Nézd, Delfin boldogtalanságra termett.
A behatárolhatatlan pszichéje,
Az kormányozza sötét vizeken.
Tajtékzó ösztön… S némi tudatosság:
A fia nem véletlen szerzemény, pont
Donnertől. A kölyök mentette meg.”
„Más algoritmus, nagyon idegen…”
„Éppen ezért a legnagyobb kihívás.

Térey János nagyszabású verses elbeszéléséből, a Protokollból közlünk részleteket lapunk 2009.tél számában, melyet ezúton ajánlunk olvasóink figyelmébe
És beköszönt az esőverte hét,
Mert Pesten is ugyanolyan idő van,
Amilyen New Yorkban volt két hete:
Hidegfront jötte és sűrű eső.
Májusi február. Hétfőn korán
Tempósan gördül ki a mélygarázsból,
Hasít, előz, aztán beáll a sor,
S Aquincum után dugóba kerül.
Keresik. Nem veszi föl a mobilját,
Csörgetik egyre, de ő csak azért sem.
Kilencre ér a minisztériumba;
Szemrehányóan mered rá Kovács.
„Késett, Ágoston.” „A kocsim szeszélyes.”
„Ami egy új autótól épp eléggé
Szokatlan.” Kis csönd. „Na, de hogy be sem szólt?”
„Csak lépésben tudtam haladni.” „Mégis,
Egy teljes órát? Maga sohasem…”
„Elnézést! Elnézést.” Érzékeli,
Csak kisfeszültség. Történt már ilyen.
„Miniszter úr kereste”, mondja Tekla.
„Brüsszel miatt.” „Jézusom, kikapok?
Mikor keresett?” „Még nyolc óra ötkor.”
„Sarokba állít?”, élcel Mátrai.
„Vajon kukoricára térdepeltet?
Miniszter úr nagylelkű énszerintem.”
„Csak határok közt nagylelkű szerintem”,
Göcög a szomszéd szobából Kovács.
„Skultéti teljesen paranoiás”,
Súgja Mátrai. Aktát hoz be Binder:
„Téged talán kedvel. De sose tudni,
Mit gondol rólad igazából.” „Ecc-pecc.
Maga is mellőzhető, Mátrai”,
Szól rá cinikusan Kovács.
„A maga helyében kicsit aggódnék.”
„Mit tanácsol? Kanosszázzak, Kovácskám?”
„A tényekhez ragaszkodj, az bejön.”

Skultéti hívja: „Ágoston!” „Bocsánat!…”
„Ja, semmi gond. A csúccsal kapcsolatban…
Ki lesz a tolmácsunk?” „Egy pillanat,
Utánanézek”, mondja Mátrai
(Tekla is megmondhatta volna, tény,
Fejből tudja a terminusokat;
Ami pedig Skultétit illeti,
Öt nyelvet még ő is flottul beszél).
„Pozsonnyal nincsen lényegi eredmény.
Az ügyeink csigamód araszolnak”–
Főnöke is álmatag. S persze, büszke:
„Mind New Yorkban voltunk. És senki, senki
Nem fertőződött meg a sorainkban”,
Mereng Skultéti. „Acélból vagyunk,
Uram”, enged föl lassan Mátrai.
„Beoltatta magát?” „Ja, még nem.” „Ember!”
„Aggódjak?” A lappangás idejének
Már régen vége. Tapogatja testét,
Nyirokcsomóit és hajlatait.
„Megúsztam ezt a fránya influenzát.
Utálom, hogyha szurkálnak. Nagyon
Sajnálom. Ne tegye kötelezővé!
A renomémat, azt pedig serényen
Kiszidolozom, rendbe hozom úgyis.”

Eső elől eresz alá szalad.
Novákkal fut össze a Kiskakukkban;
Őket mindig megnyugtatja ez a
Kortalanul polgári miliő,
A könyvespolc, a bordó huzatú
Karszékeken földszínű arcú dámák.
Novák falzettje kicsit megkopott.
„Na, mi a helyzet?”, kanalazza lassan
A consommét Mátrai. „Nem eszem,
Nem alszom”, mondja szintén kanalazva
Novák. „Delfin.”  Levert, depressziós.
„Mi van, nem jött be?” „Nem szerencsejáték.
Én azt hittem, kölcsönös vonzalom.”
A kiéhezett szoprán földre verte,
És újabban önbizalomhiánnyal
Küszködik; ő, a vasbetonból öntött
És mindig stramm közgazdász szanaszét ment.
Ezt művelte vele egy rafinált nő,
Delfin, a mohó szoprán. „Csókolóztunk
Az állatkertben. Volt aznapra szitter.
Hideg eső. Ő forszírozta, menjünk –”
„De nem dugtad meg?” „De, egyszer igen.”
Főétel jön. Mindketten kacsasültet
Rendeltek, omlós húsút, ropogósat.

„Csak egyszer?”, forszírozza Mátrai.
„Csak annyit írt: felejtsd el ezt a számot.”
„Vajon miért?” „Nézd, nem volt argumentum.”
„Folyton túlliheged, elkapkodod.
Mesélj csak. Nála?” „Nálam.” „Aztán?”
„Megnéztem még egyszer a Butterflyban,
Hogy a képe a retinámba égjen”,
Mondja, és félretolja a kacsáját
Novák .„Kate!”, lendíti égnek a karját.
A pocakos főúr is fölfigyel.
„Ilyen kis szerepben? Nemcsak a Kate-et
Énekli.” „Most csak ez van műsoron.
Az tisztán megmaradt bennem, ahogy
Kelletlenül, mégis nagyon kacéran
Pinkerton vállára hajtja fejét.
Nagyon koncepciózus rendezés
Japán helyett a sarkvidék jegyében…”
„Menszátor, ő ilyen. Én szeretem”,
Mondja meggyőződéssel Mátrai.
„Tehetséges nihil”, ironizál
Novák. „Én védeném”, így Mátrai.
„Mindenki lefagyasztva, Delfin is.
Az első sorban ültem, jött a nő.
Átnéztünk egymáson? Nem is, dehogy.
A tekintetünk sem találkozott,
A szemtükrében nem én tükröződtem.
A kelleténél árnyalattal vastagabb
A vádlija, de korrigálja egy
Hibátlan, flitteres koktélruhával.
És nem mentem föl a művészbüfébe,
Vagyis elindultam, de még a lépcsőn…
A bátorság nem szállt inamba, csak…
Csak nem volt meghívás, csak egy szó,
Egy mellesleg kiejtett, puha szó,
Amely ottlétemet legitimálja”,
Siránkozik Novák. Barátja nézi.
„Te, nem kérdés, sajnáltatod magad”,
Dünnyögi szomorúan Mátrai.
Van rutinja a vad terápiában.
„A meghívás kemény, fölszólító
Módját hiányoltad ebből a nőből.
Ha hív, megfojt, nem tudtad? Jobb ez így.”
„Nem is őtőle kaptam a jegyet”,
Dühöng Novák. Rezignáltan nevetnek.

„Kicsit megbántam. Roppant fals kaland volt,
Kis színtévesztés a májusi télben.
Pont ellentéte az én Edinámnak –”,
Morog Novák. Mátrai meggylevet kér:
„A te szent Edinádnak. Ó, a Delfin…
Nézd, Delfin boldogtalanságra termett.
A behatárolhatatlan pszichéje,
Az kormányozza sötét vizeken.
Tajtékzó ösztön… S némi tudatosság:
A fia nem véletlen szerzemény, pont
Donnertől. A kölyök mentette meg.”
„Más algoritmus, nagyon idegen…”
„Éppen ezért a legnagyobb kihívás.
Nagy nő. Párszor válóok volt a lelkem”,
Néz sokatmondóan Novák szemébe.
„Nagy nő, valahogy mégis kisszerű.
Dögös, bár néha kissé ordenáré.
Nem, istennőt megkúrni nem lehet…
Megkúrni csak a hús-vér, nagy ribancot
Lehet.” „Nem szoktál így beszélni.” „Nézd,
Anyagcseréje, tudod, neki is van.
Képzeld, vannak biológiai
Folyamatai; rendben menstruál,
Eszik, iszik, emészt, meg ilyenek.”
„Oké, oké, oké, oké, oké”,
Bólint Novák, de meggyőződés nélkül.
„Kiradírozni, elfelejteni!
Mondom, sztornó. Még hányadjára mondjam?
Törölj, barátom, bekattansz különben.”
„De őt képtelenség nullára írni.”
„Ugyan. Itt dac kell, flegma és közöny.
Siránkozol, hogy aztán tele szájjal
Dicsekedhess, hogy volt egy népszerű nőd –
Mint egy hátasló vagy mint egy kocsi.
Hajrá, lábalj ki Delfinből, ahogy tudsz.”
Mátrai magában megállapítja:
„Novák túl fiatal, kidolgozatlan.
Jól gondolom, hogy ők, a mostani
Huszonévesek – puhány nemzedék?
Sorukban a fiúk törékenyebbek,
Mint mi voltunk? Mind elnőiesedtek,
És föladták a harcot, még idő
Előtt?” Nagyon unatkozik közöttük,
Mikor elül az asztali zsivaj,
S kimerülnek szépen a szezonális
Pletykák, a „közös többszörös”-poénok.

Milyen jó volt egy hétvégére Tallinn,
Halk, végül pirulós villámvizit;
De erről a Kakukkban nem mesél,
Novák nem volna kellően fogékony,
Gondolja Mátrai. Csütörtökön
Guruló bőröndje kerekei
A gömbölyű fejű macskakövek
Fugáiban döcögtek, munka várta
Ott „fönt”, a külügyminiszteri szintű
Találkozón. A vár alatti téren
Pirospozsgás tűzoltózenekar
Tette próbára a publikumot,
Nevettek mindenen a zord időben
(Éjjel fagy, fűtenek, hiába május).
Voltak páran a régiek közül,
És tokás miniszterek lapogatták
A hátát. Majdnem otthon volt közöttük.
Skultéti is milyen visszafogott volt
A NATO és Oroszország ülésén;
És szinte már alázatos, ahogy
Orosz kollégájával parolázott.
A kövér bástyák alján.
Mátrai
Nyugodtan startolt itt: harmincöt éves
Korában pont itt volt üresedés,
S Tallinnban ő lett a magyar követ,
Négy évre. Észtül sohasem tanult meg.
„A tömbös, posztszovjet külvárosok!
Éjjel kőkorszaki dobozgitárral
Fokozták a hangulatot. A vodka,
S a csontos, tejfölszőke férfiak!
Szívósak, kitartóak tárgyaláskor.
Öklüket rázzák, s háromszor kopognak
Az asztal alsó lapján, babonából,
A balszerencséjüket hárítandó –
Ivarérett, nyakkendős rokonok.
Habár… Itt ez a finnugor családfa,
Ők és mi. Legyen; csak annyira furcsa,
Hogy rokonok volnánk, valószínűtlen.
Éjszaka, ezt így mondják észtül: öö.”

A legátütőbb észt emléke régről
A sebes folyású Pirita völgye:
A selymesen gömbölyű, barna dombok.
A horpadás aljára vájt mederben
Folyékony bronz csordult. Elnézegette
A zúgókat a domború fahídról.
Apró fejű százszorszépek a parton,
Rét, templomian tiszta és napos.
„E rendkívül finom húsú, kecses,
Vajsárga, papírvékony levelek!
Vajon milyen fa? Apa tudta volna” ,
Hümmögött a kerítés oldalában.
Oda most nem jutott el, csak a sarkig.
Hat éve rá lehetett gyújtani
A kocsmákban. Most falkában lejárnak
A tinédzserek a kocsmák elé,
S lazán a víznyelőrácsokba dobják
A csikkeket. „A járomcsont a házon,
A széles homlokú középület mind
Orosz névjegy, a cártól Brezsnyevig.
S a kátrányfoltos, vidám észt faházak,
Egy atmoszférikus, karcsú kioszk;
Egy rózsaszínre mázolt nagyüzem.
Új, bátor vonal az utóbbi tíz év:
Színes, finnugor felhőkarcolók!,
Egyedül a világon itt, csak itt.”

A szállodában a recepciós
Gyorsan fülébe súgott valamit.
Aztán a szobájába szerda éjjel
Call girl érkezett, mindenütt epillált,
Egy „anorexiás Zsebibaba”,
Ahogy magában elnevezte. „Nem volt
Éppen olcsó, de minőségi démon
(Óvszer nélkül jelentékeny fölár);
Élesen sipító fejhanggal, omlós,
Hidrogénszőke hajsátorral és
Gucci-kosztümben. Kis mellei voltak,
De kemények, mint a zöldalma, szépek.
Tetoválás a bal melle alatt.”
Oroszul beszélgettek, nem sokat.
Nyina. Tűrhetetlenül modoros volt.
„Dominát játszott, erre idomítják
A call girl-iskolában, szőkeségre,
Elkényeztetett úrnőcskét.” Nagyon
Akaratos volt. Nyitott, kék szemekkel
Fölfelé tekintve térdelt elé.
Utána meg ő vette kezelésbe,
Nem nyalta ki, csak a fokhagymaseggét
Harapdálta hatalmas élvezettel.
Nyina csak hátulról szerette, és
Aktus közben a haját rázta folyton;
Végül szárazra szopta Mátrait.
„Kak gorkij”, mondta tele szájjal. „Ó,
A kurvázást ritkán próbáltam eddig,
Kínos lett volna nagykövet koromban.
De most sem derülhet ki, nem, dehogy.
Oké, csak egészségügyi baszás.”
Karcsú emlékével ült föl a gépre,
S bólint az Ülemiste-tó fölött.

Kiábrándító újra Budapest.
A visszaérkezés utáni hétfőn,
A Grand Hotel Hungária mögött
Az autóját keresve, hezitál.
Hogy került ide? Találkája volt
Egy államtitkárral a lenti bárban.
Két sör után indult volna haza.
„Nem itt a sarkon tettem le az autót?”
Eltévedt este – a Keleti pálya-
Udvarnál, a vásári forgatagban.
Egy zenés kocsmába kicsit bepillant,
És szürkületben és féljózanul
Nem érzi magát biztonságban erre.
„Verbunkos búja egy antik csehóban,
Baljósan behízelgő hegedűszó.
Pasaréthez képest sötét sarok,
De én a kockás abroszt: szeretem.
Amolyan közepesen ragacsos hely;
Igénytelen, de igaz és magyar.
Élhetnék itt is. ” Kilép a csehóból.
Megvan az Audi, a Rózsák terén áll.
Mintha társaság gyűlne körülötte,
Lebernyeges, bőrkabátos fiúk.
Pánikban indít, gyorsan csillapul.
Mikor megint békés környékre ér,
Kiélvezve a megszabadulást,
Máris portyázni támad kedve. Lassít
A hídfő előtt. Új ötlete támad
(„Benézhetnék anyámhoz”). Elveti.
„Hoppá! Olyanok a fényviszonyok,
Minthogyha reggel volna, pedig este
Kilenc. Hová igyekszik ennyi ember?
Gyanús, a Duna mozi nyitva van”,
Gondolja, és kíváncsian leparkol.
Már nem Dunának hívják: Odeonnak,
Gyerekkorából maradt meg a régi
Név. Az előcsarnok új arculat.
Régen a nézőtér volt tágasabb,
A csarnok szűkebb. Most fordítva van,
Videotéka költözött a vászon
Helyére, s a zsöllyéket megfelezték;
És mozaikosak az oszlopok –
El innen. Verát majd legközelebb.”
Csöndes eső permetezik a földre.
Már sötétben ér haza Mátrai.

És pokoli nehezen alszik el.
Álmában Burány egy balatoni
Bárban lép pódiumra minden este
(Mert ez az álombeli terminus).
Műsora egyetlen nótából áll,
De annak ő írta a szövegét.
Azt variálja, nem túl sok sikerrel.
Valami sétahajózás a téma,
Ismerős, vagabund jellege van.
Lesodor egy japán vázát a polcról.
„Bocsánat.” „Csont nem törött, ez a lényeg”,
Nyugtatja egész halkan Mátrai.
Vedel. „Ezt nem lehet másképp kibírni.
Egy jó, álomba ringató berúgás,
Az kell, anélkül nem megy már az alvás”,
Suttog a szerencsétlen bárzenész
Mátrai fülébe. Aki zihálva
Riad föl, izzadtan. Hét óra múlt.
Pirítóst keneget. „Jó lesz sietni.”

Az átriumban megállítja Tekla.
„Uram, elgázoltak egy kisfiút.
Megerősítik: követségi rendszám.
„Telibe kaptuk?”, suttog Mátrai.
„A jordániai követ, uram.”
„Jézusom, Husszein.” „Nem ő a hibás,
Hogy tragédia történt.” „Nem? Hanem ki?”
„A kisfiú volt elővigyázatlan.
Pirosban kelt át a töküres utcán,
És nem volt szemtanú, hangsúlyozom.”
„Mekkora kisfiú?” „Most múlt ötéves.”
„Meghalt?” Sóhaj. „Még két órát, ha élt,
De sajnos nem tért eszméletre többé.”
„Husszeintől tudják?” „Tőle. Nem tanúzik,
De mérvadó akármi, amit ő mond.”
„Sejtem.” „A Bécsi Egyezmény alapján
Büntetőjogi mentessége van.
Nincs mit tenni. Követ, nem bűnöző.
Habár kézenfekvő, hogy Budapest
Husszein visszahívását fogja kérni.”
„Föl fogják menteni?” „Föl. Baleset volt,
Önhibáján kívül… jegyezze meg.
Abdul-Aziz Husszein, hogy ő, a sitten?
Csak folt lesz a múltján.” „Sajnálom.” „Én is.
Egy ilyen végtelenül bájos ember…
Skultéti magához kérette.” Mátrai
Telefonálgat, aggodalmasan.
„Miniszter úr mit mond?” „Hogy a követnek
Rögtön el kell hagynia Budapestet,
Mihelyst a vizsgálatot befejezték.
S ha egy hónapon belül itt találják…”
„A szegény Husszein.” „Hát, föl kéne hívni”,
Mondja a Dunát nézve Mátrai.
„Visszamennek Ammanba a családdal.”
„Tényleg szörnyű, négy szép gyereke van,
S makulátlan előélete.” „Vétlen,
De homlokára rásült most a bélyeg.
Pokol.” Siet. „Holnap Brüsszel?” „Az ám.”
Tárcsázza Husszeint, félbehagyja. „Nem megy.”

Anyja hívja, a menzán éri el.
„Látunk Balázsnál este?” „Be fogok
Esni, de tudod, reggel utazom.”
„Ágoston, segítsek összecsomagolni?”
„Köszönöm, magam is boldogulok.”
A hangja fura: bizonyítani
Szeretne. „Tényleg, hogy megváltozott.”
Az intonáció ingadozása
Árulja el. Hogy nem őszinte, sajnos.
„Külföldre mégy.” „Tízezredszer, Verocska.
Valójában a szomszédba megyek.”
Csak áll. „Külföld, ugyan. Külföld? A lelked
Külföldje. Amely nem a te hazád.
Hozzád képest tömény külföld vagyok”,
Gondolja Mátrai, hálátlanul.
„Nem megváltozott, hanem megbolondult.
Ha messzire megyek, sosem keres.”
Fél nyolc előtt megérkezik Balázshoz.
Sosem járt náluk. Új lakás, először
Látja a hallt, a három tágas erkélyt.
Fölújított nyolcadik kerület.
Vera ragyog a szép család körében,
S ma Mátrai elengedi magát.
Valahogy jól érzi magát Balázzsal,
Jóindulatúnak, fölszabadultnak.
„Valakik majdnem véletlenül egymás
Mellé születnek, jól szeretik egymást,
De csak jelek szintjén. Néma a szájuk.”

Az óráját kiélesíti. Hajnal.
Holnap az EU-csúcstalálkozó.
Idén új mandátumot kap, ha kap
A bizottsági elnök. „Essünk rajta túl.”
A Kormányfő már tegnap elrepült,
Előzve stábjukat. Ferihegyen
Eltűnik a mosdóban Mátrai.
Táncol egy ideg a szeme alatt
(Csak apró tikk, de bosszantó azért).
Vicsorog, a tükörbe grimaszol.
Szeretné, hogyha elmúlna magától.
Elmarad a mosdóban, föltűnően.
Késik, csak tíz percet mindössze; ám
Most duplán esik latba ez a tíz perc:
Skultéti, kialudt minisztere
Határozottan karcos, sőt, morózus,
Mikor a check in-pultnál szembesülnek,
S faarccal leckézteti Mátrait.
„Nem lehet eltérő az utazási
Ritmusunk, Ágoston.” „Akkor bocsánat.”
„Véletlen, jó.” Középre ül a gépen.
„Lelki dolog magánál ez a késés?”,
Kérdi Kovács. „Nem, ez fizikai.”
„Történt valami?” „Semmi.” „Jó. Csak új.”
„…Mi látszik rajtam?”, töpreng Mátrai
Magában, a nedves szárnyat figyelve.
„Látszik az idegi igénybevétel.”
Pedig ezek a jobb napok: ha úton,
Ha kiküldetésben van, boldogabb,
Mint Pesten, a szokásos ügymenetben.

Bűvös zörgés. Ahogy bőröndje gördül
Brüsszel betonján. Hogy megszokta már
Az ilyen csütörtök-péntekeket:
„A semmilyen Brüsszel semmis kedélyét”,
Ahogy ő mondta volt. Tegnapelőtt
Itt volt követségi tanácsos, unta
S alig becsülte Brüsszelt eleinte,
És hetekbe került, míg fölfedezte,
Hogy nem „vidéki Párizs”: íze van,
Apátsági söríze, mosselen-íze
És tehenészlány-puha-combja-íze.
Steril és fakó parlamenti íze.
„A legfőbb végrehajtó testület
Irányítása, ez központi kérdés”,
Hallatja hangját a buzgó Kovács.
„Dűlőre kell jutnunk ezen a nyáron!”
Az uniós elnökségről folyik
A szó Brüsszelben. „A folyamatosság
Fönntartandó. Nos, ennek érdekében
Mielőbb nevezzék meg elnökünket”,
Skultéti egész nap ezt hajtogatja
A magyar sajtó tollnokainak.

Állam- és kormányfők sereglete
Titkári, asszisztensi koszorúval,
Élfényben, folyosón, mosdótükörben –
S az utcán táboroznak másaik,
Arcmaszkos tüntetők, szokás szerint.
Az eddig regnáló, konzervatív
Portugál politikust támogatja
A többség egy csinos nyilatkozatban:
„Jól végzi munkáját, kapjon bizalmat.”
„Nekem agresszív…” „Energiabomba!”
„A jelölését biztosra veszik, de
A Parlamentnek vétójoga van.”
„Lehetek bármekkora européer,
Tökmindegy, mit csinál a Parlament.
Hatékonysága és fajsúlya nincs,
S ha baj van, általában impotens.
Akkor jó, úgy nyugalmas, ha nem élek
A politika csúfítószerével”,
Mormolja Mátrai, kávé fölött.
„Szükséges a termékeny némaság
A békém, biztonságom érdekében;
Örökre belém karcolt lecke ez.
»Haszonelvből légy néha síri csöndben,
Véleményt mondani tilos«, javallja
A társas illem.” Dúl a gyermeteg
Hatalmi harc, de Mátrai nem ettől
Tüskés. Feszeng, harapós hangulatban
Vonul a stáb előtt a folyosókon;
Bár minisztere sem sokkal szelídebb,
Mikor párszor pillantást váltanak.
Mindenbe beleköt, csak villogó
Szemével, némasága is pikírt:
Skultétivel egyáltalán nem is
Beszélnek – annyit, amennyit muszáj,
Szakmailag és rendezvényileg.
És leparkolnak a Schuman-köröndön,
A Bizottság rácsos homlokzatú,
Acélos X-alakzata előtt
(Egy zárdát innen is eldózeroltak).
„Hi, Berlaymont.” Mátrai megfeszíti
A nyakkendőjét. Csöndben ellenőrzi
A kiszállást, lám, minden gördülékeny:
Érkezésnél, pompás, a kocsi jobb
Oldala esik a járda felé.
Íme, a főszemély száll ki először,
Skultéti, ez esetben. Követik
A többiek, szépen, rangsor szerint.
A sofőr mellől fölugrik a tolmács.
Vonulnak, csillagos zászlók alatt.

Aztán ütemesen fölsorakoznak
A nyitótémák: „A pénzpiacok
Alaposabb ellenőrzése!” „Az
Íreknek adandó garanciák.
Ne kényeztessük túlságosan őket!”
„A klímavédelem elsődleges.”
„Az orosz-ukrán gázvita, na halljuk.”
„Horvát-szlovén határvita, na halljuk.
Azok a vitatott felségvizek!”
„Elnökről csak nyár végén döntenek.”
Bevándorlás és bővítés, szokásos
Programpontok a szokásos időben.
„A megemésztetlen, nehéz menü.
Kiöregedett vagy tapasztalatlan
A gárda. Ó, zsugorodó Európa!
Leginkább eszme, kevésbé gyakorlat. ”
Kormányfőjük, bár szeret szerepelni,
A kitűzött nagy tervekkel szöges
Ellentétben, nem szólal föl. Idő-
Hiányra hivatkozik. „Ő se kell
Ebbe a kórusba, infantilisnek.
A kardinális tisztázás helyett
A léhaság, a nyegleség beszéde!…
A válságkezelés nagy, szent nevében
A hatástalan közgyűlési hablaty:
Semmitmondó halandzsa, bárgyú mantra”,
Mormolja bajsza alatt Mátrai.
És szokatlan, szúrós szemvillanások
Ebéd közben Skultéti oldaláról,
A Luxembourg-tér népes teraszán.
„Minden rendben, uram?” „Ó, hogyne.” Bámul
A tiszta láthatárra Mátrai:
„Itt van a negatív koronaékszer,
A kacsás tó parkját szegélyező
Síküveg Európai Parlament,
A mély szépségekkel fukarkodó
Brüsszel mélypontja.” Képtelen betelni
A látvánnyal, s hogy mily magasztos eszmét
Képvisel mily méltatlan épület.
„Harmadosztályú plázaépítészet,
Böhöm űrbázis, más galaktikából;
Mohó csápokat nyújt minden irányba:
Zászlósorának színskálája friss.
Átláthatatlan labirintusával
Azért ez is egy nagy sóhivatal…”–
De tudja Mátrai, hogy létezik
A buta, elborzasztó, félköríves,
Üvegfalú hombár háta mögött,
A Léopold-park langyos peremén egy
Vörös pitypangos rét, meg egy ház
(„A legvalószínűtlenebb kevercs,
A szörnyeteg háta mögött: idill.
A brüsszelizálás tökéletes!
Mint a falusi gazdasági udvar;
Fehér falú, piros cseréptetős
Paraszti porta. Szinte hihetetlen
A kaszálatlan füve! Nyers a bája!”)
Akit erre a verandára képzel,
Vörösesszőke, tejszagú parasztlány,
Tipikus belga. Bár inkább flamand,
Mint vallon. Omlatag, túlcsorduló.
Hányszor akart már ide behatolni!

„A brüsszelizált, csonka régiségek,
Minden csipkézetes, finomkodó
Ékszerdoboz mellé ragasztva ott egy
Rátarti, betoncsigás parkolóház.”
Ködlő brüsszeli emlékezetében
A csipkefőtér tűhegytornya mellett
Csillognak mindig az Atomium
Ezüst futball-labdái. Olyanok,
De pont, mint zsenge kisfiúkorában
A Babilon-építőjáték gömbjei,
A lyukacskákkal az oldalukon,
Melyekbe pálcákat tűzdelt a gyermek,
Öntudatlanul utánozva a
Vaskristály rácsszerkezetét. Kilenc gömb.
Mátrai persze Brüsszelben leginkább
Az Ambiorix nyolcszögét imádja,
Lekerekített szögeit!, kagylóterének
Erőteljes zöldjét, a nagymedencét,
A körablakos téglaházakat
A kovácsoltvas erkélyrácsaikkal
A szalagnyi brüsszeli telkeken
(Villának hívják őket, tréfaságból).
Ott most is muszáj egy kávét meginni,
Jó rálátással a sétautakra.

A zápor ostora Brüsszelre csap.
Decens kattintás, nyílnak az esernyők.
Bár kényszerű a közös társaság,
Kováccsal megy mulatni Mátrai.
Éjjel tömeg tolong a L’Archiduc-ben.
E finom patinájú mulató
A tőzsde szomszédságában lapul,
Egy keskeny belga homlokzat mögött;
Ívelt artdeco-karzat fogja körbe
A lokál csészényi, ám dús terét.
Réz-és krómköpenyes köroszlopok
Tartják az erkélyt. Alatta nagy élet.
Muzeális fajansz a piszoár,
És öntöttvas az ajtó, ott középen.
A sarki bokszban ül le Mátrai,
Helyet mutat a viszolygó Kovácsnak,
Akinek „Sajnos túl mondén a hely”:
A kristályüveg szélfogó után,
Az öles kidobóember tövében.
„Legjobbféle, félvilági kavargás,
Prémium kategória szerintem”,
Védi a lokál rangját Mátrai.
Elnyújtózik lassan, mint az ezüst-
Halántékú, sokat látott bohémek
Szemközt, tánc után. Kemény
Funkyra kongói, fekete nők
Ropják, virágcseréppel diadalmas
Fejükön. „Túl terebélyes a keblük”,
Fanyalog, kötelezően, Kovács.
Sanda mosollyal kérdi Mátrait:
„Maga nagy nőcsábász, nem?” „Hogyne már.”

Mátrai bort kér. „Több lesz az elégnél!”,
Feddené Kovács. „Jól bírja, tudom.”
„Szervusz. Én vagyok tíz évvel idősebb”,
Mondja gyorsan Mátrai, önmagát is
Meglepve. Kováccsal összetegeződtek!
„Jó, te ihatsz. Te Skultéti-fiú vagy.
A miniszter kedvence.” „Hát, nem éppen.
Hatalmas túlzás.” „Pedig azt beszélik.”
„Az apámmal voltak katonatársak,
És őt valamiért nagyon szerette.”
„Még egy kérdés. Hogyha nem sértelek meg.
A Gerdesits Blankával jártál, nemdebár”,
Mondja nagyon váratlanul Kovács.
Bizalmaskodik néhány sör után.
„Tudod, hogy mit beszélnek rólad, ember?
Hogy ő az unokatestestvéred, azt.”
„Tessék?” „Terólad azt rebesgetik, hogy
Összejöttél az unokahúgoddal.”
„Tessék?” „Bocsánat.” „Rosszul hallok, ember?
Ki rebesgeti?” „Folyosói pletyka.”
„Az intimszféra szent és sérthetetlen.
Figyelj, Kovács, hadd halljam, teneked
Mi közöd ehhez?” „Semmi.” „Hát, neked
Pihent fantáziád van.” Mátrai
Magában szívdobogva arra gondol:
„Mit vár ez a fasz Kovács? Dicsekedjek,
Hogy történt egy s más? Pont őneki gyónjak?!
Hogy simán vérfertőző, az a hírem?
Unokanővérem van, hogyha már!
S jóval karácsony előtt szakítottunk.
Valljam be neki töredelmesen:
»Incesztus vagy sem, egymásba szerettünk…
Nem is illettünk össze, ráadásul…«”
S aztán csak annyit suttog Mátrai:
„Ez az egész iszonyú hülyeség.”
Kovács szemében kétely. Egyre dörmög:
„Már az ilyen házasság is reális.
Jegyzőtől sem kell engedély, relax.”
„Kovácskám, nincsen mit kiteregetnem.”
„Pro forma, előnyösebb, ha családos
Az ember. Nézd, én idén nősülök”,
Terpeszkedik Kovács. És ő, magában:
„»Kedvenc!…« És: Blanka! Súlyos ez az ember.
Nősüljek? Köszönöm az ötletet.”
(Köszönte szépen. Udvarias ember.)
„De hogy terjedt el a mi esetünk?
Honnan tud ez mindent, ez a Kovács?
Honnét ilyen jólinformált a lelkem?”
Már nem esik jól a komoly cabernet.

Aztán a napsütötte Budapesten
Lecsap rá Tekla: „Milyen volt a csúcs?”
„Nem mesélték a többiek?” „Magának!”
„Fölösleges, mint mindig. Mire gondol?”
„Skultétire.” „Utál.” „Kérem, vigyázzon.”
„Jó.” Kaput nyit egy száraz péntek este:
Ma autóval megy, nem fog inni, úgy dönt.
Vendégség Nováknál. Most nála alszik
A két kislánya hétvégén, mivel
Novák („Szegény!”) a válása után
Vasárnapi apuka lett. Sarokba
Ültette szemüveges ikreit,
A majdnem egyforma Lilit s Lizit,
Akik egy fotóalbumot lapozva
Vészelik át a parti idejét,
Novák halljában. „Itt, a kanapén,
Legyenek szem előtt”, jelenti
Rádlernek, aki rákérdez a tényre.
„Az én egemen két csillag ragyog”,
Hangoztatja a becsípett Novák,
Fölemelt ujjal, lányaira büszkén.
Miközben mindenki berúg köröttük,
A szemüveges, furcsa, kicsi lányok
Némán kuksolnak, majd összenevetnek,
Váratlanul és titokzatosan,
Ésszel megmagyarázhatatlanul,
Mint egy Lynch-filmben. Rendkívül homályos.

Az előszobában, borfényű arccal
Novák panaszkodik. „Szent Edináról?”,
Kérdi Rádler. „Nincs már Szent Edina.
Még el se kezdtem, már szavamba vágott,
S a mondandóját egykedvűn darálta.
Kérdeztem valami konkrétat, aprót:
»A Lizi kardigánját hova tetted?«;
Két szót se szóltam: fújta a magáét,
Fütyült szelíd pontosításaimra is,
És csúful félrevitte az egészet…”
„Szegény fiam. Úgy sajnállak, Novák”,
Tölt Mátrai decens ásványvizéből.
„…Mikor fölgyülemlik bennem a düh,
Olyankor hívom föl – szerinte. Téved.
Azt sem hiszi, hogy olyan nagy bajom van.
Ne nyúzzam! Ha baj van, sem ő a pesztrám,
Ezt rikácsolja, kiábrándítóan.”
A többiek jó bortól boldogulnak,
Mátrai józan. Hallgatja Novákot:
„Az érintkezés fölidegesíti,
A látványom, nyilván a hangom is.
Szerinte nyers erőszak a vasárnap,
Amikor láthatom a lányokat.”
„Érzelmi zsarolás”, így Mátrai.
„Ne hagyd elidegeníteni őket.”
Éjfél. A furcsa lányok a sarokban,
A kanapé sarkán gubbasztanak;
Nem rugdalóznak, csak a nevetésük,
Az ijesztő, az hátborzongató.

„Kérlek szépen, én úgy tapasztalom,
Novák teljesen zilált és önös lett,
Altruistából antiszociális.
Tavaszi újulásra képtelen.
Bár vendéget hív, sajgó életére
Figyel csupán, azt repetálva: »Sajnálj!«
Ő lett az önsajnálat Stockhausenje.
Nem, nem érdekel többé ez az ember”,
Nyafog Mátrai kifelé menet.
„Pont ezért legyél vele most türelmes”,
Inti Rádler. „Amúgy mi van veled?”
„Nem akarok többet Brüsszelbe menni.
Nem akarok több konferenciát.
Elég abból, hogy rend és ültetésrend.”
Az ajtó előtt félrevonja Rádler:
„Na, ennyi nem után mondj egy igent.
Egy nagy igent szeretnék hallani.”
„Egy hatalmas igent, mire?” „Magadra.”

részlet a Protokoll c. verses elbeszélésből

A Vörös Postakocsi 2009.tél