Aki figyelemmel kísérte a hazai irodalomtudomány változásait, annak nem okozhat meglepetést, hogy az utóbbi évtizedben egyre inkább teret követelnek és hódítanak azok az elemzések, amelyek az esztétikai tapasztalat medialitását hangsúlyozzák. Fodor Péter: Térfélcsere: A sport irodalmi medialitása a magyar későmodern és posztmodern elbeszélő prózában, Kijárat Kiadó, Budapest, 2009.

Aki figyelemmel kísérte a hazai irodalomtudomány változásait, annak nem okozhat meglepetést, hogy az utóbbi évtizedben egyre inkább teret követelnek és hódítanak azok az elemzések, amelyek az esztétikai tapasztalat medialitását hangsúlyozzák. Ezzel egyrészt azt a felismerést is legitimálják, hogy az irodalom csak egy az esztétikai kommunikáció médiumai közül, de közben folyamatosan affirmálják az irodalmi szöveg nélkülözhetetlenségét. Ez különösen azokban az esetekben lehet érdekfeszítő, amikor egy irodalmi szöveg a testet hozza szóba, hiszen az előbbi mint a test legindirektebb médiuma csak úgy képes a testi tapasztalatoknak jelentést juttatni, ha lemond annak jelenlétéről. S talán nem véletlen, ennek a jelenségnek az izgalmas és termékeny feszültsége ad alkalmat arra, hogy sport és irodalom kapcsolatát vizsgáljuk – éppen ez a kiindulópontja a fiatal debreceni irodalomtörténész és kritikus, Fodor Péter Térfélcsere című munkájának.

Ám felvetődhet a kérdés, a két nagyon távolinak tűnő terület milyen érintkezési pontok mentén olvad össze az értelmezésben? Aki sportot űz az irodalomból, az a magányos tapasztalatszerzés edzett játékosaként nemcsak érzékennyé válik a kultúra egyéb jelenségei iránt, hanem azt is jól tudja, hogy egy másik pályán szerzett tapasztalatai mindig meglepő és hasznos tanulságokkal kecsegtetnek számára. Márpedig ha van érintkezési felület a két terület között, akkor a tapasztalatszerzés lehet éppen az egyik – eltekintve most azok egyéni vagy közösségi jellegétől. A másik pedig az, hogy mindkettő olyan tevékenység, amelynek saját szabályai – ha igazán jól akarják játszani – biztosítják azt – hacsak ideig-óráig is –, hogy a folyton önmagáért aggódó szubjektum önmagán túllépve eggyé váljék tevékenységével, s ha mégis aggódni kezd, azt már a játékért teszi.

A határátlépés aktusa már a Térfélcsere borítóján, amely a könyv szinekdochéja is lehetne, tetten érhető. A borító közepén egy határ húzódik, rajta egy labdával, a borító felső, bordó színű részén egy játékos látható, annak zöld tükörképe a borító alsó részét foglalja el. A sport és játék egyrészt a kötet legfontosabb fogalmai, a borító közepén húzódó határ pedig két terület érintkezését tételezi: e két terület a sport és az irodalom. A borítón látható piros játékos a zöld játékos tükörképe is. De az irodalmi szöveget hiba volna csupán tükörképként kezelni, hiszen amit ez a tükör mutathat a (játszó) ember számára, az mindig más és több, mint amit eddig tudott önmagáról.

A kötet Előszavában a kérdésfeltevés megfogalmazása mellett az elemző munka szempontjai és módszertani elvei is helyet kapnak. Fodor figyelmes olvasása azokra a szövegekre összpontosul, amelyek a későmodernség második hullámakor és az utómodernség korszakában keletkeztek. Az értekezés „nem kíván tehát afféle motívum-előfordulási adattárként szolgálni, melyben a filológiai dokumentálás háttérbe szorítaná a részletező szövegelemzést” (8.), hanem azok a művek kerülnek előtérbe, amelyekben a sporttal összekapcsolódó személyiségszemléleti, nyelvhasználati és műfaji jellemzők nem kevés tanulsággal szolgálhatnak az értelmező számára. Ám kevés hazai tudományos előzményre hagyatkozhat az, aki e kérdéskört vizsgálja, így Fodor azokat a munkákat hívja segítségül, „melyek a medialitás kérdésköréhez a tapasztalat(szerzés), a lelkesítő élmény és a kommunikáció materialitásának problematikája felől közelítve a jelenlét- és jelentés-termelés közötti interakciók leírására vállalkoznak.” (8.)

A kötet következő két fejezetében (A sport aktualitása, Sport, medialitás, irodalom) Fodor egyrészt arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern sport miért válhat egyáltalán a diskurzus tárgyává, másrészt, ha mégis azzá válik, hogyan lehet a sport megigéző hatáseffektusairól szólni. A fiatal kutató a nemzetközi szakirodalmat figyelve megfogalmazza, hogy a modern sportot nem mindig dicséretre méltó jelenségként értékelik. Többek között a holland tudós, Huizinga vagy az amerikai társadalomtörténész, Christopher Lasch munkáiból kiderül, hogy a sportokból eltűnt a játékmozzanat és egyre inkább a tömegek szórakoztatására helyeződik a hangsúly. Mindezeket szem előtt tartva Fodor inkább arra buzdít, hogy a játék ontológiáját vizsgáló Eugen Fink gondolatait is érdemes megfontolnunk, aki szerint a technicizált világban a játék ad alkalmat arra, hogy az ember megmutassa azokat a képességeit, amelyek egyébként rejtve maradnak és az élet kiszámíthatatlan fordulataival szemben, itt nagyobb részt rajtunk múlik az, hogy milyen eredményeket érünk el. Fodor szerint kultúratudományi szempontból pedig éppen az lehet a sport egyik legérdekesebb aspektusa, hogy a high-tech világ hiperrealizmusával szemben a sportoló az, aki valódi teljesítményt képes elérni, s ennek a fontossága a virtuális világok korában aligha vitatható. Ám a sportoló mozgásában megjelenő tudást nehéz átfordítani egy másik médiumba, hiszen – ahogy Gumbrecht mondja – „a sport […] egyáltalán nem »fejez ki« semmit. Megigéz bennünket azáltal, hogy a testek a legváltozatosabb formában és funkcióban jelennek meg.” (39.) A sport közben szerzett testi tapasztalataink megszólaltatása viszont csak az irodalom médiumában lehetséges. A kötetben vizsgált szövegek íróit az atlétika és a labdarúgás foglalkoztatta legfőképpen. Fodor az atlétika és a foci különbségét abban látja, hogy amíg az előbbire az individuális beállítottság jellemző, s hiányzik belőle a közvetlen testi érintkezés, addig az utóbbi valódi csapatsportnak tekinthető és népszerűsége a közösségiségben érhető tetten. A kötet további fejezetei a későmodern és posztmodern epika kanonikus szövegeinek elemzését hajtják végre magisztrális módon – természetesen a sportról tett belátásokat szem előtt tartva.

Így vizsgálja Fodor játék, sport és erkölcs kapcsolatrendszerét Ottlik Géza prózájában. Ottlik szerint sportszerű az a játékos, aki fejlett erkölcsi érzékkel is bír. Fodor Ottlik prózáját olvasva arra a következtetésre jut, hogy az atlétika kap fontosabb szerepet nála, hiszen ez valódi versengésnek tekinthető, amely egyenlő feltételeket biztosít résztvevői számára, amíg a futball inkább leképeződése, mintsem felfüggesztése a rajta kívüli világnak. Az Iskola a határonban például a fociból kirekesztett szereplők a futásban találhatnak menedéket, hiszen az abban való részvétel az ő döntésük, és ez valódi versengésre ad lehetőséget. Ugyanakkor Fodor rámutat arra is, hogy mindezek ellenére az Iskola a határon egy-egy részlete olvasható úgy, mint ami a sport okozta mámort szólaltatja meg, de ez a leírás rögtön moralizáló kontextusba is kerül. Az elemzés következtetése szerint így a sport lelkesítő élménye Ottliknál azt a személyiség felfogást veszélyezteti, amelyben az én egyszerre akar szubjektum és objektum lenni.

Fodor megfigyelése alapján, hasonló kritikában részesülnek a csapatsportok Mészöly Miklósnál, hiszen az író szerint ekkor a sportoló számára több lehetőség van a csalásra. Az értekezésből azonban kiderül, azért lehet fontos Az atléta halálában a sportnyelv lehetőségeinek a kiaknázása, mert annak metaforizációja révén egy nagyon is szerteágazó figuratív jelentésegyüttes épül ki, így szólaltathatóak meg a regény antropológiai aspektusai.

Nádas Péternél a futásnak már a terapeutikus aspektusa kerül a középpontba, és a lélek zavartalansága lesz a cél. Az Évkönyv azért érdemel kitüntetett figyelmet Fodor vizsgálódásaiban, mert Nádasnál a futásmotívum összekapcsolódik az énnek önmagával és a világgal folytatott dialógusával, ugyanis Nádasnál ez a sport ad lehetőséget én és a világ interakciójának a mindennapoktól eltérő módon való megtörténésére.

A futás „ellendiskurzusát” képviseli a kötetben Szijj Ferenc A futás napja című szövegéről szóló elemzés, ugyanis a novella főszereplőjének élete groteszk kontrasztban áll a futóversenyen vágyott részvétellel, így a főhős a sportolói erények inverziójaként fogható fel.

A focipályát előnyben részesítők közé tartozik Esterházy Péter, akinek prózájában a labdarúgás egyrészt a szöveg létrejöttének, a posztmodern írástechnikai attitűdnek a figuratív megfelelője. Fodor szerint így a Termelési regény azért lehet a posztmodern korszak nyitóalkotása, mert a nyelv szubjektumon túlható mozgásai alakítják a szöveg kifejlését. Másrészt Esterházy sportpublicisztikájában a sport mint nyelvi kérdés jelenik meg. Ez jó alkalom arra, hogy Esterházy szövegeiben egyrészt fölmutassa a sportnyelv megkerülhetetlenségét, de közben bírálja is annak elhasznált klisékből, szófordulatokból, halott metaforákból való szerveződését.

Szintén a sportnyelv kerül előtérbe Mándy Iván A pálya szélén című regényéről szóló elemzésben, amely szerint a sport nyelvének metaforizációs eljárásokkal való többértelműsítése páratlan narratív technikákkal párosul. Azonban a sportújságírói regiszter szövegbeli kiterjedt jelenléte, amely révén nemcsak a sportpályán történtekről, hanem az azon túli eseményekről is értesülünk, ellehetetleníti, hogy a személyiséget megszólaltató szövegrészek valóban számításba vehetők legyenek.

Parti Nagy Lajos A hullámzó Balatonjának címadó novellájában a szatirikus történetformálás olyan nyelvhasználattal párosul, amely át is értelmezi a sportnyelv lexikáját, ugyanis a szövegben olyan jelentéshálózat épül ki, amelyben a sportolói önéletrajz narratív mintázata keretként szolgál, s a retrospektív történetmondás tele van az élsporttal járó megpróbáltatásokra utaló klisészerű nyelvi elemekkel, de közben a szövegalkotás több aspektusát átjáró anagrammatikus hálózat kialakulásával is számolni kell.

Ezzel szemben Kukorelly Endrénél maga a játék, a sport kerül előtérbe, s mindez a megmutatással, az elrejtetlenséggel kerül kapcsolatba. Az izgalmas interpretációból kiderül, Kukorellynél a sport legfőbb értéke abban rejlik, hogy saját világunk hermeneutikailag értett, történő igazságának tapasztalatában részesülhetünk. Az életmű egyik legfontosabb szövegében, a TündérVölgyben a futball az identitással, a közösségiséggel, a szocializációval kapcsolatos kérdések artikulálásával van kapcsolatban. A regényben a futball például a játszó gyerekek számára csak itt és most érvényes viszonyrendszert alakít ki, másrészt olyan kommunikációs közegként fogható fel, amely a másik emberről nyelvi közlésnél többet árul el.

A kötetben helyet kapnak olyan művek, amelyekben a sport tematizálása nem feltétlenül kapcsolódik össze személyiségszemléleti, nyelvhasználati vagy hermeneutikai aspektusokkal. Így Ferdinandy György írásművészetében a futballpálya már nagyon is egyértelmű politikai és társadalmi jelentésekkel bíró szimbolikus harcnak lesz a terepe. Spiró György Apámmal a meccsen című szövegében a mérkőzés nem ellenpontja vagy alternatívája, hanem analogonja lesz az azon kívüli eseményeknek. Darvasi László prózáját vizsgálva Fodor arra mutat rá, hogy Darvasi szövegeiben a labdarúgás metafizikus értelmezése kap hangot, ugyanis a pályán történő eseményeket, a játékosok mozdulatait önmagukon túlmutató eseményekként olvassa. S végül Moldova György novelláit vizsgálva Fodor a sport szatirikus olvashatóságára hívja fel a figyelmet.

Fodor Péter következetes és alapos elemzéseiben nemcsak a pontos fogalomhasználat, hanem az a nyelvi fegyelem is tetten érhető, amely nem engedi eltérni a tárgyától, ezáltal mindvégig fenntartva az olvasó figyelmét. Másrészt a szakmunka olyan sokat vizsgált életművek kutatását gazdagítja, mint az Ottliké, Mándyé vagy Mészölyé. A vizsgálódás témája természetszerűleg jelölte ki az adott korpuszt, de számolni kell azzal is, ha Mészöly, Nádas vagy Esterházy egy-egy műve kerül az elemzés középpontjába, akkor – ha csak közvetve is – azok belátásai alakítják a prózafordulatról szóló diskurzust is. A prózafordulat kutatásában eddig olyan elemzési szempontok kerültek előtérbe, mint a metafiktív történetalkotásnak, az identitás, az élettörténet elbeszélhetőségnek kérdései, a citálás lehetőségeinek kiaknázása. Ezekkel a szempontokkal számol Fodor is, tehát könyve egy meglévő és folyamatosan továbbalakuló diskurzusba kapcsolódik be, ugyanakkor megnyit egy másikat is. Azért is tartom megkerülhetetlennek Fodor könyvét, mert a sport és irodalom kapcsolatának vizsgálatával a kultúratudományos kérdezésmód relevanciáját is bizonyítja, s így olyan további vizsgálódások terepét készíti elő, amely eleddig nem lehetett része a szigorú magyar irodalomtudományos beszédmódnak. S ebben a kontextusban nyerhet magyarázatot a címválasztás, ugyanis – ahogyan Imre László professzor úr is utalt erre a debreceni könyvbemutatón – Fodor Péter könyve egy új értelmezőközösségi nemzedék izgalmas dokumentuma. Ez a jelentéskör bővíthető azzal is, hogy ma az irodalomtudománynak számolnia kell olyan szépirodalmi szövegekkel, amelyek a test jelenlétét felmutató kulturális jelenségek megértését követelik ki. A sport és irodalom vizsgálata is ide tartozik, de legalább ennyire izgalmas lehet a trauma és test vagy a társadalmi nemek irodalmi szövegekben való jelenlétét firtató kultúratudományos elemzések. Így a pálya egyik felén az irodalom, a másikon a kulturális jelenségek – s egy-egy ilyen mérkőzés nemcsak a kutatókat, hanem az olvasókat is érdekes tanulságokkal kecsegteti.

Fodor mint értekező mindvégig remekül vezeti a labdát, cselez, egyetlen helyzetet sem hagy ki – így annak ellenére, hogy egy tudományos munkát tartunk a kezünkben, legalább annyira felejthetetlen élmény marad, mint azok a szövegek, amelyeket elemez. Tehát egyetérthetünk Szirák Péter kommentárjával, amely a könyv hátsó borítóján található: Fodor Péter könyve szakszerű és élvezetes könyv. De nemcsak az (újra)olvasáshoz hoz kedvet, hanem a sporthoz is, így ha bárki eddig a két tevékenység egyikét elhanyagolta volna, akkor a fiatal irodalomtörténész munkája kellően meggyőzheti arról, mit hagyott ki.