Alain Robbe-Grillet Érzelmes regényének olvasásakor a felvágatlan könyv magunkévá tevése az iratvágó késsel vagy egyéb erre alkalmas eszközzel történő behatolás által szó szerint és tagadhatatlanul megtörténik, s nem engedi az olvasót elvonatkoztatni attól az akár közhelyesnek is tartható elgondolástól, miszerint az olvasás – az azt szükségképpen megelőző írással együtt – a szexuális aktus egyik allegóriája és/vagy alternatívája.

Alain Robbe-Grillet: Érzelmes regény [Un roman sentimental], ford. Dunajcsik Mátyás, Budapest, Magvető, 2009.

(médiahack?) Manapság már nemigen találkozunk a nyomtatás hőskorát idéző felvágatlan könyvekkel, vagyis olyan olvasnivalókkal, amelyeket a nyomdai papírívek összehajtása miatt iratvágó késsel kell az olvasásra alkalmassá tenni (talán már a kifejezés is idegen vagy csak borítékok gondos felnyitására alkalmazzuk, ha egyáltalán kapunk még borítékba zárt leveleket). Legfeljebb nagyobb könyvtárak kutatótermeiben tartanak még ilyen, rendszerint tekintélyes méretű papírvágó alkalmatosságot, hogy egyes kutatókat segítsék, ha valamiféle, eladdig senki által nem keresett, felvágatlan olvasmányt akarnak átlapozni. A könyv felvágásának aktusa egyben annak garanciája is, hogy ezt a kötetet még senki nem forgatta, ami ezáltal nemcsak az elolvasással, hanem az azt megelőző materiális feltárással is az olvasó birtokába kerül.

Alain Robbe-Grillet Érzelmes regényének olvasásakor a felvágatlan könyv magunkévá tevése az iratvágó késsel vagy egyéb erre alkalmas eszközzel történő behatolás által szó szerint és tagadhatatlanul megtörténik, s nem engedi az olvasót elvonatkoztatni attól az akár közhelyesnek is tartható elgondolástól, miszerint az olvasás – az azt szükségképpen megelőző írással együtt – a szexuális aktus egyik allegóriája és/vagy alternatívája. Robbe-Grillet esetében éppen a kötet maga az, amely belekényszerít ebbe a szükségképpen bizarr, de furcsa módon mégis erotikus szituációba, illetve ebbe az olvasói szerepbe, azáltal, hogy a kiadás maga, sajátos paratextusainak eredményeképpen, gyakorlatilag megkerülhetetlenné teszi a behatolást. A még olvasatlan, szűz kötetet, amellett, hogy felvágatlan, vékony nejlonfólia fedi, amit fel kell szakítani. Ezt az anyagiságában is jelentést hordozó „peremszöveget” egy ráragasztott piros matrica fehér betűi testesítik meg a következő textussal: „A kiadó fontosnak tartja jelezni, hogy e könyv felnőtteknek szóló »tündérmese«, vagyis teljes egészében fantázia szülte fikció, melynek tartalma könnyen sértheti egyes olvasók érzékenységét. A művet felvágatlanul adjuk közre; kinyitásához ajánlatos inkább valamilyen vágószerszámot használni, mint az ujjunkat.” Mit is kezdhetünk ezzel a felajánlott olvasói szereppel, ami nyilvánvalóan nagyon korlátozott? Ha el akarjuk olvasni a szöveget, akkor persze szükségképpen játszanunk kell, fel kell tépni a fóliát, fel kell vágni a lapokat, s azonnal döntenünk kell, mit is jelent ez az aktus az olvasásra nézvést.

Az világos, hogy a szövegnek a szó szerinti feltárása csak egyszer történhet meg, minden kötetnek csak az első olvasója részesülhet ebben a némileg erőltetetten szimbolikus aktusban. Működhet-e így az újraolvasás, vagy éppen arra figyelmeztet ez az egyszeri és megismételhetetlen behatolás, hogy az újraolvasásban már mindig új szöveget olvasunk? Hozzátartozik-e az olvasás élményéhez a szöveget hordozó lapok késsel vagy kézzel történő felnyitása? Mi történik a könyvtári példányokkal, hová kerül a védőfólia a ráragasztott szöveggel, s az a könyvtáros, aki katalógusba veszi a könyvet, amelyhez szükségképpen feltépi és felvágja a lapokat, elolvassa-e vajon azután a könyvet? A szöveg imént említett, többszörös elrejtése, őrzése ugyanakkor – s megint csak nagyon direkt módon – erőteljesen játékba hozza a titok megfejtésére irányuló kíváncsiságot, ami éppen ezáltal el is veszíti az egyszeri olvasás után érdekességét. Az egyszeri és megismételhetetlen, akár instrumentális, akár manuális behatolás nem utolsósorban pedig sajátos kicsinyítő tükör, ami az olvasás aktusában a testeknek a szövegben elbeszélt, kifejezetten brutális szexuális birtokbavételét tematizálja.

(tisztelgés Sade előtt? manuálisan? instrumentálisan?) Nehéz eldönteni mindemellett, hogy ez a regény ad-e ezen a sajátos, egyszeri élményen felül bármit is, mi az, ami marad az olvasás hagyományos teljesítménye számára, s ezek a kétségek éppenséggel meg is sokszorozódnak azáltal, amint magyar kontextusban válik olvashatóvá a szöveg. Az író halála előtt néhány hónappal, 2007-ben jelent meg a regény, magyarra fordítása pedig 2009-ben, de teljesen nyilvánvaló, hogy akár az irodalomtörténeti, akár az eszmetörténeti kontextus egészen más, ami nem feltétlenül van persze kárára az olvasásnak, ám szükségképpen lecsökkentheti a regény olvasása során felmerülő kérdések számát. Elképzelhetetlenül nehéz ugyanis bármit is kezdeni egy olyan szöveggel, amely, változó nyelvi leleményességgel (és ez nem a fordító hibája) tematizálja a szexualitás közmegegyezéses, s jellemzően csak diszkurzív szinten létező tabuit az európai civilizációban, többek között az incesztust, a pedofíliát, az ún. BDSM-szerepjátékokat (Bondage & Discipline – Domination & Submission – Sadism & Masochism), a szexuális fetisizmust, illetve a szexuális aktus betetőzéseként kezelt gyilkosságot, s nem utolsósorban a nemi különbözőségek eltörlését, amit talán hiba lenne egyszerűen homoszexualitásnak nevezni. Az olvasás tétje véleményem szerint egy sajátosan összetett értelmezői pozícióban keresendő, amelyet, ha nem akarunk vagy nem tudunk kialakítani, egészen egyszerűen vagy prűdként utálhatjuk, vagy perverzként élvezhetjük a regényt, nyilvánvalóan korlátozva saját olvasói teljesítményünket s attól elválaszthatatlanul a szövegét. Vagyis világos, hogy nem szerencsés redukálnunk a szöveget erkölcsi állásfoglalásaink igazolására, s ehhez talán a legkézenfekvőbb a szexualitást tárgyazó diskurzus történetiségét felismerni Robbe-Grillet regényében.

Az Érzelmes regény világa mintha téren és időn kívül létezne, éppen ezért nagyon ismerős, ideje egy furcsa időtlenség, amely integrálja az emberi civilizációnak a testhez, a szexualitáshoz és az erkölcshöz való bonyolult viszonyrendszerét, tere egy furcsa zártság, amely kizárja a természetet, s a diktatórikus társadalom működésének rendkívül szikár képletét adja. Nemcsak a sötét börtöncellákkal gazdagított, a kínzásoktól elválaszthatatlan orgiáknak helyet adó fényűző kastély mint helyszín idézi meg a középkori és a XVIII. századi libertinus világot, hanem a történetszövés maga is számot próbál vetni valamiféleképpen ezzel a történelmi-kulturális örökséggel. Ezeknek a rétegeknek a felbontása gyakorlatilag kötelező és megkerülhetetlen, mert a regényben majdhogynem kizárólagos helyet élvező leírások mellett, amelyek a hagyományos szexuális szokásokkal gyökeres ellentétben álló aktusokat variálnak a végtelenségig, vetekedve a Szodoma 120 napjának lidércnyomásos utópiájával, mégiscsak jelen van a középkori mártírhalálok, a gyarló keresztény test és Sade márki öröksége. Vélhetőleg itt mutatkozhat meg a szöveg teljesítménye s egyúttal talán Robbe-Grillet cinizmusa: az orgiák leírásának középponti fogalma ugyanis az eredendő bűn, a bűnösség, a vezeklés, a test megkínzása, ami kifejezetten teológiai kontextusba kerül a középkori mártíriumok felidézésével. A szenvedő testek plasztikus leírása rendkívül meggyőző, megrázóan egyesíti a szenvedés és a szenvedély egymástól való látszólagos idegenségét, s arra figyelmeztet, hogy múltunktól korántsem idegen a különféle vallási, politikai stb. ideológiákkal megszentesített, az élvezeteket kifejezetten fokozó testkínzás: „A Vatikáni Múzeumban, a hívők épülésére, ma is megtekinthető erről néhány megható ábrázolás: […] egy másikon valamivel idősebb, már kivirágzott fiatal lány van megörökítve, szintén térden, hátrakötött kézzel, alaposan széttárt combokkal és hátrahajló felsőtesttel, amint az egyik hóhér aránytalanul nagy szerszámával szodomizálja, amíg a másiknak sikerül áldozata mellbimbóit letépni. A lány szinte extázisban emeli angyali tekintetét és arcát az ég felé. A leendő szentek természetesen mind teljesen meztelenek, ahogy kell, ám az őket gyötrő férfiakon teljesen korrekt, bár elég rövid fehér tunika található, néhol egy-egy vérfolttal.” (19–20.) Szintén nem egyszerű számot vetni az ugyancsak vallási kontextust, mégpedig a vezeklés ősi keresztény módszereit fókuszba emelő témával, mégpedig a gyarló test büntetésével, amely elválaszthatatlan a nő bűnösségétől, az első férfit bűnre csábító első asszonytól, akinek teste szükségképpen kegyetlen büntetésben részesül: „A gyóntatónk szerint csak úgy lehet kiűzni a testünkben lakozó gonoszt, ha lányságunkért megfenyítenek. Mivel mi követtük el az eredendő bűnt, örökre kárhozottak leszünk. Azzal, hogy havonta ilyen utálatosságot bocsát reánk, az Úristen maga ítél minket büntetésre. – A mester biztosítja a lányt, hogy mostantól semmi ilyentől nem kell tartania. Soha nem fogják eredendő természetéért megbüntetni. Persze ettől függetlenül tovább fogják korbácsolni más megaláztatások és kegyetlenkedések mellett, de csak azért, mert olyan szép, kívánatos és kihívó; tehát bizonyos értelemben szerelemből fogják meggyötörni, akár egy istennőt, aki előtt csak úgy lehet tisztelegni, ha meggyalázzák. A hús gyönyöreinek alávetettjeként voltaképpen imádat tárgy lesz.” (143–144.) Izgalmas játék mutatkozik meg az idézett beszélgetésben, a mester, a keresztény erkölcsi tanítások visszautasításával végeredményben visszavezet a passiótörténethez, Jézus szenvedéseinek paradoxonaihoz, a test megkínzásában megvalósuló megváltáshoz, a megalázással és az önfeladással megvalósuló boldogsághoz. Ebben a vízióban az áldozatok rendszerint nők, pontosabban szűz kislányok, testük érintetlensége, ártatlansága ellenére ezek a gyerekek gond nélkül, gyakorlatilag automatikusan képesek élvezni a kegyetlen szexuális aktusokat, egyúttal legitimálva is ezeket a szürreális vízióvá dagadó kínzásokat. A nő tehát egyszerre tiszta és romlott, szépsége minden helyzetben létező és megkerülhetetlen, megtestesülésében vagy gyermek vagy hangsúlyozottan fiatal, szoptató kismama, romlott Éva vagy megrontott Mária, aki szükségképpen élvezetet nyújtó szenvedéseiben válthatja meg magát. Mindezen sajátosan formált s kétségtelenül blaszfémikus teológiai kontextuson felül nehezen menthető a fejezetről fejezetre döbbenetes lendülettel fokozódó kínzások sora, hiszen a halálra gyötört testek inkább tárgyilagos, mint részvétkeltő leírásai, inkább élvezetről, semmint figyelmeztető tanításról számot adó stílusa a frivol társalgás cinkos hangján szólal meg.

Sade világa az alávetettségben élveztet találó aktusok kézenfekvő referenciáján felül mindenek előtt az apja tanítványaként cseperedő Gigi sajátos testi-szellemi nevelődésében fedezhető fel, akinek „esti leckéje az erotikus irodalom területéről került ki, talán egy többé-kevésbé botrányos XVIII. századi obszcén regényből” (11.), s lakóterét is a libertinusok korából származó metszetek díszítik. Az orgiák leírásában rendszerint a márkinál tapasztalt élőképszerűség dominál, hasonlóképpen az aktusok jellegének kiválasztásában. Sade totalitásra való törekvése a testnyílások szinkron és lehetőleg nem tradicionális módon történő betöltésében tapasztalható, s gyakorlatilag kizárólagossá válik – a testbe nyúló és a testet bántó kéz mellett – a különféle, hatalmas falloszokat formáló, vagy éppen vágószerszámként használatos középkori kínzóeszközökkel történő behatolás, amelyek általában a testeket brutálisan és végzetesen megkárosítják. Jól látszik tehát, hogy a Sade-féle hagyományokat követve a testekbe történő penetráció sem az áldozat, sem a hatalmát gyakorló személy részéről nem szexusspecifikus, vagyis nem a nemi szerv „neme”, hanem az aktusban gyakorolt uralmi pozíció, a passióban felismert élvezet a jelentésképző. Ugyanakkor mind a felidézett hagyomány, mind az Érzelmes regény tagadhatatlanul a meztelen női test szépségére és erotikájára összpontosít, jellemzően a nőt mutatja meg a vágykeltés tárgyaként és a szexuális gyönyörök élvezőjeként, aki mind szenvedésében, mind szenvedélyében kifejezetten esztétikus, ami nem utolsósorban mentesít, sőt, felszabadít a rendkívüli gyötrelmek szó szerint való értelmezésének terhétől.

(mi az, ami marad?) A regény hipertextusainak és hagyományrétegeinek megmutatása persze tekinthető valamiféle apológiájának is, amely ahhoz ad segítséget, hogy ne feltétlenül csak durván, fóliát és papírt felszaggatva hatolhassunk a szövegbe, hanem megszelídítve, kulturális kontextusban próbáljuk szemlélni a tematizált szexualitást. Sade regényeiben a picaresque, a Bildung és a filozófiai értekezés struktúrája működik szöveglétesítő alapelvként, az Érzelmes regény viszont az utóbbit teljes mértékben nélkülözi. Sade-nál a testi gyönyör szellemi gyönyört generál, a test működése a gondolkodást inspirálja, s okot ad a tézisek kifejtésére a felvilágosodás középponti gondolkodói problémáiról. Ettől még persze nem feltétlenül válnak jó regényekké ezek a szövegek, ám az aktusok leírásának ismétlődése valamiféleképpen meglazul és erősíti a distanciát szöveg és olvasója között. Robbe-Grillet Érzelmes regénye azonban nem fogalmaz meg ilyen direkt téziseket, ami a szöveget egyrészt nagyon redukáltan teszi értelmezhetővé (pornó), illetve a könnyed, társalkodó stílusú nyelv az olvasás automatikussá válását generálja. Éppen ezért rendkívül nehezen érvényesíthető meghatározó értelmezői stratégiaként a kultúrkritikai olvasat, illetve hasonlóképpen a címben rejlő műfaji játék. A szerelemről és az érzelmekről való idealizáló beszéd hagyománya legalább olyan gazdag múltú, mint a testiség vaskos elbeszélése, mindamellett rendkívül fontos, hogy párhuzamos létezésük éppen a felvilágosodás utolsó évtizedeiben válik egészen feltűnővé. A szentimentális levélregények által közvetített intenzív érzelmi áradás fiatal olvasók sokaságát készteti narkotikus álmodozásra a tiszta érzelmekről, míg a libertinus regények éppen ezeket a naiv olvasókat büntetik meg ostorcsapásokkal az orgiák során vagy éppen megtanítják nekik a testi élvezetek gazdagságát.

A nouveau roman mestere a címadással egyesíti ezt két szélsőséges hagyományt, kérdés azonban, hogy ez az műfaji játék mennyire meghatározó, tud-e érvényesülni a tabusértő téma primátusával szemben, s ugyanez a kérdés érvényes a szöveg kultúrkritikai vonatkozásaira is. Nem gondolom persze, hogy az olvasást morális értékszempontok érvényesítésére kellene redukálni, azonban kérdés, hogy mi az, ami marad, ha a legkézenfekvőbb erkölcsi ellenérzéseket megpróbáljuk ideiglenesen korlátozni. Annyi bizonyosan, hogy rákényszerülünk, ha eddig még nem tettük meg, szembesülni a hagyományosan korlátozott emberképünk naiv egyszerűségével, képmutató tisztaságával. De a gyanú mindvégig megmarad (akárcsak Sade kapcsán): lehet-e bármiről is elgondolkodtatni az olvasót, miközben meztelen, jobbára megkínzott testek végtelen számú variációban kapcsolódnak egymásba, s maga a szöveg lezárása is megerősíti ezt a kételyt: „És ekkor a három pici lány, fenekükön azért jól látható, vörös hegekkel, körbeveszi a két alakot, és lassú, szinte anyagtalanul légies körtáncba kezdenek kézen fogva, akárha méla álom nyűgözné minden mozdulatukat.

Így élünk majd, örökkön örökké, az ég erődítményeiben.” (218.)

A Vörös Postakocsi 2009/tél.