Semmi meglepő nem lett volna abban, ha a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház direktora, Tasnádi Csaba, amolyan kötelező gyakorlatként leporolja kicsit az Uri murit, előveszi a Sári bírót, vagy felújítja a néhány éve éppen itt bemutatott táncjátékot, a Barbárokat. Meglepő módon nem ez történt. Tasnádi Csaba ugyanis felkért három kortárs szerzőt (Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást, Pozsgai Zsoltot), hogy írjanak valami újat Móricz ürügyén. És felkért három rendezőt (Hargitai Ivánt, Koltai M. Gábort, és Bodolay Gézát), hogy kezdjenek ezzel valamit. A kötelező gyakorlat máris izgalmas fordulatokat vett.

moricz2009Móricz 2009, Ősbemutató, Három új magyar egyfelvonásos. Tasnádi István: Annuska; Forgách András: Tragédia (komédia); Pozsgai Zsolt: Naplópók. Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza, 2009. október 17.

(Kötelező penzum)

Kötelező penzum volt a Móricz Zsigmond Színház számára, hogy névadójának, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egykori szülöttének emléket állítson az író születésének 130. évfordulóján. A kötelező gyakorlatok gyakran rutinosak és sokszor izzadtságszagúak. Muszáj jól teljesíteni, muszáj valahogyan megfelelni. A kötelező gyakorlatok nem engedik meg a szabálytalanságokat, az eltéréseket az előírt mozdulatsoroktól. A kötelező gyakorlatok voltaképpen nem számítanak. Mindez csak beugró, bemutatkozás, tiszteletkör, a technika és a profizmus megmutatása. Semmi érdemleges tehát. Szabó István nemrég színes, szélesvásznú filmet forgatott a Rokonokból. Nyíregyháza városa egykor állítólag fontolgatta, hogy beperli Móricz Zsigmondot a Zsarátnokon játszódó regénye miatt: magára vélt ismerni ugyanis (Kecskeméttel együtt) az abban ábrázolt kisváros szövevényes világában. Ma nyilván ez elképzelhetetlen volna. Móricz Zsigmond kötelező tananyag, a nemzeti irodalmi kánon robusztus alakja, a 20. századi magyar próza meghatározó mestere. Nagyon ismert, nagyon tisztelt, nagyon unalmas. Szabó nagyon hatásosan illusztrálta mindezt. Semmi meglepő nem lett volna tehát abban, ha a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház direktora, Tasnádi Csaba, amolyan kötelező gyakorlatként leporolja kicsit az Uri murit, előveszi a Sári bírót, vagy felújítja a néhány éve éppen itt bemutatott táncjátékot, a Barbárokat. Meglepő módon nem ez történt. Tasnádi Csaba ugyanis felkért három kortárs szerzőt (Tasnádi Istvánt, Forgách Andrást, Pozsgai Zsoltot), hogy írjanak valami újat Móricz ürügyén. És felkért három rendezőt (Hargitai Ivánt, Koltai M. Gábort, és Bodolay Gézát), hogy kezdjenek ezzel valamit. A kötelező gyakorlat máris izgalmas fordulatokat vett.

(A Móricz-kultusz)

A Móricz-kultusz, már ha van ilyen, az utóbbi években ismét virágkorát éli – legalábbis a szaktudomány művelői számára elkezdődött Móricz újraolvasása. Móricz tehát ismét kezd érdekessé válni. Mindezt azért érdemes kiemelnünk, mert éppen egy színházi bemutató kapcsán mutatkozik meg igazán az, miképpen lehet az újraolvasást inspiráló (újra)írásokkal az irodalmi hagyományokat nem egyszerűen életben tartani, hanem mozgásba is hozni. Hogy érthető legyen, mit is jelent ebben a kontextusban az újraolvasás számára az írhatóság, hosszabban idézném Roland Barthes-t S/Z című munkájának vonatkozó passzusát:

„Milyen szövegekre vágynék, milyen szövegeket írnék meg (írnék újra), fogadnék el érvényes erőnek világomban? Az értékfelmérés során mindenekelőtt éppen erre az értékre akadunk: arra, amit ma is lehetséges megírni (újraírni) – ezt nevezzük írhatónak. Miért az írhatót tekintjük értéknek? Azért, mert az irodalmi munka (az irodalom mint munka) tétje, hogy az olvasót immár ne a szöveg fogyasztójává, hanem létrehozójává tegye. Irodalmunkat a szöveg előállítója és felhasználója, tulajdonosa és vásárlója, írója és olvasója közötti könyörtelen szakadás jellemzi, s ezt az állapotot az irodalom mint intézmény tartja fenn. A mai olvasó egyfajta dologtalanságra, intranzitivitásra, egyszóval komolyságra kárhoztatott. Ahelyett, hogy maga játszana, ahelyett, hogy a jelentő varázsa megigézhetné, hogy az írás kéjéből részesedne, nem marad számára más, mint soványka szabadság arra, hogy elfogadja vagy elutasítsa a szöveget: az olvasás nem több, mint népszavazás. Az írható szöveggel szemben megjelenik tehát a vele ellentétes érték, negatív, reaktív értéke: az, amit el lehet olvasni, ám nem lehet megírni. Ez az olvasható. Az olvasható szövegeket klasszikusoknak hívjuk.”

Amíg a Móricz Zsigmond név alatt klasszifikálódó szövegek pusztán klasszikus, tehát a befogadót tiszteletteljes passzivitásra kárhoztató szövegek maradnak, addig Móricz sem lesz más, mint kultusztárgy, az irodalmi hagyományok alanya, valójában érvényét vesztett erő, amelynek értéke nem igazán tapasztalható már meg a kortárs befogadó számára. Az említett három magyar író egyfelvonásosaival éppen arra mutat példát, miképpen is lehet nagybecsű klasszikusunkat, Móricz Zsigmondot újra értékessé, újra megírhatóvá tenni, kibontva a móriczi szövegvilágot a szimpla olvashatóság, a klasszikusság dermedtségből, felszámolva az író és az olvasó közti „könyörtelen szakadást”, a befogadó dologtalanságát és komolyságát az együtt alkotás komoly játékává varázsolva. A színházi játék ugyanakkor gyorsan és hatékonyan képes a befogadók egyébként nagyon is diverzifikált elvárásai felé újra megnyitni Móriczot. Nagy kérdés, hová is vezet egy újraírás? Megerősít rögzült képeket, finomít, csak módosít valamin, netán a kultusztárgyat éppen azáltal teszi még érdekesebbé, hogy visszavon valamit annak kultikusságából, akár provokatív módon?

(A három darab)

A három darab nem mérhető össze egymással, de mivel együtt vannak, ez szükségképpen megtörténik. A Móricz 2009 amolyan gyűjtőcím, az önállóan is értelmezhető darabok közös törekvését kifejező elnevezés. Ez a közös törekvés tehát Móricz újraírására irányul, ami az egyik, ha nem a legjelentősebb lehetséges eseménye ennek az ősbemutatónak. A darabok elrendezése jól értelmezhető: a hagyományosnak mondható Móricz-képtől indulva az „irodalommal való játékig” terjed. Eme tudatosan megalkotott narratíva a nézők elvárásaira és kíváncsiságára csakúgy tekintettel van, mint érzelmeire. A darabok ugyan más-más Móricz-képet mutatnak önállóan, de egybefűzésükkel sajátosan új párbeszédet is létesítenek egymással. Mindhárom darabban van egy közös mozzanat, amely kevésbé nyilvánvaló, mégis természetes módon köti össze őket, amely kötelék – bármily meglepő is –, nem Móricz. A nők kulcsfiguraként való szerepeltetéséről van szó. Az Annuskában a tradicionális paraszti világ női sorsa, a Tragédia (komédiá)-ban a nők nélkül élni és írni nem tudó Móricz látható, míg a Naplópókban a Múzsa alakváltozataként egyetlen nő köti össze a nyugatos költőket.

(Egy ismerős világ)

Egy ismerős világ tárul fel az Annuska című darabban. Tasnádi István Móricz azonos című elbeszélésének (1915) felhasználásával alkotott paraszti világa lehet talán a leginkább megfeleltethető a közkeletű Móricz-képnek. Tasnádi az ábrázolásmódban és a cselekvéseket megszabó biológiai- és szociokulturális determinációban egyszerre mutatja fel a korai Móricz művekben jól megragadható naturalizmust. Az Annuska ugyanakkor elsősorban a női sors megváltoztathatatlanságának az allegóriája. A móriczi naturalizmus hangsúlyokat kap és költészettel telítődik, emlékeztetve, felidézve és az újraírással megerősítve ennek a naturalizmusnak a sajátosságait. Az Annuska története igen egyszerű: az elszegényedett falusi kovács férjhez adja gyereklányát, aki később, szegénységében szintén férjhez adja majd a nagyobbikat, Annát. A darab három nagyobb jelenetből épül fel: az alaphelyzet ábrázolásából, az esküvőből és az időközben felnőtt asszonnyá érett Annuska későbbi történetének az alaphelyzetet megismétlő jelenetéből. Az előadott történet a szegény paraszti lét keretein belül mutatja fel az élet körforgásának könyörtelen mechanizmusait. Ennek fő motívuma a nemileg érett, már vérző lány áruba bocsájtása: a kovács apának szüksége van új segédre, a kiszemelt vő egyedül ebből a szempontból megfelelő számára. A gyermekkor felszámolása praktikus és érzelemmentes aktus: az anya mélyen hallgat, az apa rideg és könyörtelen, leháramlik róla gyermeklánya minden kedvessége. Az alkalmazott eszközök közül kiemelkedik a statikusan berendezett tér, a figurák sajátos mozgása, illetve a ciklikusságot végtelenítő, katartikus lírai zárlat égbe emelkedő hintája. A tér rafinált optikai csalással, a nézőtér felé való lejtéssel, összezáró, archaizáló házbelsővel erősíti az ábrázolt világ szűkösségét. A kontraszt metaforikus megképzését Annuska nyurga, nagyra nőtt alakja konkretizálja, aki esetlenül mozog a számára kiszabott térben. A középen álló asztal körül zajlik az élet, az evés, a mosdás, az érzelmeket szavakban alig kifejező beszélgetés. A gyermeklány Annuska és kisöccse jellemzően az asztal alatt összebújva játszanak és olvasnak, és a darab végén, a már felnőtt Annuska kisebbik lánya is itt játssza babájával megrendítő életjátékát, előre jelezve a felnőtt világtól korában elkülönülő, ártatlan gyermeki tér felszámolódását. Az esküvői jelenetsor ábrázolása kulcsfontosságú: a szülők, a rokonok, a násznép, a búcsúzó leányok kifestett, kipirosított, feldíszített figurái vásári mézeskalács-boldogságot árasztanak, a lárvaarcaikra rögzített stilizált mosoly, mozgássoraik széttördelése, rosszul mozgatott marionett bábuként való megjelenítésük erőteljes kontrasztban áll az egyetlen élő, érző, eleven lény, Annuska alakjával és beszédével. A táncosok bábu-mozgásának automatizmusa a determináció kitűnő képi illusztrációja. Különösen felforgató erejű kontrasztot nyújt a menyasszony-öltöztetés jelenete, ahol a két sógorasszony férfiakat szidalmazó, saját tönkrement házasságukat és asszonyi sorsuk nyomorúságát előadó párbeszédében a menyasszonnyá váló gyermeklány már azelőtt sorsa megpecsételődését érzékelheti, mielőtt még egyáltalán ráléphetett volna a férfiak, elsősorban az apa, az alkalmasságát megállapító orvos és a szinte nem is ábrázolt férj által számára kiszabott útra. Ez a lakodalom Annuska passiója. A női sorsot ábrázoló darabban a determináció egyértelműen a férfiak által uralt világ kegyetlenségéből ered. Nincs választható élet, Annuska később ugyan elzavarja férjét, egyedül neveli szeretetben lányait, de végül maga is meghátrál, édesanyaként is alárendelődni kényszerül a férfiak világának. Egyet tehet, ellentétben apjával és anyjával, halk szavakkal kéri lányát mosdásra, ha jön az orvos. Az utolsó jelenet egyértelműen zárja össze kerek egésszé a történetet, az ismétlődésekkel nyilvánvalóan mutatva rá arra is, hogy milyen szűkre szabott lehetőségeit tekintve ez a világ. Valójában minden ismétlődni fog, nincs lehetőség semmiféle kitörésre. A záró jelenetben az orvos és Annuska nagyobbik lánya egy hintán ülve emelkedik az égbe, a hold dalát énekelve. A zárlat líraisága különös és mégis egyszerű összetettségéből katartikus hatás áll elő. A Holdhoz köthető ciklikus ismétlődés, a havi vérzés, a felnőtté, nővé, anyává válás az emberi és természeti világ elválaszthatatlan kapcsolatát mutatja fel az időtlenség allegóriájaként. A játéktértől való eltávolodást lehetővé tevő hinta ugyanakkor olyan emelő szerkezet is, amelynek közbeavatkozása (deus ex machina) fájdalmas beletörődést és elfogadást egyszerre kínálva emeli ki a világból hőseit, megmentve vagy éppen örökre predesztinálva őket – aligha eldönthető módon.

(A főbb szerepekben: Széles Zita, Tóth Károly, Antal Olga, Petneházy Attila, Molnár Mariann, Gosztola Adél, Fridrik Noémi, Pregitzer Fruzsina. Látványtervező: Bártfai Lilla. Koreográfus: Ladányi Andrea, Vámosi Máté)

(Meleg lámpafények)

Meleg lámpafények világítják be a stilizált dolgozószobát, a kora reggeli órákban Móricz Zsigmond háziköntösében az itt-ott elrejtett falatokat keresgéli a fiókokban, a komódokban, aztán elégedetten dől hátra karosszékében, és egy lábosból zsíros cubákokat kanalaz, a néző legnagyobb örömére, aki szinte maga is megéhezik ettől. Minden nagyon egyszerű, nagyon valóságos, nagyon hétköznapi. Nem sokáig marad így. Forgách András darabja, a Tragédia (komédia), két Móricz-elbeszélést fűz egybe az író naplóinak felhasználásával, kiváló példájaként az alkotó erejű újraírásnak. A Tragédia (1909), az Egyszer jóllakni (1933) és a naplók szövegeiből előálló történet alapszituációja szerint Móricz amerikai megjelenés reményében újraírja egy korábbi elbeszélését. Írás közben azonban megelevenednek képzeletének alakjai, többek között elbeszélésének kitalált hőse (Kis János), már halott első felesége (Holics Janka), egy magyar származású amerikai újságíró, akivel előző nap kávézott, és persze felbukkan színésznő felesége, Simonyi Mária is, rikító sárga köntösben hozva a reggeli forró kávét férjének. Móricz eszik, ír, rendez, Forgách kompilál, újra ír, és manipulál, Koltai M. Gábor, a rendező pedig igyekszik követhetően bonyolítani valóság és fikció szövevényessé váló szálait, ügyesen egyensúlyozva a tragikus és a komikus egymásra ható elemeivel – nagyon tanulságos és élvezhető módon. Forgách András rafináltan az újraírás újraírását végzi el. A Tragédia (komédia) összetett intellektuális játék, színházi darab a színházi darabban, élet és irodalom, valóság és fikció bonyolult összjátékainak megtapasztaltatása. A darab leginkább Móricz magánéletébe és munkamódszerébe enged bepillantást. Láthatjuk az alkotót munka közben, ahogyan szereplői életre kelnek, kibeszélnek, kommentálnak. Az író egyszerre küzd a maga teremtette figurák tolakodó jelenlétével (ha nem írja és rendezi őket, ők kezdenek irányítani), előző és jelenlegi feleségének életét szervezni vágyó akarásával, illetve a pénzzel: mi lehetne eladható Hollywoodban? És hogy a valóság-fikció játék valóban totálissá váljék, a darab végén a díszletmunkások a bábuvá merevedett Móriczot és hősét, Kis Jánost is kiviszik a színpadról.

(A főbb szerepekben: Horváth László Attila, Szalma Noémi, Avass Attila, Puskás Tivadar, Horváth Réka. Látványtervező: Tihanyi Ildikó. Mozgás: Vámosi Judit, Nagyidai Gergő.)

(Elefánt Olga)

Elefánt Olga – bármily hihetetlen is –, de létező személy volt. Ő a kulcsfigurája Pozsgai Zsolt darabjának, a Naplópóknak. Egy nő, aki az összes megjelenített férfiú életében szerepet játszott valahogyan, imigyen is összekötve őket. A darab fikciója szerint Elefánt Olga, mindig más-más néven, az ismerni vélt férfiak (Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Ady Endre és Móricz Zsigmond) múzsája. Eme férfiakról pedig – bármily hihetetlen is –, de az derül ki, hogy hús-vér emberek voltak, mindenféle rigolyákkal, defektusokkal, szenvedélyekkel. Az egyetlen jelenetből álló darabban, nagyon szűk frontvonalon, a nézők előtt állnak, ülnek, járkálnak, beszélnek és legfőképpen (hangosan) írnak a szereplők, sajátos kommunikációt folytatva így magukkal és egymással. A játék alapszituációja szerint a Négyessy-szemináriumon vagyunk. A híres professzor késik, a várakozó ifjú emberek naplóikat írják, de senki sem emlékezik ugyanúgy, semmi nem állapítható meg biztosan, hogy milyen is volt például Móricz Zsigmond, aki utoljára lépett be a terembe, kicsi és kövér, bajusztalan vagy inkább bajuszos, mint ahogyan az sem egyértelmű, ki is az a nő (Elefánt Olga), akit Móricz magával hozott. Az alkalmazott sajátos narrációs technika kiválóan alkalmas a költőfigurák bemutatására, költői nyelvük imitálására, illetve viszonyrendszerük megvillantására. A naplók homodiegetikus narratívái egymással sajátos kommunikációba keveredve válnak észlelhetővé a nézők, illetve a játszó figurák számára. Az egyéni beszédszólamok által felidézett világok femme fatale-ja egyetlen alakban összpontosulva teremt kissé abszurd, de kedves és évezhető történetet (ki ez a nő?), amelyhez mindenki viszonyul valahogyan. A „keresd a nőt”-játék alkalmat nyújt az ismert költőfigurák újrarajzolására. Az új pózokban a Nyugat első nemzedékének látszólag ismerős, nagy idoljai szerethető, humoros, élettel teli karikatúrákká válnak. A halálfejes zokniban, köntösben gépelő, folyvást köhögő Tóth Árpád, az öngyilkos hajlamú, halálfej-övcsatos, szobakerékpározó, napszemüveges Juhász Gyula, a folyvást ájuldozó, mindenből hármat látó Babits Mihály, a bajuszát igazgató Móricz Zsigmond. Az adidas cipőt viselő, állandóan bort iszogató Ady, és a fülbevalós, kalapos, hintaszékben ücsörgő Kosztolányi hírhedt rivalizálása groteszk kommunikációjukban (egymás nevét soha nem mondják ki) kap hangsúlyt. A Nyugat ma már klasszikussá rögzült költőit fiatalon láthatjuk, talapzatukról levéve, miközben persze az adott költőre jellemző ismerős nyelven ismerős irodalomtörténeti közhelyek fogalmazódnak újra finom iróniával. Hallhatjuk, amint Babits meghirdeti az új klasszicizmus költészeti programját, köszönhetően Móricz elhangzó, korszakalkotó versének (A török és a tehenek), Ady szifiliszt kap az örömlánytól, csak ettől válhatva valódi költővé, Juhász Gyula mégsem lesz öngyilkos, hiszen végre megjelentek Szegeden versei. A darab erős értékválasztással zárul: Ady Móriczcal olvastatja föl Az én menyasszonyom című versét, amely együtt olvasásuk kontextusában metaforikusan érthető forradalmi kettősük nagyon is komoly vízióját vezeti elő, új értelmet adva így nem csak a versnek, hanem eme groteszk és vidám játéknak is.

(A főbb szerepekben: Jenei Judit, Balogh Gábor, Nagyidai Gergő, Illyés Ákos, Fellinger Domonkos, Pásztor Pál, Tóth Zoltán László. Látványtervező: Kalmár Bence.)

A Vörös Postakocsi 2009/tél

Kapcsolódó anyag:
Móricz újratöltve – Hanti Krisztina interjúi a darab íróival