Az iróniát olyan finoman adagolja Lewis, hogy az olvasó csak a könyv letétele után értheti meg igazában, hogy nyersesség és olcsóság nélkül is maró gúnyirattá áll össze a regény.

Sinclair Lewis: Babbitt. Fordította: Balabán Péter. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.

BabbitAz amerikai irodalom első Nobel-díjasának egyik főművére véletlenül akadtam a deep south irodalma utáni kutatásaim egyikén, s ha már, nem is hagytam ott az antikváriumban (bár természetesen az írónak semmi köze ahhoz a bizonyos délhez, Minnesota államból való, amely olyannyira északi, hogy Alaszkát nem számítva egyenesen a legészakibb állama az USÁnak, a kanadai határ mentén fekszik a középnyugati térségben). Sinclair Lewis majd mindegyik fontos regénye hozzáférhető magyarul, igaz, nem éppen mostanában adták közre egyiket sem, tudtommal utoljára az ötvenes években jelentek meg munkái nagyobb sorozatban hazánkban, mint ahogy íródni meg még régebben íródtak (Lewis a Nyugat első nemzedékének kortársa), noha mondanivalójuk annak a társadalomnak a számára, amely különben amúgysem olvasná, minálunk még mindig aktuális, beszédmódja pedig, ha nem is a szépirodalomban, de a „populáris” műfajok legjobb oldalain abszolút érvényesül, működik, sőt: kifejezetten könyvsikereket eredményez. Persze a tény, hogy Lewis könyveit az ötvenes-hatvanas években, de különösen az ötvenesekben is egyre-másra adták ki minálunk, sokat elmondhat. Bizony, az amerikai társadalom komoly kritikusáról van szó, lázas szatírikusról, szocialistákkal és szakszervezetekkel (de nem a kommunizmussal és a Szovjetunióval) szimpatizáló éles szemű nyughatatlanról, akinek modora és iróniája a mai „vájtfülű” olvasó számára picit kopottasnak tűnik tán, ismerősként pedig a nem-magasirodalomból köszön vissza, társadalomkritikája azonban feltétlenül aktuális, a fogyasztói társadalomról adott látlelete tökéletesen időtálló (vagy újra érvényes), mindezt a lehető legközérthetőbb módon, különösebb olcsó gunyorosság vagy cinkos kacsintások nélkül, mégis humorosan, grandiózus, nagyregény-közeli formában elővezetve.

A Babbitt 1922-ben jelent meg, abban az évtizedben, mely Lewis legjelentékenyebb regényírói sikerkorszakának bizonyult, s mely közönségsikert, Pullitzer-díjat (a Dr. Arrowsmith c. munkájáért – simán visszautasította, mondván, hogy ő aztán nem épp azt az optimista Amerika-képet vetíti munkáiban, amelynek ábrázolásáért ezt a díjat különben adják), majd az évtized végén, 1930-ban a Nobelt is meghozta számára. A realizmus bűvszava avagy átka leng e munkák fölött, a Nobel-díj indoklásában is helyet kapott az erőteljes, életteli leíró művészet meg a humor. Mindez szépen jellemzi ezt a regényt is, mely Lewis világteremtő próbálkozásának első darabja: a város, amelyben a cselekmény döntő része játszódik, Zenith, kitalált, ahogyan az állam (Winnemac) is – egészen a negyvenes évekig visszajárt ide egyik-másik regénye, azonban ez a világ lényegesen másféle karakterisztikájú – már az indíttatásából kifolyólag is –, mint a félig-meddig kortárs Faulkner döbbenetes erejű regényeket működtető Yoknapawtopha megyéje Jefferson Cityvel, amely a térbe/tájba, a történelembe és a hagyományba is ezerszer beágyazottabb. Lewis éppen hogy múlt és hagyomány nélküli nagyvárost akar teremteni, mégpedig azért, mert a szereplőit egyáltalán nem érdekli semmi a jelenen és a jövő bizonyos vetületein kívül. Nincs fennkölt eszme, az ideákat az üzlet és a napi érdek alakítja – se művészet, se történelem, se semmi nincs ezen kívül, csak ha érdekeltté tehető az üzletmenet szempontjából.

George Babbitt a tipikus feltörekvő város tipikus feltörekvő vállalkozója. Lewis mindentudó elbeszélője szemernyi kétséget sem hagy afelől már az első oldalaktól kezdve, hogy a joviális főszereplő a korabeli fogyasztói társadalom szabványéletét éli: kertvárosi házában ugyanaz van, mint ami minden más kertvárosi házban, noha birtokosa azt gondolja a megvásárolt tárgyakról, hogy azok egyénítik őt. Babbitt életéből több évet fog át a regény: ezek az évek kitörési kísérletét – az oda vezető utat, majd a szükségszerű visszakozást – hozzák meg. Napjai otthona, az irodája meg a klubja között ingázva telnek, egy évben egyszer nyaralni indul egy kalandtúra-szerű hétre – mindig mindenkor az élményt keresi, amely kiemeli öltönyös-nyakkendős konzervatív (aka Köztársasági Párt szavazó, nyilván a fordítás magyarította át a Republikánus Pártot) barátai közül, akik az erényes polgárok, a derék fickók, vagyis nagypolgárok-vállalkozók-a helyi gazdasági elit tagjai, akik véd- és dacszövetséget alkotnak a szakszervezetekkel és az alkalmazottakkal szemben, üzleteket bonyolítanak, amennyire tőlük telik becsületesen – de egyszer-kétszer hozzájuk is bekopogtat a helyi BKV (de komolyan, a közlekedési vállat), akivel együttműködve, egy kis csalást elviselve, nagy pénzt lehet keresni. Egyesítik erőiket a bevándorlók, a munkanélküliek, a lázító művészek, a baloldaliak, a szabadelvűek, és persze a munkavállalók ellen is, mert pontosan tudják, hogyan lehet erényes, helyes, jómódú, boldog életet élni. Babbittben feléled a kétkedés, hogy talán mégsincs jól ez így, egy helyen ki is mondja, hogy az élet így inkább vegetálás, és megpróbál „kilengeni”: a baloldali ügyvéddel próbálja felmelegíteni régi ismeretségét, bohém társasággal kezd összejárni, „hagyományos” kertvárosi feleségétől elidegenedik -– de a derék fickók nem eresztik el maguk közül, a kitörés sikertelen marad, nyom nélkül szívódik fel Babbitt életében, ráadásul olyan színezetet kap, mintha e derék fickók mindegyike átsesett volna ilyesmi lázadó korszakon egyszer. Hogy ez a derék fickóság egyik kritériuma lenne. Vagyis még csak ez az apró „lázadása” sem egyedi – nagyon is tipikus.

Az iróniát olyan finoman adagolja Lewis, hogy az olvasó csak a könyv letétele után értheti meg igazában, hogy nyersesség és olcsóság nélkül is maró gúnyirattá áll össze a regény. Hogy például a művész, a szomszédban lakó költő úgy vált a társaság elismert tagjává, hogy tehetségét reklámversek faragásába fektette. Hát mennyivel derekabb dolog ez, mint mindenféle lázító marhaságokat írni meg csellengeni? A bölcsészprofesszor mindenféle gazdasági-statisztikai adatot fúj fejből, és semmi olyasmit nem tesz, amit egy bölcsésztől vagy egy professzortól elvárna az ember – mert hát sokkal derekabb dolog, hasznosabb és persze a társaság többi tagja számára szórakoztatóbb ilyesmiket tudni, mint bölcsészetet, amiből senki egy kukkot sem értene amúgy. Már-már gúnyba fordul az irónia, mikor egy hevenyészett spiritiszta-szeánszon Dantét hívják elő, mert poénkodni nagyon jó vele, de Babbittbe belehasít a szégyenérzet, hogy legalább egy verset talán el kellett volna olvasnia tőle életében… meg ilyenek. Lewis szereplői a kulturálódás minimális igénye nélkül haladnak életükben – akiben kialakul az igény, az lesz a lázadó. S míg kulturális igényük minimális, addig teljes mértékben igényt tartanak a társadalom, a gazdaság, a politika, a közélet vezető szerepére. Ugye ismerős?

Lewis-SinclairLewis stílusa a manapság klasszikusnak nevezett prózanyelv: ahogy írtam, e nyelven szólal meg a lektűrök legtöbbje. Mindentudó elbeszélő mondja csöppet sem takarékosan, bőbeszédűen, kiegyensúlyozottan a történetet, sem érzelmi, sem poétikai kilengéseket nem engedve meg magának. Kifejtős, körülírós, mégsem fejt ki-, nem old meg-, és nem ír körül mindent, nyilván ebbéli minőségében emelkedik a lektűrök fölé. Éppen hogy az olvasó intellegenciáját tiszteleben tartva villantja meg az ábrázolt közeget, nem értékel, nem ítél, és nem rágja a szánkba a megoldásokat – mint a stílusát „átplántáló” lektűrök nagy tömege, amelyek okán kell persze külön kitérnem minderre, különben nem érzem szükségét, mert minden a helyén van itt –, a társadalomkritikát mindebből már az olvasónak kell összeraknia. És ő jó eséllyel össze is rakja. Vagy persze nem, és akkor úgy olvassa, mint a konzervatív, feltörekvő nagypolgárhoz írott, életmódjának ún. értékeit megtámasztó eposzt. De különben nem hiszem, hogy az ilyen olvasók vesződnének ezzel a könyvvel. Vagy egyáltalán, könyvvel. Hiszen éppen erről szól a regény.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy életünk, irodalmunk közhelyei, legalapvetőbb eljárásai nem álltak mindig készen. Hogy egyszer ezeket is ki kellett valakinek találnia, ki kellett mondania. Lewis nyilván ezek közül a kitalálok, kimondók közül való. Mondanivalója örök érvényű igazsággá vált, akkor is, ha prózáját a szépirodalom szempontjából a modernség könnyed köde lepi. Kortársa, a magyar realista próza óriása, Móricz világának számos eleme kikopott hétköznapi világunkból (nyelve, elemi erejű írásmdója nem, mint ahogy az ábrázolt embertípusok sem, csak ma már másképp nevezzük), ma már távoli, történelmi az a világ. Ezzel szember Lewisé még mindig ideérőben van. Vagy már éppen megérkezett. Vagy talán már itt is van egy ideje. Bárhogy is, vélhetően nagyon sokáig rajtunk lesz még.

Kétségtelen, hogy ezért is tanulságos például klasszikusokat olvasni.