Kritika Menyhért Anna kötetbe gyűjtött tanulmányairól, lapunk 2010/tavasz számából.

Menyhért Anna, Elmondani az elmondhatatlant: Trauma és irodalom, Budapest, Anonymus – Ráció, 2008

A posztmodern egyik alapvető belátása, hogy a nyelviségnek létet és értelmet megalapozó szerepe van, s Ricoeur óta beszélünk arról az ösztönös emberi igényről, hogy életünk fragmentált eseményeit egy egységes történet keretei között beszéljük el, melynek a főszereplői mi magunk vagyunk, s e narráció segítségével teremtsük meg identitásunkat. Az irodalmi művek, mint narratív identitást megteremtő kísérletek vizsgálatakor különösen izgalmas kérdések merülnek fel olyan szövegek esetében, melyek éppen az identitás, az egységes történet megszakadásáról, töréséről beszélnek, egy megélt traumát próbálnak elmondani, ezzel téve kísérletet a törés áthidalására, az én-történet folytonosságának megtalálására, az identitás újraképezésére. Menyhért Anna tanulmánykötete, mely −  tőle megszokott módon találó és szellemes címválasztással −  az Elmondani az elmondhatatlant címet viseli, az irodalmi szövegek ezen csoportjára fókuszál, lényegre törő kérdéseivel keresve azt az olvasásmódot és azokat az értelmezési szempontokat, melyekben a művek a lehető legtöbbet engedik megmutatni magukból az olvasó számára.

Menyhért Anna kérdésfeltevései világosak: Hogyan jelennek meg a személyes traumák egyes élettörténetekben? Hogyan tudnak irodalmi művek egyéni és kollektív traumákról beszélni? Hogyan viselkedik vagy hogyan nem viselkedhet az elbeszélői nyelv egy olyan kollektív trauma után, mint a holokauszt? Kérdései egymásból szerteágazó kérdés-bokrokat alkotnak, azonban mégis logikusan szervezik a kötetet, mely így lesz dinamikus, egymással dialogikus viszonyban lévő tanulmányokon át vezetve az olvasót a megkezdett gondolatmenetben.

A traumák, azok elbeszélése, a narratív gyógyulás folyamata mind olyan kérdések, melyek az irodalomtudományon kívüli megismerési területekre vezetnek. Ezért is vonja be a kérdéskör feltérképezésekor, a kötet bevezetőjében egyes irodalomelméleti irányzatok mellett a pszichológia és a kulturális antropológia tapasztalatait is a szerző. Kérdésföltevése azonban mindvégig irodalmi marad: Menyhért Annát elsősorban a traumairodalom nyelvi kérdései és olvasási módja érdekli: az identitásteremtő nyelv elvesztése és annak megtalálására tett kísérletek, s az olvasás aktusa, mint dialogikus szituáció. Mint azt a bevezető tanulmányban kifejti, a traumairodalomhoz sorolható szövegek esetében különösképpen lényeges a személyes olvasásmód kialakítása, s a személyes olvasásmód tudományos rögzítésére szolgáló nyelvezet kidolgozása – mellyel a hazai irodalomtudományi diskurzus, sajnos, úgy tűnik, még egy ideig adós marad.

Az elemzések tárgyául választott szövegek jól mutatják, hogy a szerző a traumairodalom műfaji határait a „hagyományosnál” tágabban kezeli: nem csupán a tanúvallomások, tanúságtételek, önéletrajzok, memoárok, napló- és életírások lehetnek érdekesek a megélt traumák irodalmi szöveggé alakulásának vizsgálatakor: az agitatív antológiaköltészet vagy az önreflexív történetírás is (mint Stephen Greenblatt: Shakespearean negotiations című munkája) sajátos megjelenési formái kollektív vagy személyes traumáknak az irodalomban. A kötet első elemző tanulmánya három olyan önéletrajzot vizsgál, melyekben a nyelv játssza az egyik főszerepet, ugyanis a traumából való gyógyulásához a nyelvre találás segíti hozzá a szerzőket (Alice Kaplan, Janet Frame és Németh Gábor írásairól van szó). A nyelv és személyesség, trauma és beszédképtelenség, nyelv és önismeret kérdéseit érinti. Ezt követően három Kertész Imre-szöveget elemez. Elsőként a Sorstalanságot, felmutatva, hogy a regény nyelvezete olyan súlyos kérdéseket érint, mint hogy az identitás mennyire befolyásolt nyelvileg; egy totalitárius diktatúra a nyelv manipulálásával hogyan foszthat meg közösséget és egyént az identitásától, s hogy van-e mód, nyelvi értelemben, az identitás újraépítésére a nyelvi paradigmaként is értelmezhető holokauszt után. Kertész Sorstalanságából egyértelmű választ olvas ki: „a holokauszt tapasztalata holokauszt előtti nyelven nem megosztható, csak egy olyan nyelven mondható el, amely abban a törésben keletkezik, amelyben a holokauszt előtti nyelv színre viszi saját alkalmatlanságát.” (88) Kertész Sorstalansága tehát a holokauszt előtti naiv nyelv alkalmatlanságát mutatja fel, s azt az új nyelvet keresi, mely egyedüli lehetősége a trauma elmondásának. Menyhért Anna rámutat: Kertész regénye éppen abban különbözik más holokauszt-történetektől és abban ad magasabb művészi minőséget (s a regényből filmet készítők éppen ezt nem értették meg – K.B.), hogy a trauma átadhatóságának kérdésességét állítja a középpontba, s a befogadóra is komoly feladatot hárít: fel kell ismernie, hogy az élmény a holokauszt előtti viszonyulási módokkal nem hozzáférhető.

A kötet a Sorstalanság szerzőjétől két további művet elemez, a Felszámolást és a K. dossziét, melyekben az önéletrajzírás, valóság és fikció kérdései kerülnek a terítékre Kertész Imre sajátos meglátásában. „Az irodalom nem támaszkodhat az életre” – foglalja össze a tanulmány Kertész Imre álláspontját (114). Ez a megállapítás azonban a következő tanulmányban fonákjáról esik vizsgálat alá: lehet-e hiteles ugyanakkor az az irodalom, ami mögött nincs élet? Ebben a részben Menyhért egy olyan önéletírást elemez, mely szintén a holokauszt-élményt dolgozza fel, szövege azonban jelét sem mutatja a szerző nyelvvel való küszködésének, az élmény átadhatósága felőli kétségnek. A szóban forgó önéletírásról azonban megtudjuk, hogy „csalás”, szerzője képzelt identitásának és képzelt élettörténetének lenyomata, mely mögött nincsenek valóságos élmények. A valóságos irodalmi botrányt kavaró, Benjamin Wilkomski néven író szerző valójában csak pszichoanalitikus értelemben éli meg a holokausztot: a holokauszt világát választja saját belső világának leképezésére és elmesélésére. Ily módon önéletírásával is bizonyítja: a holokauszt okozta nyelvi törés felszámolása nem lehetséges, csak „csalás” árán.

Szintén az elbeszélés, mint a trauma utólagos feloldására tett kísérlet a tárgya annak a fejezetnek, mely Vágó Márta, Szántó Judit és Kozmutza Flóra József Attilára való visszaemlékezéseit elemzi. Ám a kérdés itt sajátosabb irányt vesz: Menyhért Anna a fenti írásokban az utólag rekonstruált „anyai szót” keresi: mintha ezek a szövegek arra tennének kísérletet, hogy utólag létrehozzák és nyelvbe foglalják a személyes múltat, narratív identitást építve ezáltal annak a József Attilának, akit az anyai nyelv elvesztése sodort éppen az állandó én-keresésbe. Életrajzi adatokra és a pszichológia eredményeire támaszkodva ugyanis azt az érdekes megállapítást teszi, hogy a gyermek József Attilát éppen abban a korszakában – két éves korában – érte a családi trauma (édesapja elvesztése és emiatt édesanyja passzív hallgatásba burkolózása), mikor az anya-nyelvnek, az anyai szónak döntő szerepe van az identitás kialakításában. József Attila egykori szerelmei az írás folyamatában maguk válnak anyává, a trauma utólagos feloldására tévén így kísérletet – állapítja meg. A jelen kritika címében megidézett Esterházy Péter Javított kiadás c. regényének elemzése ezzel szemben az apa-nyelv elvesztését állítja a középpontba. A Javított kiadás központi problémája a nyelv és az őszinteség viszonya. A szerzőjét ért trauma nemcsak pszichológiai, családi, de egyben nyelvi problémaként is megmutatkozik: az apanyelv elvesztését és újra megtalálását, saját nyelvébe való újra beillesztését vonva magával.

Menyhért Anna tanulmánykötetének nagy érdeme, hogy olyan új értelmezési szemszöget, valamint olvasásmódot keres és talál, mellyel új hangjait tudja megszólaltatni a tárgyául választott szövegeknek, s amelyekkel, az a meggyőződésem, sok más műhöz érdemes közelíteni.

Megjelent A Vörös Postakocsi 2010. tavaszi lapszámában