You Are Here: Home » Fogadó » Vadak, halak, madarak

Vadak, halak, madarak

Beszélgetés Soltész István fotográfussal, lapunk 2010/tavasz számának Fogadó rovatából.

Soltész István fotográfussal Karádi Zsolt beszélget

Soltész István a műhelyben

Soltész István 1967-ben született Mezőkövesden, 1986 óta él Nyíregyházán. Tizenhat évesen, közvetlenül édesapja korai halálát követően kezdett el fényképezni. Eleinte talán csak az iránta érzett tiszteletből, ám az egyre inkább elhatalmasodó érdeklődés a hivatásos fotográfus-mesterség felé terelte, bár iskoláit ő sem a fotográfia területén végezte. Felnőtt életében összefonódott a fotográfiai és a mérnöki hivatás: a fotografálás mellett nagyformátumú fakamerákat készít. Az utóbbi időkben szinte csak saját készítésű eszközökkel hajlandó dolgozni.

Karádi Zsolt: Úgy tudom, édesapád mellett kezdtél el fényképezni. Mennyire avatott be a rejtelmekbe?

Soltész István: Tizenhat esztendős voltam, amikor elvesztettem édesapámat. Korán ment el: éppen hogy betöltötte a negyvennegyedik életévét. Nagyon lelkes amatőr fotós volt. Olyan közegben nőttem föl, ahol a konyha, vagy a későbbi fürdőszoba időnként átalakult fotólaborrá. Én részt vettem ezekben az „akciókban”, bár addig, amíg élt, különösebben nem izgatott a fényképezés. A fotózás attól a pillanattól kezdve vált izgalmassá számomra, hogy ő elhunyt. A kamaszt, aki voltam, rendkívül megviselte a halál. A fotográfia iránti szenvedély születésében, ma úgy vélem, az a szándék testesült meg, hogy kapcsolatot tarthassak apámmal. Később elragadott a lelkesedés, ma pedig már csak erről szól az életem.

Karádi Zsolt: Mekkora anyagot hagyott maga után? Negatívok ezreit, nagyítások százait?

Soltész István: A hagyaték nem túl nagy, mindössze 272 tekercs negatív maradt utána. Persze, gyakran egy tekercs esetében nem harminchat kockával lehet számolni, mert ő magának kazettázta a filmeket, amelyek az átlagosnál hosszabbak lettek. Hozzávetőlegesen tízezer felvételről van szó. Számos ismerősöm mondja azt, hogy az ő családjában is akadt olyan ember, aki fényképezett. Tudom, hogy régen is sokan fotózgattak, ám én elkezdtem kritikusan nézegetni édesapám képeit. Tíz-tizenöt évvel a halála után, immár szakmai szemmel vizsgáltam meg az anyagot. Föltártam, lekontaktoltam, archiváltam a filmeket. Korábban is éreztem, hogy nem szokványos anyag birtokosa vagyok. A papámnak valahogy ösztönös késztetése volt arra, hogy képet készítsen. Ezzel a készséggel nem mindenki rendelkezik. Az ő felvételei nem művészkedő, nem esztétizáló alkotások. Nagy részük családi eseményt ábrázol. Nemcsak mi vagyunk a képeken, mert sokfelé hívták fotózni. Tibolddarócon éltünk, én ott cseperedtem föl.
Karádi Zsolt: A fotózás mellett édesapád mivel foglalkozott?

Soltész István: Főkönyvelő volt a helyi téeszben. Lelkesedésből fényképezett. Hozzánőtt a kamera. A környezetében élők megszokták, hogy íme egy fickó, akinél mindig ott látták a gépet. Ismerték, mert közéjük való volt. Így nagyon közel került a képein szereplő emberekhez. Nem volt ez nála tudatos; de mondjuk, egy „tudatos” MTI-fotóriporternek ez nem is sikerülhetett volna. Az „idegen” fotós jelenlétében a képek alanyai rögtön másképp viselkedtek volna. „A nyilvánvaló dolgok nyugtalanító különössége” – fogalmazta ezt meg annak idején Bán András. Ebben rejlik munkáinak ereje.

Karádi Zsolt: Mi lett a hagyaték sorsa?

Soltész István: 1996-ban megmutattam néhány képet Bán András műkritikusnak, aki megerősített abban, hogy az anyagot nyilvánosságra kell hozni. Közös munkálkodásunknak köszönhetően még abban az évben megnyílt az első kiállítás a Miskolci Galériában. 1997-ben Pécsett, a Kortárs Magyar Fotó rendezvényen, majd 2006-ban Budapesten, a Magyar Fotográfusok Házában volt kiállítás az édesapám fotóiból. A miskolci és a budapesti tárlatot Závada Pál nyitotta meg. 1996-ban őt még csak a Kulákprés írójaként tartották számon: tulajdonképpen szociológiai szemlélete miatt „került képbe”, hiszen az említett könyvben ő is a saját családi hagyatékával nézett szembe.

madarak_1

Madarak 1

Karádi Zsolt: Tibolddaróc és Závada faluja, Tótkomlós között valamiféle szellemi kapcsolat is alakult?

Soltész István: Nincs ilyen kapcsolat. Tibolddaróc végtelenül szegény település volt, ott nem éltek kulákok. Az 1930-as években, aki a mélyszegénységről akart szociográfiát írni, oda utazott. Ez időt tájt született Szabó Zoltán két könyve, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság. Tard Tibolddaróc melletti község. Itt annak idején az emberek nagy része barlanglakásokban élt. Volt néhány nagyobb uradalom, ezeket szolgálták ki a falubéliek. Édesapám képei sok-sok történetet hordozhatnak a nem tibolddaróciak számára is. Képek és történetek… Ez lenne a kiindulópontja annak a tervezett albumnak, melyben az ő felvételei mellett kortárs szerzők „történetei” olvashatóak majd. Tehát, ha így vesszük, valamilyen szellemi kapcsolat mégiscsak létrejött Tibolddaróc és az írók között…

Karádi Zsolt: Hogyan alakult az életed gyermekkorod színhelyétől az Argentum kameráig?

Soltész István: Mindig vissza akartam menni oda. Azért is lettem mezőgazdasági gépész üzemmérnök. Igaz azonban, hogy a reál és a humán dolgok iránti vonzalom már általános iskolás koromban megvolt bennem. Azóta sem tudtam közöttük igazán különbséget tenni. Mára rájöttem, hogy nem is kell. Egyszóval tizennégy évesen Miskolcra kerültem, az akkori Gépipari Szakközépiskolába, ahol gépszerkesztőként végeztem. Ez azért tartom fontosnak, mert alapvetően meghatározza az életemet. Szuper iskola volt – szuper tanárokkal. Amit én ma meg tudok tervezni, majd el tudom készíteni: ezt a készséget itt kaptam, ezektől az emberektől. Úgy vélem, ma a fiataloknak nincs esélyük arra, hogy ilyen szinten meg tudják tanulni a szakmát. Magas óraszámban és kiváló gépekkel dolgoztunk. Én emellett például szavalóversenyekre jártam, néhányat meg is nyertem. S közben gépésznek készültem. Másodikos voltam, amikor édesapám meghalt. Ekkor jött a nagy változás, mert a kamaszt ez a trauma a humán terület felé vitte. Ám a műszaki jellegű késztetések sem tűntek el belőlem, fizika versenyt is nyertem. Negyedikes koromban az OKTV első tíz helyezettje közé kerültem, így csak magyarból, meg történelemből kellett érettségiznem. Boldog időszak volt, mert csak az említett két tárgyat tanultam, s közben tudtam, hogy fölvettek a budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára.

Karádi Zsolt: Budapesten végeztél?

Soltész István: Nem, ugyanis az egyetem előtt akkoriban sorkatonai szolgálatot kellett teljesíteni. Amíg én katonáskodtam, édesanyám is beteg lett. Be kellett látnom, nem biztos, hogy öt évig pesti diák lehetek: nem ártana minél hamarabb pénz keresnem. Elkezdtem ugyan a műegyetemet, de néhány hónap után ott kellett hagynom. Furfangos utakon keresztül Nyíregyházára kerültem, az akkori Mezőgazdasági Főiskolára. Itt három év múlva mezőgazdasági gépész üzemmérnökként diplomáztam. Azt terveztem, hogy majd folytatom a tanulmányokat. Nyíregyháza mellett kezdtem dolgozni egy halgazdaságban. Jól éreztem itt magam. A környezet mint fotósnak is nagyon inspiratív volt. Aztán 1995-ben fölvettek a Magyar Fotóművészek Szövetségébe. Ez gyökeres változást hozott az életemben.

Madarak 21

Madarak 21

Karádi Zsolt: Felnőttként mikor erősödött meg benned a fotográfia iránti vágy újból?

Soltész István: Attól a pillanattól kezdve, hogy apám meghalt, folyamatosan fényképeztem. A sógorom Zenitje és teleobjektívje már a középiskolai esztendőket jelentette. A fotózással kapcsolatos viszonyomat naiv módon valamilyen irányba el szerettem volna mozdítani, s kitaláltam, hogy természetfotós leszek. Ehhez hozzátartozik, hogy mindig is szerettem az erdőt. A sógorom vadőr volt, sokat jártuk a rengeteget. Közös gépünk lett egy Zenit, s szert tettünk egy 500 mm-es Pentacon teleobjektívre is. Akkoriban gyalogoltam mondjuk harminc kilométert, s ha találkoztam egy őzzel, gyorsan lefotóztam. Azt gondoltam, hogy ez a fényképezés. A természet, a fényképezés ürügyeként, jelenleg is fontos számomra, de sok mindent másképp látok. Ha hazamegyek, most is gyakran sétálok az erdőben, közben csinálok egy-két képet. De már nem kell a teleobjektív, nem kell közelebb hozni semmit. Minden ott van előttem. Egy általam készített 20×25 cm-es negatív méretű, egyszerű fakamerával dolgozom. Nem bánom, ha közben nem találkozom a vadakkal. Azt kutatom, miképpen hagynak jeleket maguk után a tájban. Így született meg a Vadcsapások című sorozatom.

De egy kicsit visszakanyarodva a múlthoz: azt a szellemi műhelyt, ami akkoriban fölnyitotta a szemem, és elindított más irányba, úgy hívták: Nyíregyházi Fotóklub. „Mindannyian Boros Gyuri köpönyege alól bújtatok ki” – mondta egyszer Kenyeres Imre.

Karádi Zsolt: A 24X36 mm-es kisfilmtől hogyan jutottál el a nagyformátumú fényképezéshez?

Soltész István: Amikor komolyan elkezdtem fotózni, nagyon korán kerítettem egy 6×6-os Pentacon Sixet. Azóta több Sixszel dolgoztam, de egyik sem vált be…

Karádi Zsolt: Nekem két Pentaconom van, de az egyik általában egymásra húzza a képkockákat…

Soltész István: Igen, ez a típus hibája. Később szereztem egy Kiev 88-at, amelyik voltaképpen Hasselblad-klón. Alapvetően szeretem a négyzetformátumot. Elvarázsolt az, hogy a Leica-mérettel szemben nagyobb a kép. Ezen felül a kisfilmes kamerákat ergonómiailag is úgy tervezték, hogy elsősorban fekvő képeket lehessen velük készíteni. Érdekes, a papámnak rengeteg álló képe van. Felvételeinek legalább egyharmada álló formátumú. Nézzük meg az amatőröket, milyen ritkán készítenek ilyet! És ha mégis, akkor az történik, hogy a képnek „sok lesz a teteje”.

Karádi Zsolt: Édesapád milyen géppel dolgozott?

Soltész István: Volt Exája illetve Exaktája. A legutolsó modell, amit használt, a Yashica Elektro 35: távmérős, záridő-automata japán gép. Most is őrzöm, családi ereklye. Kettő volt belőle. Gyönyörű gépek, az egyiket agyonhajtotta, a másikat nem sokkal halála előtt vásárolta. Ez van meg ma is.

Karádi Zsolt: A középformátum azonban a kisfilmhez képest jóval nagyobb felbontásra képes…

Soltész István: Ez a kérdés a mai napig izgat. A laborban, nagyítás közben derül ki, mennyit számít, ha nagyobb a kiinduló méret. Engem zavar egy képen az, ha látom az elemeket, amelyekből felépül. Igyekeztem lépéseket tenni a minél nagyobb film, illetve gép irányába. Annak idején szereztem egy 18X24 cm-es negatív méretű Mentor Panoráma nevű, NDK-s kardán rendszerű fényképezőgépet. Ez rendkívül robusztus gép volt. Gyakorlatilag a lakásból sem lehetett kivinni, úgyhogy készítettem vele néhány portrét. Ekkor végképp megfertőződtem a nagyformátummal. Azt azért nem mondom, hogy soha többé nem veszek a kezembe kisfilmes gépet. Állványra helyezett, hatalmas kamerával elég nehéz lenne például riport jellegű fotókat készíteni. A tavaly elkezdett Madarak című sorozatom kapcsán is kénytelen voltam „visszább lépni”. Most egy 13×18 cm-es felvételi formátumú kamerával fényképezek; ezt föl tudom emelni négy-öt méterre: „repülnie” kell, a magasból kell látnia. Ez már nem ment azzal a kamerával, amellyel a Vadcsapásokat készítettem.

Karádi Zsolt: Mikor jött el a pillanat, amikor úgy érezted, neked magadnak kell kamrát építened?

Soltész István: Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt. Akkor, amikor az említett Mentorhoz hozzájutottam. Mindenáron dolgozni akartam vele, de nem tudtam kimozdítani a lakásból. Terepen lehetetlenség vele fényképezni. Tizenöt kiló, a lencse másfél, s vegyük hozzá a stabil állványt. Szerettem volna vele a természetbe menni. Ez viszont képtelenségnek tűnt. Az én képeim nagyrészt ott készülnek. Lehet, hogy nem kell egy-egy felvételhez harminc kilométert gyalogolni, de akkor is kinn kell lennem. Közben tudtam, hogy léteznek összecsukható, hordozható, fából készült gépek, amelyeket régen „utazó kamerának” neveztek. Az is kiderült számomra, hogy ezek rendkívül drágák, ráadásul Magyarországon nem is lehet beszerezni őket. Akkor úgy döntöttem, mozgósítom műszaki és fotós ismereteimet, s készítek magamnak egyet. Az első művem aztán még nagyobb és még nehezebb lett, mint a Mentor Panoráma… Aztán egyszer csak eljutottam oda, hogy lett egy használható, saját építésű kamerám.

Madarak 23

Madarak 23

Karádi Zsolt: Eddig hány kamerát építettél?

Soltész István: Most csinálom a hetvenhatodikat. Nyilvántartást vezetek róluk. Munkáimat kis táblával látom el, tudom, hogy melyik kihez került. Roppant mód izgat a kamerák utóélete, jobban mondva azok a képek érdekelnek igazán, amelyeket a tulajdonos az általam épített géppel készít. (Remélem, egyszer sikerül majd összeállítani egy olyan albumot, amelyben az általam gyártott kamerákkal készített fotók szerepelnek.)

Karádi Zsolt: Hogyan készül a Soltész-féle műremek?

Soltész István: Nagyon szép és hallatlanul izgalmas az, hogy két hónapig építek egyetlen kamerát. Sok-sok óra türelem, kitartás, vesződség jár vele. Nincs két egyforma. Ezeket nem lehet sorozatban gyártani. A munkafolyamat rettentően összetett. Érteni kell az asztalos munkához, a fémmegmunkáláshoz, tudni kell csiszolni a mattüveget, s nem utolsó sorban tudni kell hajtogatni a harmonikát. Mindazonáltal azt mondom: nem ez a lényeg. Olyan szerkezetet kell előállítani, amellyel fényképeket lehet készíteni. És ez a fontos. A kamera csak eszköz.

Karádi Zsolt: A rólad szóló szakirodalomból tudható, hogy a kamerákat cseresznye-, alma-, illetve fekete diófából készíted. Miért pont ezeket a fafajtákat használod?

Soltész István: Ezek elsősorban esztétikai kérdések. Rengeteg olyan fafajta van, amelyből lehetne fényképezőgépet csinálni. A gyümölcsfák erezete általában gyönyörű, szerkezetük alkalmas a megmunkálásra. Nem repedékenyek, nem hasadékonyak. Fontos tényező az, hogyan viselkednek később, amikor változik a levegő páratartalma. A fából készült tárgyak együtt élnek a környezetükkel, a levegő páratartalmának változására méretnövekedéssel illetve méretcsökkenéssel reagálnak. Ezeket a tényezőket is figyelembe kell venni a kamera-építésnél. A gyümölcsfák a legalkalmasabbak erre a feladatra. A cseresznyefa törzséből gazdaságosan lehet dolgozni. Sosem számoltam ki pontosan, hogy a rendelkezésre álló faanyagból végül mennyi kerül bele egy kamerába, de valószínűleg még a tíz százalék sem. Ehhez nagy rönkökben kell gondolkodni. A szilvafából vagy a barackból azért nem lehet ilyesmit készíteni, mert ezek a fák nem nőnek meg nagyra. Az almára azért esett a választásom, mert akkor úgy tűnt, abból van errefelé a legtöbb. Azonban mára számos ültetvény megszűnt. Az almafát egyébként igen nehéz megmunkálni, hallatlanul tömör.

Karádi Zsolt: Hogyan szerzed be az objektíveket?

Soltész István: Én nem adok objektívet a géphez. Aki a nagyformátumú kamerák világában mozog, nem teszi ezt szóvá. Számára ez teljesen természetes, hiszen olyan lencsét szerez be, amilyenhez kedve van. Nekem elsősorban szabványos objektívpaneleket kell adnom. Objektívet lehet venni pár ezerért, és több millióért is. Ha valaki fekete-fehérre dolgozik, akkor nincs szüksége a színkorrekcióra. Vannak legendás ősrégi objektívek, mint például a Dagor vagy a Heliar, ezek gyakran annyi pénzért cserélnek gazdát, mint legújabb fejlesztésű társaik.

Karádi Zsolt: Miből készül a harmonika, s mennyi idő alatt lehet meghajtogatni?

Soltész István: Az alapanyag könyvkötészeti műbőr. Nagyon sokat ki kellett próbálnom, hogy megleljem az igazit. Hál’ Istennek, találtam egy megfelelőt, s remélem, még soká meg tudom majd vásárolni. Nagyformátumú nyomtató segítségével dolgozom, gyakorlatilag rányomtatom a mintázatot az anyagra, s ennek mentén kell megbígelni. Így hozzávetőlegesen egy harmonika elkészítése tíz óra munkát jelent. Első fényképezőgépeim idején ez még két napot vett igénybe. Egy 20X25 cm-es kamera esetében hatalmas anyaggal kell bánni. Az a nyomasztó a dologban, hogy kilenc órai munka után is el tudja rontani az ember, s akkor újra kell kezdeni az egészet.

Karádi Zsolt: Hogyan lehet ma egyáltalán hozzájutni a szükséges negatívanyagokhoz?

Soltész István: A magyar fotósok szívfájdalma a Forte gyár bezárása. Ennek ellenére nincs probléma a filmbeszerzés területén. Nyilván nagyon leszűkült az efféle nyersanyagok forgalmazásával foglalkozó bolthálózat, ellenben mindent lehet kapni, elsősorban Budapesten. A választék pedig gazdagabb, mint húsz évvel ezelőtt. A szükséges anyagokat akkor sem tudtam megvenni Nyíregyházán, messzire kellett utazni értük. Ma már utazni sem kell: egyik nap feladom a rendelést az interneten, másnap megérkezik a termék. Előttem a világ.

Madarak 47

Madarak 47

Karádi Zsolt: Meg tudnád-e fogalmazni az ezzel a technikával történő képalkotás esztétikáját?

Soltész István: Valószínűleg nem. Az elemeit tudom és érzékelem, minden nap kapcsolatban vagyok velük, de a részleteket nem biztos, hogy nekem kell összeraknom. Persze érdemes elgondolkodni arról, mit jelent, milyen mentalitást eredményez az, ha valaki saját építésű kamerával dolgozik. Ha az ember tudja azt, hogy mi játszódik le a gépében akkor, amikor fényképez. Mi történik a kamerában, ha kioldom a zárszerkezetet? (Én persze gyakran úgy exponálok, mint száz évvel ezelőtt tették, azaz leveszem az objektívsapkát, s egy bizonyos idő után visszateszem. Ekkor az ember mintha jobban érezné, mi történik.) Attól kezdve, hogy felállítom a gépet, gondolkodom. A 8×10 inch-es kamera használatakor egy mattüvegen látom a külvilág fordított állású képét. Ekkora méretben minden érdekesnek tűnik. Bárhol állítom fel a kamerát, bármire irányítom, a látvány arra csábít, hogy exponáljak. Néha tudni kell összezárni és elcsomagolni anélkül, hogy használtam volna. Ez nem történik meg akkor, ha digitális gép van nálam. Ha azt egyszer elővettem, akkor biztos, hogy exponálok. Aztán még egyszer és még egyszer. Mert nincs korlát. Emiatt iszonyatosan nagy káosz alakul ki. Ma igen gyakori az, hogyha valaki képeket mutogat nekem, akkor nagyon sokat mutat. Ha fölmegyek egy weboldalra, megszemlélni egy galériát, képtelenség az egészet megnézni. Nem lehet ennyi jó képet exponálni. De egyébként is, minek? A fotográfus egy évben csinál egy jó képet. Később minden tíz évben egyet-egyet. Aztán úgyis az van, hogy egész életében egy jó képet csinál. Amikor kisfilmes géppel dolgoztam, s volt egyszerre 36 felvételi lehetőségem, akkor azt tapasztaltam, hogy akadt közöttük egy jó. Ezen nem azt értem, hogy technikailag kifogástalan lett, hanem azt, hogy utóéletet nyert. A Pentacon Sixszel 12-őt tudtam exponálni egyszerre. És akkor a tucatnyi felvételből volt egy jó. Manapság gyakran előfordul velem, hogy csak egyetlen kazettát viszek magammal. Ez azt jelenti, hogy kettőt tudok fényképezni. Ilyenkor is vissza kell fognom magam: ha nem muszáj, ne exponáljak másodszor is. Ugyanazon a helyszínen nem szoktam két fotót készíteni. Ez aranyszabály számomra. Érzem, mikor csináltam jó képet.

Karádi Zsolt: Mondhatjuk azt, hogy a kamera egyfajta mágikus eszköz?

Soltész István: Ez a fajta gép nem megfoghatatlan, hideg tárgy, nem a fogyasztásunk része, amelyről tudom, hogy néhány év múlva már meg sem lesz. Aki ma beszerez egy fakamerát, megtapasztalja, hogy az hozzánő… Személyessé válik. Tisztában vagyok azzal, hogy másfajta tárgy is lehet ennyire személyes, de egy gép, amellyel fényképeket lehet készíteni, mégis más. Nem mondanám, hogy mágikus, de másképp születnek meg a dolgok az ő közreműködésével. Miképpen akkor is, ha a kézművesség belekerül a folyamatba. Ha a kép kialakításának számos mozzanatába van lehetőség beleavatkozni.

Karádi Zsolt: Nem anakronisztikus dolog-e ma, amikor a digitális technika térhódítása megállíthatatlan, kézműves fényképkészítésről beszélni?

Soltész István: A digitális fényképezés megjelenése és elterjedése fölerősítette a hagyományos technika kézműves múltját. Azt a múltat, amely úgy kezdődött, hogy a fényképész mindent egyedül csinált. Persze a kamerát és az objektívet nem, hiszen ezeket kezdettől fogva sokan gyártottak. De a fényérzékeny anyagot sokáig a fotós maga állította elő. A kollodiumos nedves eljárás alkalmazásakor például közvetlenül a felvétel előtt kellett elkészíteni a kollodiumos üveglemezt, amelyet az expozíciót követően azonnal elő kellett hívni. Ha ezt a mester elmulasztotta, a lemez veszített az érzékenységéből. Az effajta felvételezésnek hallatlan előnye volt – az 1850-es, 1860-as években vagyunk – az iszonyatos felbontás. Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, miképpen az egyik híres fotómuzeológus tette: innentől kezdve, technikai szempontból, a fotózás csak visszafelé fejlődött. Napjainkban sokan fényképeznek ilyen nedves eljárással. Amerikában ennek a technikának jelentős hagyománya van, és Európában is újból népszerű. E módszer követői a fényérzékeny anyagot is maguk öntik fel az üveglemezre. Persze, pusztán e technika felhasználásától még nem lesz több a kép. Aki azért akar történeti eljárást alkalmazni, s ódivatú kamerával dolgozni, mert azt gondolja, így születik mag majd a nagy életmű – nos, ez alapvető tévedés.

Karádi Zsolt: Akkor tulajdonképpen mitől lesz jó a kép?

Soltész István: Bizonyos embereknek mindegy, milyen géppel fotóznak, mindig jó képeket csinálnak. Van egy barátom, Turay Balázs, aki egy-egy téma kidolgozásakor mindenféle eszközzel fényképez. Azzal kell dolgozni, amivel a legtöbbet ki lehet hozni a témából. Balázs anyagában nagyon szépen megél egymás mellet a kisfilmes felvétel és a közép-, vagy a nagyformátumú is. De visszakanyarodva az eredeti kérdéshez: emlékezzünk 1888-ra. Ekkor George Eastman azt mondta: ön csak megnyomja a gombot, a többi a mi dolgunk. Ekkor megszületik egy rendkívül egyszerű gép, a Kodak és a hozzá kapcsolódó kidolgozó hálózat. Innentől kezdve a fényképezés a fogyasztásról szól. Az üzletről. Miképpen ma is. Arról van szó, hogy a ma születő képek kilencven százaléka a privát szférában jön létre. Csak az az érdekes, hogy ez a kilencven százalék Eastman előtt nulla százalék volt. A privát fotózás akkor, az 1880-as években született meg. Mára ez a dömping. Emellett van még mondjuk úgy kilenc százalék, az alkalmazott fotográfia, ami a pénzkeresetről szól. S nem tudom, van-e egyetlen százalék az, amit én autonóm fényképezésnek, vagy ha úgy tetszik, fotóművészetnek nevezek. Ez utóbbi sem egyidős a fényképezéssel. A digitális gépek sohasem azt az egy százalékot célozzák meg, hanem a tömeget. Ez a „népnek” van: üzlet. Régen abban volt az üzlet, ha sok nyersanyag fogyott. Ma a felvételeket csak nagyritkán hívatják elő papírképpé. A mai üzlet az, hogy fényképezőgépet vegyél, minél gyakrabban.

Karádi Zsolt: Hajdan a Rolleiflex vagy a Hasselblad egy életre szólt…

Soltész István: Igen. Ma iszonyatos kínálat van és nehéz dönteni. Így aztán csak rossz döntés lehetséges. Amennyiben megveszünk egy gépet, másnap már megbánjuk: a másikat kellett volna. Néha én is elgondolkodom, mire tudnám használni a digitális technikát. Időnként ugyanis vannak olyan szituációk, amelyekben régen nem lehetett fényképezni. Néha akár egy telefon is jól jöhet. Barátom, Hanuszik Zsolt mostanában készített egy telefonos sorozatot – nemrég nyílt kiállítása Oxfordban. Vannak területek, amelyekre a digitális technika kiválóan alkalmas. Aranyszabály az, hogy az eszközt arra használjuk, amire való. Tegyük fel, hogy van nekem egy Szmena 8M-em (ez egy rendkívül egyszerű, a korabeli Szovjetunióban gyártott fényképezőgép): azzal is lehet életművet létrehozni. De csak addig szabad használni, amíg át nem lépjük a korlátait. Annak idején, 1956-ban a svájci Robert Frank egy Leicával végigautózta az USA-t, s megcsinálta az Ameriakiak című albumot, amely a dokumentarista fotósok alapműve lett. Amikor a Leica 1925-ben piacra került, csoda volt, mert egy ilyen kisméretű eszközzel hihetetlenül könnyedén lehetett fotózni olyan szituációkban is, melyekben addig nem. A Leica nélkül nem született volna meg az „Amerikaiak”, miképpen elég nehezen képzelhetnénk el a fotó történetét Cartier-Bresson, Capa, vagy Kertész képei nélkül. Ezekhez is kellett a Leica. Egyszóval ne akarjunk digitális kamerával olyan dolgokat csinálni, amelyekhez jobb a filmes technika. De itt a nagy lehetőség. Az új eszköz hozhat új típusú látást, új típusú képeket. A kisfilmes fényképezőgép annak idején közreműködött a képes sajtó megszületésében. Létrehívta a fotóriportot. Vagyis teremtett egy új és önálló műfajt, a fényképezés egyetlen olyan műfaját, melynek alapjai nem a festészetben gyökereznek. Kíváncsi vagyok, mire lesz képes a digitális fényképezés.

Karádi Zsolt: Mit gondolsz arról, meddig fogsz fotózni?

Soltész István: Csak addig szabad csinálni, amíg az ember jól érzi magát benne. Én például néha horgászok, mert akkor jobb horgászni, mint fényképezni. De hosszú időre nem tudom elfelejteni, mert szükségem van rá. Az ember a képeivel nyilván akar valamit mondani. Ezért az is fontos nekem, hogy olykor legyenek kiállításaim.

Karádi Zsolt: A honlapodat olvasgatva örömmel láttam, hogy több francia fotográfussal tartasz fenn szakmai-baráti kapcsolatot. Hogyan ismerkedtél meg velük?

Soltész István: Ezek a kapcsolatok véletlenül jöttek létre. Az interneten keresztül ismerkedtünk meg, s amikor az Argentum kamerák iránt megnőtt az érdeklődés, a franciákat ez valahogyan jobban izgatta. Én nem tudok franciául, úgyhogy angolul értekezünk. Mi tagadás, jól esik, amikor azt írják: az én kamerám kiváló magyar munka. A „fél világgal” levelezek. Az általam épített gépek közül volt már olyan, amelyik eljutott az Északi-sarkra, a Himalájára, Észak-Afrika sivatagaiba, vagy éppen Venezuelába.

Karádi Zsolt: Van-e utánpótlás? Ismersz-e olyan megszállott fiatalokat, akik a fotózást élethivatásuknak tekintik?

Soltész István: Tizenhárom éve vagyok óraadó tanár a főiskolán. Az évek során végzett hallgatók közül bőven akadnak olyanok, akikkel ma is tartom a kapcsolatot. Néhányuk be is került a fotós közéletbe. A rajz-vizuális kommunikáció szakosoknak két szemeszterben volt fotótörténet órájuk, s ezután még két féléven keresztül heti négy órában fényképezhettünk. Ez a rendszer alapos tudás megszerzésére adott lehetőséget. Amikor először találkozom hallgatókkal és elkezdünk beszélgetni a fényképezésről, rögtön látszik, mennyire újszerű az egész számukra. Pedig ugye a közfelfogás az: fényképezni mindenki tud, ehhez mindenki ért, s egyébként is, hogy jön valaki ahhoz, hogy sok-sok pénzért akarjon neki eladni egy fotót, amikor az övét 20 forintért előhívják a sarki laborban. Aztán egyszer csak kiderül, ha megkérünk egy fotótörténészt, vagy egy galéria tulajdonosát, – például New York-ban, ott van belőlük jó sok – mondjanak néhány olyan nevet, akik nélkül ma nem lehetne megírni egy „a fotóművészet történetét”, a többség valószínűleg meglepődne. André Kertész, Brassai, Martin Munkacsi, Robert és Cornell Capa, László Moholy-Nagy – biztos vagyok benne, ezek a nevek a névsor elején lennének. A fotótörténet számos kiválósága magyar volt. Sok-sok elméleti kérdés mellett például ezt sem árt tisztázni, mielőtt a gyakorlati órákon elkezdünk fotókat készíteni. Hogy erre lesz-e lehetőség a jövőben? Nagyon bízom benne.

Karádi Zsolt: Végül hogyan lehetne megfogalmazni az általad használt nagyformátumú fényképezés lényegét?

Soltész István: A legfontosabb a felbontás. És a tónusok. Továbbá az, hogy ezzel a technikával az ember átgondoltan fényképez. Tudatosan. Exponálni bárki képes. Amikor ott állok a kamerámmal, tudom, hogy mit akarok csinálni. S később, a laborban, fizikai kapcsolatom van azzal, ami a megvilágítás és a vegyszerek hatására megszületik. Ez a kapcsolat hiányzik az elektronikus képrögzítés esetében. Én egyébként szeretem az egész folyamatot: elkészíteni a kamerát, elmenni vele valahová fényképezni, előhívni a filmet, majd a papírképet, s jöhet a paszpartu és a tölgyfa keret. S amikor a művet ott látom a falon: jó érzés tölt el. Boldog vagyok…?

Madarak 2

Madarak 2

A Vörös Postakocsi 2010. tavasz

4 comments on “Vadak, halak, madarak

  1. Ismerem a művészt,Soltász Istvánt, gyerekkora óta. Családi kötelék fűz hozzá.Szívből gratulálok munkásságához, további sok sikert, jó egészséget kívánok !
    Manyika Pocsajból

  2. Gratulálunk,örülünk,hogy a néhai nagybátyám és az unokatestvérem ilyen sikert ért el,további jó munkát és egészséget és persze kitartást !
    Mimi

  3. Gratulálok,további sikert,és jó egészséget kivánok.A miskolci kiállítást láttam.
    A 60-as,70es évekbben TIBOLDDARÓCON másik “fickó” is sokat-sokat fotózott, és taította fotózni a”buta fausi” gyerekek ezreit(engem is).HAJDU ANDRÁS 1935-1996 (FIZIKA TANÁR).

    Kós János
    (Peti Kós)
    30/6054288

  4. Remélem a Nyíregyházi Főiskolán is tisztában vannak ezzel …
    Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a cikket. Tanár Úr, csak gratulálni tudok a munkájához és emberségéhez!

    Kun Péter

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top