Thesaurus
Embertelen halál
Kováts Judit
Ha pedig magában hal meg szegény, paravánt húznak elé, majd két óra múltán elviszik valakik – megint csak idegenek – a halottasházba. Mire a hozzátartozó beér, a nagyon sajnáljuk, érthetetlen hogy ilyen hirtelenséggel bekövetkezett vigaszszavakkal már csak egy zsákot adnak a kezébe a szép gondosan összepakolt holmijával. Annak idején, amikor az édesanyám a haematológián feküdt, én is szemtanúja voltam egy ilyen esetnek. Már akkor látszott rajtuk, hogy nem szokásos látogatók, amikor hárman vagy négyen – nem emlékszem pontosan – beléptek a lengőajtón. Megrendültek és szótlanok voltak. Úgy tíz perc múltán, a folyosó vége felől egy nővér kíséretében jöttek visszafelé, egyikőjük kezében volt a nagy, kékesszürke, kórházi nylonzsák.
Embertelen a halál a mi világunkban. Nem így kellene lennie! Nem tudom, hogyan, de biztosítani kellene abban az utolsó időben is az ember méltóságát! Humánusabb körülményeket kellene teremteni, olyanokat, amelyek segítik és könnyítik a haldoklást, oldják a félelmet, a kétséget, a gyötrelmet, és amelyek nekünk, hozzátartozóknak is utat mutatnak, mert fogalmunk sincs, hogyan viselkedjünk abban a helyzetben. Sírásunkat erővel visszafojtjuk, beszélni a rettenettől nem bírunk, tehetetlenül és némán őrjöngünk és lázadunk az elmenő mellett. Ezzel pedig – úgy gondolom – éppen mi generálunk olyan hatásokat, amelyek a legkevésbé sem segítik, sokkal inkább felzaklatják őt, és még nehezebbé teszik az elszakadását az élettől. Pedig éppen azért, hogy bátorítani, bíztatni és nyugtatni tudjunk, akkor ott egyáltalán nem mi vagyunk a fontosak, sírásunknak se helye, se ideje. Óriásit tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy ő úgysem hallja, látja, mi történik körülötte. Éppen ellenkezőleg. Hiszem, mert megtapasztaltam, hogy abban az állapotban olyan, a hétköznapin túli érzékek is működésbe lépnek, amelyek megmagyarázhatatlan, többrétű befogadást tesznek lehetővé.
Ezért kellene mindennek arról szólnia tehát, aki már csak két napot, egy napot, néhány órát vagy percet van közöttünk, ami – tudom én – olyan nehéz, hogy szinte lehetetlen, mert hogyan szólhat minden róla, amikor a kórteremben hat, nyolc másik beteg fekszik rajta kívül, és történhet bármi, a kórházi életnek szünet nélkül folynia kell a maga medrében tovább. Meg kellene kímélni azonban a többi beteget is a szembesítéstől – ez vár rád –, mert hiába száma nélkül látták a halált, újból és újból átélik a félelmet és a borzalmat. Leírhatatlan az az irtózat, ami az én édesanyám arcán is ült, amikor az éjszakai mély csendben, a pléhtepsiben koppanó holttest hangjáról beszélt nekem.
Nem tudom én azt sem, honnan és miből meríthetnénk erőt ahhoz, hogy az elmenő támasza lehessünk, hiszen egyáltalán nem tekintjük az élet törvényszerűségének a halált, kizártuk az életünkből, nem létezik a számunkra. A régi időkben maguktól tudták az emberek, hogyan segítsék az elmenőket. Nekünk semmi tapasztalatunk felőle, de honnan is lenne, hiszen ez is, akár a születés, teljes egészében intézményesített. Nem kell hozzá se férj, se feleség, se szülő, se gyerek, senki sem kell, csak a haldokló és az intézmény, mert a többi megoldhatatlan bonyodalom.
Günter Grass Hagymahántásában olvastam, hogy az irgalmasrendiek kórházában, ahol az ő édesanyja meghalt, egy raktárféleséget használtak halottas szobának, oda tolták át a többágyas kórteremből a betegágyat, amikor eljött az idő. A helyiség tulajdonképpen csak egy ablaktalan lyuk volt, az apácák és az ápolónők be- benyitottak, ha kellett nekik valami, mégis volt azonban egy olyan hely, ahol a hozzátartozók magukban lehettek a haldoklóval. Úgy látszik, több mint egy félévszázad alatt sehová sem jutottunk, mert igaz, hogy nincsenek már irgalmasrendi kórházak, de nincs egy negyven wattal megvilágított lyuk sem, hiába mentünk át oly szédítő fejlődésen ez alatt az idő alatt mi is itt Magyarországon!
Kováts Judit: 
Kováts Judit: 
A 2010-ben elhunyt művész, Botond: A Vacsora/Das Abendmahl című műcsoportja utoljára május 26-án látható. A kiállítás zárónapján – reflektálván arra, hogy maga a művész számos inspirációt merített a könyvekből, az irodalomból – arra kértek négy írót és költőt, Bartis Attilát, Borbély Szilárdot, Csobánka Zsuzsát és Győrffy Ákost, hogy merítsenek ők inspirációt a kiállított alkotásokból és az így született szövegeket olvassák fel a tárlat terében.
Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka c. könyvében így ír Kosztolányi Dezsőről: „Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat.” A pályázatra beküldött prózai írások Kosztolányi fent megfogalmazott szellemében készüljenek. 
Térey János, a kötet szerzője, Csobánka Zsuzsa költő, író és magyartanár, illetve Vári György, újságíró és irodalomtörténész beszélgetnek a Könyvfesztiválra megjelent esszékötetről 17.00-tól
A Deák Ferenc Akadémia Közhasznú Egyesület történelmi előadás sorozata 2012. május 17-én csütörtökön 17.00-kor kezdődik. A magyar történelem meghatározó alakjai című sorozat C.Tóth Norbert előadásával indul Luxemburgi Zsigmondról (1387-1437)
A Romkert Kiállítóterem fotópályázata az „Öntudatlan Örökkévalóság” programsorozat keretében amatőr fotósoknak. A képeket zsűri díjazza, de kiosztásra kerül egy közönség díj is. A beérkezett pályaművekre a Romkert Kiállítóterem és Kávéház facebook oldalán lehet szavazni. A szavazásra időtartama: 2012. május 10- június 10. 
Az ELTE-BTK Trauma és Gender Kutatócsoportja által meghirdetett konferencia célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet az interdiszciplináris irodalom- és kultúratudományi nézőpont fontosságára, mely a trauma- és genderkutatás eddigi eredményeit mozgósítva képes felismerni a társadalmi nemi szerepek vizsgálatának jelentőségét a traumatikus tapasztalatok értelmezésében, illetve, hogy ez a megközelítési mód egyes szépirodalmi művek kapcsán elkerülhetetlen elemzési szempont.
Nyíregyháza lesz a vers fővárosa 2012. október 9. és 14-e között. A Móricz Zsigmond Színház ad otthont a 14. Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztiválnak – jelentette be Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke és Tasnádi Csaba, a színház igazgatója. Társulatok, egyéni előadók, zenekarok és filmesek június 15-ig nevezhetnek a rangos seregszemle versenyprogramjába.
A debreceni Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiószínházában az eredetileg tervezett május 4-e helyett technikai okok miatt május 19-én kerül sor a Jászai című darab ősbemutatójára. A darabot Jászai Mari naplóiból és Borbély Szilárd "A nagy Jászai" című drámájából Galambos Péter és Kovács-Cohner Róbert rendezte.
Friss lapszámunk Útirányul A régi Nyíregyházát tűzi ki: Kujbusné Mecsei Éva Múltbéli kapcsolatok c. tanulmányában Nyíregyháza 1753 és 1848 közötti kapcsolatairól ír, Galambos Sándor pedig a dualizmus kori Nyíregyházáról közöl tanulmányt. A Fogadó rovatunk a mai Nyíregyháza köztereivel foglalkozik: előbb Onder Csaba kérdezi Simon László talajvédelmi kutatót a Kossuth téri fákról, majd Gucsa Magdolna írását olvashatják az Életfáról. Gyaloggalopp rovatunkban Kulcsár Attila értekezik Nyíregyháza múltjáról és jelenétől a városfejlesztés tükrében, de Forspont rovatunk -- melynek alcíme ezúttal Iskolapéldák -- első tanulmánya is a városhoz kötődik még: Kedves Júlia Nemzetiség és nyelvhasználat a nyíregyházi evangélikus népiskolában (1876-1910) címmel közöl tanulmányt - valamint még sok minden mást. Immár letölthető pdf-formátumban is!
Magyar Néprajz részletesen leírja, hogy elődeink hogyan viselkedtek a haldoklóval, hogyan adták meg a tisztességet a kihűlt testnek. Manapság a haldoklás is teljesen személytelenné vált, a nővérek gépiesen teszik a dolgukat, ha egyáltalán a betegágy mellett vannak az utolsó percekben. Nekem hosszú évek múltán is nagyon fáj, hogy közeli hozzátartozómnak idegen helyen, idegenek között, egy kórházi ágyon kellett meghalnia. (Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem hozattam haza, pedig ez volt a kívánsága).
Kováts Judit nagyon fontos dologra irányította rá az olvasók figyelmét!
Édesapámnál nekem megadatott, hogy az utolsó percekben ott lehettem mellette, foghattam a kezét, törölgethettem a homlokát, ennek ellenére még most sem sikerült feldolgozni azt a kínt és szenvedést, amiben látnom kellett őt. Az édesanyám esetében perceken múlott, hogy nem értem oda, és valóban, ez így még nehezebb.