úgy gondolta akkor a fiú, akit a család jóra nevelt,
hogy tisztességtelen foglalkozást keres, ami
jól fizet majd, s megél, ha mások már nem tudnak miből…
kutatott a névjegyzék-tárban, míg a p betűhöz ért
tudta ő semmihez sem ért, megpróbálja ezt a p betűst azért
(zilált szerelmi költemény, nagyon szabad versben)

úgy gondolta akkor a fiú, akit a család jóra nevelt,
hogy tisztességtelen foglalkozást keres, ami
jól fizet majd, s megél, ha mások már nem tudnak miből…
kutatott a névjegyzék-tárban, míg a p betűhöz ért
tudta ő semmihez sem ért, megpróbálja ezt a p betűst azértelőtte még tetszett volna neki a buszsofőr, vagy a tanár,
de szidta őket, míg iskolába járt,
bliccelt a buszon, és puskázott amikor lehetett,
nem kell ezekhez semmi gógyi se, vonta le
a konzekvenciát, keresett hát jobb egzisztenciát
a p betűs szakmán tartotta az ujját, s érezte, ahogy az dobog,
lüktettek a betűk, a szavak, az ország függ tőle, s félő, hogy így marad
politikusnak áll tehát, így döntött hamar, s keresett egy méltó
pártot, aki igazi sikert akar. belépett és lépegetett fel,
míg a helyi ranglétra csúcsára nem ért, s azon morfondírozott
egyre, vajon ő most végül is mihez is ért? de meggyőzték
a barátok s a sok hű szavazó, a politika nem magáért való.
amikor emberek közé ment s nekik prédikált, ősök, bölcsek
szavát hirdette, s benne saját igazát. jött a nagy nap
választások elé állt, arcát plakátra nyomatta,
ékes szlogeneket mellé, hogy hirdesse mindenkinek
ő az egyetlen igaz jelölt, a világot váltó, de nem váltóra, mint más,
az ország a mennybe jut általa, ő az igazak embere.
ahogy egyik este az utcán sétált, arcában, plakátjában
gyönyörködött, titokban le is fényképezte őket ott, büszke
volt, hogy amerre ment mindenhol az ő képe sorakozott.
az egyik plakátja mellett, s nem messze onnan még a sajátján
is rajta, egy másik párt hirdette magát, s igaz jelöltjét, aki tudja az
utat a mennybe, megmutatja a választóknak most, mi a
élet értelme, ha rá szavaznak, a kánaán tér vissza ott.
s ahogy a plakátot figyelte, káromkodott nagyot, hogy ki
lehet az, aki nálánál többet tudhatott, aki magáról azt mondja ki,
tökéletesebb, mint politikusok közül bárki.
ahogy azt az arcot figyelte, leendő ellenfelét, lassan elvonult
szeme elől a düh, látta, hogy megigézi őt,
merthogy ennek a szemnek, szájnak, édes arcnak mindenét
tudná szeretni ő, még akár igaz is lehet minden gondolata,
akár az utat is tudhatja  a mennybe, édessé tehetné a
keserű pillanatot, s visszatérhetne vele a kánaán most.
meg is kell keresse, hogy álvitára bocsátkozzon vele,
mindegy, csak közelében érezhesse, szóba állhasson vele,
tudatnia kell hát, azonnal vele, hogy ő élete
értelme, nem lehet más megoldás, csak a közös szerelmi
vallomás, ez lehet a jövő, ennek kell annak lennie,
nincs más út, csak szeretni, szeretni, őt kell szeretnie.

jött hát a nagy választási nap, s vitára hívta kedvesét
ott a helyi tévé stúdióinak lámpái alatt, s ahogy záporoztak
a kérdések megint úgy loholták bele maguk,
a hazugságba, és a dicső jövőbe,
forradalom volt minden kimondott szavuk.
s a végén már azt is elfelejtették, hogy ki
utálja vagy szereti jobban a másikat, így indul minden
igaz kapcsolat, nem tudja már egyik sem, mit szeret
vagy mitől fél. a vitának lassan vége lett, eljutottak
együtt a csúcsra, úgy lettek egymáséi ott a szavakkal
mint más párnák között tettel és csókokkal.
az adás végén együtt mentek el, búcsúzóul még tüzes nyilakat
szórtak a másikra, és repkedtek a
bókok és a kimondhatatlan kézjelek, csak épp
az nem hangzott el, hogy igazán szeretlek.
a választások éjszakáján együtt nézték az adatokat,
jöttek-jöttek a számok, nem is jósolhattak volna
szebb álmokat. aztán pár órával később sajnos látni
lehetett, hogy csak nem lesz meg az öt százalékos
határ, s magában, roskadva sírta végig az éjszakát
mindkét fél, és ahogy magányosan sétáltak a kihalt
utcán, az öreg házak között, eleredt az eső,
a plakátfiú s a plakátlány
szomorúsága nyitotta égi csatornákból,
özönvíz hullott mindenre, ami élt
vagy mozdulatlan volt, a plakátfiú mennyei
vizet árasztott. s e vad viharban, ahogy sétáltak
szomorúságukban saját plakátjukat nézték és
simogatták, hátha az újraszámlálás még
esélyt jelenthet valamelyiküknek. – így gondolták
de nem sok remény volt, hiú ábránd.
ahogy így jártak az utcán némán, egyszer csak
egymást pillantották meg a járda két oldalán.
tudták ez igaz szerelem, most jött el a koalíció ideje,
s tárt karokkal futott át hősünk a lány
ölelésébe. heves csókolózásba kezdtek ott,
a plakátjaik alatt, s közben az ázott papírokon
fotóik is összemosódtak egy pillanat alatt.
egyesülésük a táblák tövében, az a szenvedélyes nász
oly gyönyör volt, mit nem látott még senki más,
csak a paparazzik és a biztonsági kamerák.
beteljesült e szerelem tehát, mindenkinek jobb, hogy így..,
az a p betű abban a névjegyzék-tárban tovább lüktetett, dobogott,
s az ellenfélből, (a fiúból) másik fél, a politikusból
szerelmes plakátfiú lett, s most már igazán boldog volt.