Japán körte. Narancsformájú, színe bronzosan fénylő arany. Hűvös pincében, homokba dugva, magva a telet átaludta. Ma már négy éves magonc a kertben, karcsú fácska, tíz fehér virága tíz kicsi lepke szárnya. Kettő megfogant. Sokáig hagytam érni, az elsőnek mégsem tudtam ellenállni, szeptember elején leszedtem a fáról. Golflabda-méret, bronzosabb mint az anyja, csodagyümölcs, magoncok nem teremnek ily korán. Végtelenül édes, csutkáját a fűre dobom, darazsak szállják, odagyűl egy-két hangya. Növényi hús, hányunknak lakomája! A másikkal vártam. Túl sokáig. Október középi reggel, a leveleken dermedt pára, s a körte feszes bőre megrepedt. Tenyeremben tartom, illata most már belső illat, húsa a repedés árkában mézes-folyós nektár, madarakkal osztozom rajta: harapásom mellett néhányuk csőrnyoma. Túl későn? Túl korán? Időben.