Tétel és bizonyítás

A bombák földjén (The Hurt Locker) 2008.
rendezte: Kathryn Bigelow, forgalmazza: Budapest Film

Új „tűzmester” érkezik a Bravo század tűzszerészosztagához, a vakmerő William James őrmester, akinek beilleszkedése, társai életét veszélyeztető húzásai miatt, nem megy éppen zökkenőmentesen. Történik mindez napjainkban a háborús Bagdadban, ahol hőseink a megszálló amerikai hadsereg kötelékein belül a város bomba- és aknamentesítését végzik.

A sztori eddig tökéletesen beleillik a rendező Kathryn Bigelow munkásságába, aki az egyik legjobb akciófilmesként ismert Hollywoodban, és akire, őszintén szólva, sokáig úgy is gondoltam, hogy ennyire van kalibrálva: nagyon jó akciófilmekre. Bigelow-nak nincsenek nagy filmjei. Jó filmjei vannak. És kevésbé jók, persze. A kezdő rendőrnő vs. pszichopata gyilkos témájú Kék acél (Blue Steel, 1989) és a drogdíler szörfösök közt játszódó Holtpont[1] (Point Break, 1991) például jó, az egy 1961-es szovjet tengeralattjáró-balesetet feldolgozó Atomcsapda (K-19: The Widowmaker, 2002) kevésbé, de még a nagyon félresikerült sci-fi próbálkozásában, a Strange Days – A halál napjá-ban (Strange Days, 1995) is van legalább egy olyan jelenet, amitől feláll az ember hátán a szőr. Sőt, általában elmondhatjuk, hogy hangulatteremtő jeleneteknél ritkán hibázik. És éppen ez az, amit egy akciófilmesnek nagyon kell tudnia: hangulat, ritmus, zsánerek, feladat, mert az akciófilm a modern népmese, ahol a legkisebb fiú mindenféle segítőkkel együtt hajtja végre a feladatot, hogy legyőzze a gonoszt és elnyerje a királykisasszony kezét (ez utóbbi végkifejlet opcionális).

A bombák földjén nem akciófilm. Ha mindenáron be kéne sorolni valahova, azt mondanám, hogy dokumentarista jellegű háborús dráma, amely láthatóan a háborút demitizáló és résztvevőit deheroizáló hollywoodi alkotások közé szeretne tartozni. Ami, mellesleg, igen jónevű társaság: itt van például a keserű, koromfekete humorú M.A.S.H. Robert Altmantól, Coppola szürreális Apokalipszis most-ja, Oliver Stone Vietnam-trilógiája (A szakasz, Született július 4-én, Ég és föld), az oroszrulettes A szarvasvadász Michael Cimino-tól vagy a Jákob lajtorjája Adrian Lyne-tól. Ez már a profi liga. A kérdés tehát az: sikerült-e Bigelow-nak a nagy ugrás, a megbecsült mesteremberek közül a valódi nagykutyák közé? Sikerült-e történetében és az elbeszélés módjában újat és saját magához képest jobbat mutatni?

A forgatókönyv Bigelow és az író Mark Boal munkája, ez utóbbinak az Irakban szolgálatot teljesítő amerikai tűzszerészek között szerzett tapasztalatai alapján. A fikciós történet a már említett osztagnak (egy tűzszerész-mester és két helyszínbiztosítást végző tűzszerész) a leváltásáig hátralevő 38 bagdadi napját mutatja be. Szakma-film, láttunk már ilyet, gondolhatnánk, de itt egy kicsit más a helyzet, mint a kórházsorozatoknál. Bigelow filmje dokumentarista kíván lenni, ezt szolgálja a pontosan megjelölt hely és idő, a kamerakezelés, a szereplőválasztás, a környezetrajz, az életszagú szituációk, a csendek. És éppen ez a dokumentarista szándék a film gyenge pontja. Nagyon sok helyen[2] olvasni arról, hogy katonai szakértők szerint a film hitelessége erősen megkérdőjelezhető. Például a főszereplő háromtagú csapat a filmben általában egy szál Humwee-ban ingázik a hatástalanítandó bombák között. Igazából, mondják a szakértők, soha egyetlen osztagot sem engednek ki egyedül, mindig csak konvojban közlekednek. Hogy Bigelow miért ábrázolja másnak, érthető: változtatása a katonai rutinon azt szolgálja, hogy szemléletesebb legyen a katonák egymásrautaltsága egy nyíltan ellenséges közegben. Igen ám, de ezzel éppen az ábrázolni kívánt helyzet kérdőjeleződik meg. Mert ha Bagdadban a kérdéses időben a mondott Bravo század nem teljesített szolgálatot, ha a tűzszerészek nem járnak a megszállt városban egy szem kocsival, ha nem hatástalanítanak kézzel, ha nem nyomozgatnak vagy mesterlövészkednek, akkor miről beszélünk?

De valószínűleg nem az ilyenfajta hitelesség megteremtése volt az elérni kívánt cél. Hiszen Bigelow egy tételmondattal indítja filmjét: „A háború drog.” És ha egy film így indul, az mindig jelzésértékű. Ha innen nézzük a filmet, akkor a rendező „csak” butaságot csinált azzal, hogy a kronotoposzt ilyen pontosan meghatározta. Mert amúgy a téma, az adrenalinfüggőség és a háború személyiségtorzító hatása, általános és időtlen. Csak hát a katona, ellentétben a hegymászóval, az autóversenyzővel vagy éppen a biciklisfutárral, nem csak a saját életét kockáztatja. Bigelow filmje egy dolgot tud igazán: megmutatja, mit tesz a háború az emberekkel. Mindkét féllel. Az arabokkal, akik öngyilkos és/vagy gyilkos merénylőkké válnak vagy éppen „csak” földönfutókká, kallódó gyerekekkel, kiszolgáltatottan. És persze a másik kiszolgáltatottság, az amerikai katonáké, akik abban a tudatban élnek, hogy bármikor, bárki keze által meghalhatnak. Ez a tudat csinál a főszereplő James őrmesterből adrenalinfüggőt (Jeremy Renner elementáris alakítása), aki a háború traumáját egy-egy bomba „legyőzésével” tudja csak ideiglenesen csillapítani. És, ahogy egy jó drogosnál megszokott, nem is marad más számára. Talán, mert eleve nem is volt más a számára. James őrmester nem kiemelkedő személyiség, otthon valószínűleg egy kábelszolgáltatónál dolgozna vagy karbantartó lenne egy gyárban. Az életének csak egy igen kis részét tudja irányítani, pontosabban csak egy igen kis része az, amiről tudja, hogyan működik, ez pedig a bevetés. Csak ilyenkor nyugodt és megbízható, bevetésen kívül nehezen igazodik el a világban, egy helyi kisfiúval való barátkozási kísérlete, aztán a kisfiú utáni nyomozása félresikerül, a személyes holmik számára a begyűjtött és ágya alatt őrizgetett bombaalkatrészeket jelentik, és már a társai között sem tudja kontrollálni önmagát. Számára megváltás, hogy végül visszamehet a seregbe. És ez a nagy különbség az eddigi háborús filmekhez képest: Bigelow végre megmutatja a folyamat végét, hogy milyen az, amikor a háború kiöl mindent az emberből, mintha egy számítógépről lassan kitörölnénk mindent, tényleg mindent, operációs rendszert, szövegszerkesztőt, adatbázis-kezelőt, rajzprogramot, közösségi oldalak alkalmazásait, mindent, és csak az az automatikusan induló háborús szimulációs játék maradna, amiben profik vagyunk. Csak hát itt tényleg meghalnak az emberek.

Maga a film akár jó is lehetne. De egyvalamit nagyon elszúrtak: a terjesztését. Hiába iszonyú erős a film hangulata, hiába rándul görcsbe az ember gyomra a feszült csendtől, ami az első 20 percet övezi (és egyáltalán: kevés az aláfestőzene, nagyon helyesen), hiába piszok jók a színészek (Bigelow ezt is jól csinálta, hogy óvakodott az „elhasznált” arcoktól), hiába érzem szinte a bőrömön az esetlegességet és a sebezhetőséget – ha valaki az ajánlók, az ismertetők és a reklámok alapján ül be a filmre, jó eséllyel csalódik, pergő akciófilmet vagy „nagy” háborús filmet vár a kardozós-baszós-partraszállós fajtából, erre kap egy időnként lassú, távolságtartó, szikár esettanulmányt. Nem rosszabb náluk, csak egyszerűen nem illik a nagy hollywoodi filmek és a plázamozik kínálata közé, ez kis film és kis mozikba való, mert másként kell nézni. És mivel másnak hirdetik, mint ami, a nézők igen nagy százaléka (például az általam megkérdezett nyolc emberből hat) unalmasnak fogja találni.

Mi marad hát? A képek. Bigelow nagyon erős képei közül kitűnik három, amire emlékezni fogunk: ahogy a macska, a polgári jólét szimbóluma koszosan, lerongyolódva végigbiceg a képen, ahogy James őrmester elveszetten áll az otthoni szupermarket zabpehely-rengetege előtt, és végül, ahogy James visszatér a seregbe, arckifejezése Winston Smith-é az 1984-ből: „Szerette Nagy Testvért.” „Szerette a háborút.” – Bigelow filmjének ez a gyomorszorító kép a summázata.

A háború idegenné tesz. Nem új megállapítás, de jól van elmesélve.

További linkek:

Bigelow adatlapja az imdb-n

A film hivatalos honlapja és adatlapja az imdb-n

---

[1] A Holtpont mellesleg nemcsak a hibátlan ritmusa miatt tanítható, hanem ezzel lehet a legjobban példázni, hogy az olyan, főszereplőnek-kevés-mellékszereplőnek-sok színészek mennyire terhelhetőek, mint amilyen Gary Busey. Bigelow grammra pontosan annyit rak rá, amennyit elbír.

[2] Például itt, és itt, mindkét honlapon további linkek találhatók pl. a CNN, L.A. Times és az MSNBC vonatkozó cikkeire. De jellemző az is, hogy pl. a honvedelem.hu kritikájában jótékonyan elsiklik a hibák felett, és fikcióként vizsgálja a filmet.

A bejegyzéshez fűzött kommentárok az alábbi hírcsatornán is követhetők: RSS 2.0.