az emberek – pedig elsőre sanszos, hogy erről beszél. Nem, McCarthyt az érdekli, hogy a világból teljesen kiemeljen egy apát meg egy fiút, a legszorosabb egymásra utaltságba helyezze el kettejüket, ráadásul úgy, hogy szinte valóságosan is egy világ válassza el őket egymástól: az apa emlékei még a le nem rombolt világról szólnak, gyerekkora, felnőtt élete jó része abban telt, a fiú viszont már a katasztrófa után született-cseperedett, az apa gyerekkorának alapszavai-kifejezései számára már jórészt ismeretlenek.

E viszony ábrázolása végett McCarthy Az útban lemond az általa imádott délnyugati táj végtelenségének újbóli megírásáról: bár a szereplők ugyanott járnak, de egészen mást találnak, mint amit ismer a világ. A szó szerinti világégés után nem maradt növényzet, se semmilyen élőlény – az emberen kívül –, legfeljebb csak üszkös, halott fák meredeznek mindenfelé. Az éghajlat lehűlt, a sivatag is hideg hely immár, homok helyett pernyében gázolnak a vándorok, amely, akár a hó, folyton hullik az égből. Végtelenség helyett pedig állandóan szűk a világ: köd, szürkeség határolja a láthatárt, formájukat és értelmüket vesztették a helyek, tulajdonképpen nem is lehet megkülönböztetni egyik vidéket a másiktól (ilyen formában persze a végtelenség megvan, hiszen sosem ér véget ugyanaz a táj, de a végtelenség látványszinten is artikulálódó állandó tudatformáló hatása már nem érvényesül). Hiányoznak a brilliáns tájmegjelenítések – mert nincsenek brilliáns tájak, hiányoznak a csillagképek ragyogóan lírizált mondatai – mert hiszen az ég nem is látszik a szürke felhőktől, a nap is sápadt foltként dereng csak át legfeljebb néhanap: minden momentum a két szereplő köré zár, róluk kell beszélni. Vagy nekik.

A regény középpontjában az apa és a fiú párbeszédei állnak. Ezek persze McCarthy-s párbeszédek: tőmondatok, elhallgatással, csöndekkel telik, szikárak, lecsupaszítottak ha kell, de semmiképpen sem mondanám mondjuk zseniálisaknak, mint amilyeneket itt-ott a Nem vénnek való vidékben találhatni. A helyzet egyszerűen nem ilyenfajta szövegeket kíván meg, hanem olyanokat, melyekben az apa igyekszik tartani a fiában a lelket, a tüzet, ahogy az a regényben többször is elhangzik. Ilyenformán azonban a regény nagy vállalást tesz – szövegszervező formaelvvé teszi a posztapokaliptikus alapszituációt. A redukált világban minden redukált lesz: kevés a szereplő, kevés a cselekmény, és különösképpen redukált a nyelv. Ez pedig más olvasói tapasztalatot eredményez, mint a korábbi könyvek esetében. Hogy úgy mondjam, nem akkora élmény a könyv, mint bármely más (magyarul olvasható) munka a szerzőtől – legalábbis első olvasásra. Amerikai kritikák egy része persze éppen a párbeszédeket emeli ki, érzésem szerint azonban rossz oldaláról fogva meg a dolgot: hiszen éppen az említett talkshow-közönség ízlésének íródnak alá ezek a „kritikák”, s így az érzelgős oldalát emelik ki a dialógusoknak. Ami persze benne van a szövegben, csak a magamfajta McCarthy-olvasó nem ezt veszi ki belőle. Ám feltűnő, hogy a különösképpen hallgatagnak és visszahúzódónak mondott író Az útról nagyon szívesen nyilatkozgatott és nagyon érdekeseket – szintén mintha a show-közönségnek nyilatkozott volna alá: hogy ugyanis e párbeszédek jelentős része valóban elhangzott közte és a fia között. Hogy egyáltalán e viszonyról akart írni. Természetesen a könyv olvasható így is, az idős McCarthynak kicsi gyereke van, egy világ választja el őket, ahogy a regénybeli apát és fiút, akik között ekkora korkülöbnség nincs, csak épp a világ pusztult el koraik között, így ugyanúgy mást jelentenek az apa szavai a fiú számára, mint az író és a fia esetében, csak itt a világ „természetes” folyamataival kell számolni, melyek persze, talán erről is szól a regény, nagyon is nem természetesek.

Ha a könyvet önmagában szemlélem, vagyis nem hasonlítgatom az író más munkáihoz, persze még mindig egy igen jó regény marad. Minden hatásvadász szituációt kikerül McCarthy, a durva világot inkább csak érzékelteti, nem építi egyre fokozódó akciókra a regényt, és sem a célok, sem a végkifejlet nem igazán egyértelmű – ami kétségtelenül jó. Tulajdonképpen az is értékelendően merész húzás, hogy kidolgozott világából kilépve új tájakra merészkedik. A gyakran és joggal Faulknerhez hasonlított, érzésem szerint Hemingwaytől legalább ugyanannyit tanult író faulkneriánizmusából itt elég kevés érződik – nem alkalmas rá az ábrázolt világ (a hemingway-i párbeszédek azonban ott vannak). De az ok- és cél nélküli úton levésben, amely minden más munkájában is ott van, ezúttal a morális mondanivaló teljesen egyértelmű, bár az is benne van, hogy a morális tartás néha csak úgy tartható fenn, ha ellentétesen cselekszik az ember.

A negyedik magyar McCarthy-regényt a harmadik fordító jegyzi. Totth Benedek annyiban mindenképp Bart Istvánt követi, hogy nem alkalmaz vesszőket ő sem – Szentgyörgyi József a Vad lovaknál még a magyar központozás rendjét alkalmazza maximálisan. Hazai kritikákban elvétve szóba került, hogy súlyos döntés volt ez Bart részéről, hiszen az eredeti McCarthy-szövegekben vannak vesszők, csak az angolban eleve ritkábban kell alkalmazni. Nos igen, ha belepillantunk a The road vagy a No country for old men kiadásokba, oldalanként egy-két vesszőt fölfedezhetünk, míg a Blood Meridiannek már a második mondatába is jutott egy. Ettől függetlenül angol nyelvterületen jegyezték le McCarthyról, hogy mondatai vesszőtlen konvojok. Olyan mondatokat szerkeszt, amelyben az angol nyelvi logika megsértése nélkül hagyhatja el a vesszőket, ahol viszont ki kell tenni, ott ki is teszi rögtön. Ez magyarul természetesen visszaadhatatlan, vagy csak széttördelt mondatokkal képzelhető el. Ez viszont a Véres délkörök egy-egy káprázatos körmondata esetében igen csúf végeredményt hozhatott volna. Jó, hogy nem így lett. S bár nyelvi karaktere, hangszerelése, hangulata a Szentgyörgyi-fordításnak is ugyanolyan markáns, mint a Bart-féléknek, mégis a vesszőtlen változat az, amelyről megjegyezzük McCarthyt (ugye a vesszős változatot olvasva a fentebb idézett angol kritikai-kitélelt nemigen értenénk). Érzésem szerint Totth Benedeknek nem állt rendelkezésére olyan anyag, mint akár Bartnak, akár Szentgyörgyinek, ezért meglehet alapból sem fűződhetnének nevéhez fantasztikus mondat-magyarítások. A regény mindenesetre jól olvasható, jól szólal meg magyarul, nem igen lehet rá panasz – bár komoly összehasonlításra az eredetivel nincsen módom.

Összességében az általam nagyon várt regény kissé kiesik a már megismert McCarthy-képből, aki nekem továbbra is inkább a Véres délkörök szerzője, mint Az úté. Persze az óriások mindig módosítják a róluk kialakult képet, fittyet hányva az olvasói elvárásoknak. McCarthynak mindenképpen kijár, hogy korlátlanul magáról meg a fiáról írjon egy könyvet, mint ahogy az is nagyon szép, hogy épp ezt ilyen érzékeny olvasói siker követi. De azért nem ez a legjobb könyve, az elmondható. Viszont nagyon fontos és jó, hogy magyarul hozzáférhető. Ha a hírek igazak, most épp a Sunset Limited című színpadi művét viszik filmre Amerikában, úgyhogy sikere megállíthatatlan, hál’ istennek. Talán hamarosan, ezért vagy nem ezért, tovább bővülhet a hazai kiadás is, esetleg a színházi szövegeiből is nyújtva egy komoly áttekintést – hiszen párját ritkítóan jó párbeszédeket képes írni McCarthy. Még ha talán, a hírekkel ellentétben, nem is ebben a regényében.