Ati Bátyó Étkezdéje I-II.

A vasutas bérházak tövében szakadozó, csíkokban foszló feliratot tépdes a szél: Huszár söröző. Közel a „Guszev”, a valamikori huszárlaktanya, innen a név. Tenyérnyi hely, de kényelmesen le lehet ülni.  Fütyülős mézes bodzát tartok a nap felé. Áttetsző tisztaság, tavaszi tűz. Bodzavirágillatú pálinka, mély magyar és messze trópusi ízek keveredése. Egy Borsodi mellől nézelődöm, macska kerülget könnyű léptekkel, tartózkodóan barátkozik a vendégekkel. Két koma rendel vegyes gyümölcsöt, kínálják a macskát is. Ezüst cigarettatárcájukon dohányzásellenes felirat, választékos beszédük alapján úgy tűnik, valaha szebb napokat láttak. Kint, az út másik oldalán régi vasúti épületek, évtizedek óta várakozó vagonok, porló téglafalak, s azokon túl a Móricz Zsigmond utca végén a FETIKÖVIZIG irodája. A földszinten – üzemi étkezdének, munkahelyi menzának álcázva – az étterem (Ati Bátyó Étkezédje I.). Takaros, tiszta hely, széles ablakokon mosolyog be a márciusi nap. A nyitott ajtón át az udvarra, egy fenyő élénk zöldjére látni. Az aktuális menü orjaleves, natúr sertésszelet főtt burgonyával és sóskamártással. A levest búzakalász-mintás mélytányérban adják. Közétkezde, mégis a családi porcelán kedvességét érezni. Ízes, de nehéz a húsleves, több a zsírkarika rajta, mint ahány aranyat Mátyás király a szegény asszonynak valaha kifizetett. A natúr szelet viszont felülmúlja várakozásomat. Natúr. Ez a titka. Só, bors, gondolatnyi olaj, mely a sütés végére láthatatlanná válik. Feszesre sült burok a húson, barnáspirosra pörkölődött foltok, kifehéredett rostok megőrzött nedvekkel, ruganyos textúra, mely a harapásnak enged. A főtt krumpli parázs, keményítőtartalma megfelelő, csoda, hogy vannak még ehető burgonyafajták. A sóskamártás enyhén tejfölös, enyhén édes, enyhén folyós, enyhén zöldes. Gazdag ebéd, s az egész kevesebbe kerül, mint egyetlen hepibigmek. Mennem kell, de Futó Rózsával a kátyúkat kerülgetve érzem, visszavár a hely: békés, csendes hétköznapi ebédeket ígér. Következő utam elején is a Huszár söröző áll, onnan indulok újabb étkek felé. A volt Almatároló előtt a Móricz Zsigmond utca megmaradt omladozó földszintes házai mellett lépdelek. Mindenütt március, simogat a nap, duzzadt orgonarügyek intenek buján az enyhe szélben, az utca végi nádtetős házikó meztelen vályogcsonkjain bodobácsok üzekednek. Kell is a tömény burjánzás öröme, hogy erőm legyen áttolni Futó Rózsát a benzinfüstös, sivár, poros másik oldalra, a Váci Mihály útra, ahol (a kutyaeledel-bolt mellett) vár a vasárnapi tyúkhúsleves. Erős falak állítják meg a körút zaját, parányi helyiség (Ati Bátyó Étkezdéje II.) fogadja az éhezőt. A lábtörlő helyén húszezresekből összerótt kollázs hirdeti: a hétköznapok csendes örömei minden földi hívságnál többet érnek. Szűk tér, mégis biztonságban érzem magam. Egyszerű hajópadlón terpeszkedik a három nehéz tölgyfaasztal, masszív, súlyos székek veszik körül, három család számára is elegendő a hely. A falakon egy-két régi plakáton kívül legfeljebb Van Gogh Éjjeli kávézójának színes reprodukciója vezeti tovább a tekintetet tágabb világok felé. Szombat-vasárnapi specialitás a tyúkleves, könnyű zöldségekkel. Nem is leves ez már, inkább esszencia, tápláló húskivonat, s még egy-egy főtt comb, szárny is kerül hozzá. A hazatérés, a családi ebéd hangulata és ízei találkoznak itt. Rántott csirkemáj burgonyapürével a második fogás. A máj egészben hagyott, jól átsült, kellően nedvdús a belseje, omlós-porlós a panírja. A burgonyapürébe több vajat tennék, tejjel-tejszínnel selymesíteném. Mindamellett otthoni íze van így is, a maradékot készséggel elcsomagolják, délutánra két személynek is táplálékul szolgál. Az út odakint sétára nemigen alkalmas. Futó Rózsa szinte magától indul, menekül a zajban, dübörgő kamionok, tülekedő autók, szemtelen motorok áradata mellett. Visszatérek, persze, ide, a béke szigetére, újra és újra. Az étlap felét végigettem, de van még felfedezni való. Kell az ismerős íz, s kell az új. Emlékszem a marhapörköltre (ruganyos tésztájú galuskával): omlósra pörkölt-rotyogtatott marhalábszár. Mint sűrű gulyás, olyan a szaftja; újra ízlelni vágyom. Emlékszem a rántott velőre: roppanó burokban lágy anyag, fűszere csipetnyi bors, semmi más. Emlékszem a friss orjalevesre (nem menüből): falatnyi húsdarabok, ízüket őrzik a lében, frissen és tisztán. Emlékszem a túrós palacsintára, tésztája habosan könnyű, alig édes, éppen ami kell, benne a mazsola feszes zselé, lágy a túró, nem nyeli nyögve a vendég. Emlékszem az ecetes almapaprikára, konzerv, nyilván, de üdítő savanyúság így üvegkehelyben tálalva (az ételek is megérdemelnék a műanyagnál nemesebb edényt). Emlékszem gyors jóllakásra, nyugodt falatozásra, emlékszem kedves kínálásra, szíves köszöntésre, emlékszem esős hétfőre, napos vasárnapra, emlékszem arra, hogy itt lenni jó volt.

A Vörös Postakocsi 2010. tavasz