Az Ünnepi Könyvhéten jelenik meg Darvasi Ferenc kritikakötete Határjárás címmel, a Kortárs Kiadó gondozásában. Az A Vörös Postakocsi Díjjal kitüntett szerzőnk legutóbb lapunkban közölt elbeszélését ajánljuk olvasóink figyelmébe, mely a 2010/Tavasz számunk Úti füzetek rovatát gazdagítja.

Fordult a kulcs a zárban. Laura belibbent, az ajtóban még a szoknyája alá kapott a szél. Lobogott a haja. A háta mögül betört a késő őszi napfény, ettől egy kis glória vetült köré. Didergett. Lábujjhegyen állva, mint a balerinák, aprókat szökellt, és a kezeit dörzsölgette közben. Arcát pirosra csípte a dér. Valahogy most még elbűvölőbb volt, mint máskor. Samunak legalábbis határozottan úgy tűnt. Ahogy egy árnyalattal a föld felett járt. Ahogy a ruháit összeválogatta. Az a vékonyka, semmire sem elég, de tüneményes zakó. Az az elegáns szaténcipellő. Meg a lila térdszoknya. Még nem is látta rajta. És a száján diszkrét rúzs. Régebben nem csinált volna ilyet. Nem festette ki magát. Minek, hiszen nem volt rá szüksége. Nem mintha most lenne. De a smink még vonzóbbá tette. És egyáltalán, ez az utánozhatatlan törékenység. Ezt nagyon szerette benne.

Samu választását elsőre többen furcsállták a baráti társaságban. Jó, hogy kedves, aranyos lány. Oké, hogy van stílusa. És olyan, mint egy igazi barát. Vagy egy anya. De nem elég attraktív. Mert szép dolog tartalmasakat beszélgetni, de azért az elemi vonzódáshoz más, jóval több kell. Szexuális kisugárzás. Mutatós mellek, feszes fenék. Laura meg olyan testetlen volt. Megfoghatatlan. Ezeket persze nem mondták nekik a haverok, csak gondolták. Aztán előbb-utóbb mégis megkedvelték a lányt valamennyien. És Laura kollégiumi szobája mindig, mindenki számára nyitva állt, szívesen meghallgatta őket. Mentek hozzá bánatukban. Mentek hozzá, ha történt velük valami érdemleges. És akkor is, ha semmi sem. Egy idő után talán többet is, mint a barátjukhoz.

Laura belibbent, hogy aztán rögtön  megtorpanjon az előszobában. Nem várt látvány tárult a szemei elé. Samu a kislétrán, a ruhaszárítóval bajlódott a magasban. Régebben nem csinált volna ilyet. Nem szerelt meg semmit. Majd ha saját lakásuk lesz, szíves-örömest barkácsolgat, és amit csak tud, megjavít, ezzel burkolózott. Ha kialudt egy égő, a lány tekert be másikat. Ha csöpögött a csap, ő még a tömítést is képtelen volt kicserélni. Hagyta volna, hogy elromoljon minden a lakásban. Leszakadt az egyik redőny, és úgy állt hetekig. Könyörögni kellett neki, hogy, ha már önerőből nem futja megoldásra, hívjon szerelőt. Mindenféle gyakorlatiasság híján állt, plusz a nemtörődömség. De ettől még szerette őt Laura, mert nagyon engedte magát szeretni, akár egy gyermek. Bár a lány valóban egyszerre volt az anyja, a barátja és a szerelme, ő azért leginkább, mint anyát vette igénybe. Ahogy a többiek, a barátaik is. Mert meghallgatta, pátyolgatta és jó tanácsokkal látta el őket. A depressziótól tompákat felvidította, az örök elégedetlen háborgókat megnyugtatta. Kivételes érzéke volt a lelki problémákhoz.

Samu piszmogott még egy keveset a fregolival, amely félig oldalra dőlt. Már régóta a létrán trónolt, de nem jutott semmire. Meglazultak a kötelek, és hiába igyekezett kifeszíteni őket. Meg néhány csipesz is lepotyogott közben. Ráunt az egészre, és inkább a lány után nézett, ment be a szobába. Laura keresztbe tett lábakkal ült a padlón. Szoknyája teljesen felcsúszott, csak harisnyája takart valamit. Az is lila volt, miként a kardigánja. Körülötte szétdobálva fényképek. A homloka a tenyerébe hajtva. A térdére könyököl, úgy dől előre. Jobb kezében ősrégi fotó. Samu évekkel ezelőtt látta utoljára.

Egy domboldalon gubbasztanak ketten, fű, fa, felhőtlen égbolt. Túraszerelésben, nyáriasan. Nyaklánc mindkettőjükön, végén medál. A fiúén, ez a fotón nem látszik, de virágot átnyújtani készülő srác, igazi kópé. A másikon lány, immáron az ajándékkal a kezében, lesütött szemekkel, ám fülig érő vigyorral. Mestermunkák.  Egy idős férfitől kapták, akire teljesen véletlenül találtak rá. Biciklitúrán voltak, ekkor akadtak a falusi öregemberre, aki nyakékek, fülönfüggők és karkötők készítéséből élt. Magukat az Isten is egymásnak teremtette, szipogott az öreg, fogadják el szuvenírként, mondta, és odaadta nekik a nyakláncokat egy hosszas borozás végén. Egész nyáron hordták, és hébe-hóba, ha eszükbe jutott, később is.

Kéz a kézben ülnek a biciklijük mellett a fotón. A fiú vonásai kemények. A lány módfelett jámbor. Egyébként elcsigázottnak tűnnek. Pedig boldogok, szerelmesek, de ez nemigen jön le a képről. Ezen a kiránduláson voltak együtt először huzamosabb ideig. Július közepe táján, az egyetemi szünet alatt vágtak neki a magyar tengernek. Almádiból indultak. Tour de Balaton, legalábbis ezt tervezték. Aztán csak a Badacsonyig, Szigligetig jutottak, a déli part kimaradt. Többet strandoltak, mint tekertek. Így volt jó. És itt találkoztak a kézművessel, akivel két estét is átboroztak.

Samu Laura mellé telepedett, simogatta a vállát. Aztán a hátát és a karját is. A lány semmit nem reagált.

– Igen, a biciklik tehetnek mindenről – vetette oda halkan a fiú.

Kitört belőlük a nevetés, mint örökké, amikor szóba került ez a téma. Mert Laura részéről semmiképp sem szerelemnek indult az ismeretségük. Noha az nem állítható, hogy a fiú az óriási kék szemeivel, az örökös mosolyával, és főleg a mély hangjával közömbös lett volna a számára. Szimpatikusnak találta, de ennyi. Nem gondolta túl a dolgot. A szemek, a mosoly, a hang, az oké, meg, hogy Samu láthatóan rajongott érte. Mondjuk ez amennyire jól esett neki, annyira zavarta is. Furcsállotta, mert ő ilyet, hogy meglátni és megszeretni, utoljára bakfis korában érzett. Vagy talán akkor sem. De a fiú biciklijébe, abba tényleg beleszeretett. Egy április huszonnegyedikei napon látta először a kerékpárt, éspedig a Horizont Mozi előterében, még erre is emlékezett. Schwinn Csepel, régi, megbízható. Ha vigyáznak rá, meghálálja, és kitart egy egész életen át. Piros-fekete váz, sárvédő nélkül. Ez is milyen vagány már, ez a srác azért nem egy beszari alak, gondolta. És még azt: nézd meg az ember biciklijét, és megtudod, milyen is ő. Pedig Samu csak lustaságból nem szerelt sárvédőt a Csepelre.

A bal oldali kupacba rakta Laura a biciklitúrás képet, majd találomra felmarkolt egy másikat. Homályos, kevéssé sikerült felvétel volt. Laurán csak egy fehér bugyi, hason fekszik az ágyon. Jobb lába másik térdéig húzva. Nyaktól felfelé sötét, bárki lehetne a fotón. A ferde gerinc még látszik. És a kiálló lapocka. Az angyalszárny, ahogy Samu nevezte. Egy régebbi közös albérletükben készítette a képet, kihasználva, hogy Laura alszik. A lány meredten nézte egy darabig, aztán miszlikre tépte.

A konyhából most dugópukkanás hallatszott. Samu mindjárt hozta is egy tálcán a meglepetést. Letette a parkettára, ott töltötte ki a rubinvörös szekszárdit. Az italkülönlegességek boltjában vette, már hetek óta állt a hűtőben. Várt vele, várta, hogy adódjon valamilyen jelesebb alkalom. Nem akarta csak úgy meginni. És ez tűnt a megfelelő pillanatnak, hogy felbontsa. Amióta kikupálódott az ízlése, odafigyelt rá, hogy ha kevesebbet is, de csak és kizárólag minőségit vásároljon. Túl rövid az élet ahhoz, hogy rossz borokat igyunk, mondogatta gyakran. Ha néha betette a lábát egy kocsmába, inkább a sört választotta, minthogy bizonytalan eredetű lőrével pusztítsa magát. Laura nem utasította el az invitálást. Koccintottak. Nem néztek egymás szemébe közben. A lány apró kortyonként, lassan ivott.

Pohárral a kézben folytatták a mustrát. A következő fotón díszes cukrászda. Aranyozott szegélyű csillár, plüssfotelek. A falon festmények, az asztalon virág. Laura valamilyen süteményt eszik kehelyből, és mosolyog. Mindig mosolyog, ha süteményt eszik. Aztán Laura, ahogy egy sínen táncol. Két kézzel összefogja a haját, térdét behajlítja, fenekét kinyomja. Pózol. Majd egy házibuli, csodálkozó tekintetek. A sok alak közt ott a lány, keze a száján, a fiú pedig nevet. Folyton nevetett, kényszeresen, a kudarcain is, erre a másik csak később eszmélt rá. Ezek a fényképek a bal kupacba kerültek.

Samu felállt, bekapcsolta a számítógépet. A cédék közt turkált, de olyan akkurátusan, mintha az élete múlna rajta, melyiket választja. Halk hegedűszó, bőgőkísérettel. Becsatlakozik egy kiábrándult alt. Roppant szívfacsaró muzsika.

– Neee! Csak ezt ne! – könyörgött kezeit összetéve Laura. És mikor még egy mélabús basszus is becsatlakozott, felpattant, és egyenest a géphez ugrott. Kisebb közelharc alakult ki az egérért. A lány végül megszerezte magának, ide-oda kattintgatott, és máris felcsendült egy Mozart. C-dúr versenymű fuvolára, hárfára és zenekarra.

– Ez éppen megfelelő lesz! – mondta, és visszaült, immár megnyugodva a borospohara mellé.

Jöhettek az újabb felvételek.

Laura a faluszélen, mögötte dűlőút, s egy-két apró pötty, házak lehetnek. Jobb kupac.

Laura egy szökőkút előtt, felugrik, nagyon nevet, haja, mintha vízesés zubogna lefelé, égnek áll. Jobb kupac.

Laura és a széles folyó. Trikó felcsúszva, has és bordák kint. Szoknya térdig emelve. Háttérben a Dunakanyarral, mezítláb. Bal kupac.

Laura Samuéknál, kiskosztümben, elegáns, kecses, családi rendezvény. Bal.

Laura erdőben, a patakon átvezető kishídon, körös-körül sárga lomb, Holdvilágárok. Bal.

Megint egy híd, de most Samu, ahogy áll a pilléren, mögötte az áradó, szürke Körös, s egy-egy kopasz fa.

Samu a kollégiumi folyosón, véreres szemekkel. A linóleumon ül, kezében pohár, abban pirosas folyadék. Az egyik Samu balra, a másik jobbra megy.

Laura valamilyen kőfal előtt. Szelíd, akár egy galamb.

Laura egy kapualjnál, fáradtan mosolyogva.

Laura otthon, az ágyon hátradőlve.

Aztán egy közös kép, fekete-fehér, fakeretben. A fiú szinte teljesen kitakarva, ő áll hátul. A derekánál öleli a lányt, aki merengő tekintettel néz a készülékbe. Pulóverén teknős. Fülében klipsz világít. Haja mókás copfokban.

Laura messzire elhajította ezt az utolsót. Szeméről lefolyt a festék, elkente az arcán. Maszatos lett, mint egy csecsemő. Pedig milyen leheletfinoman sminkelte ki magát! Szipogott, kézfejével orrát dörzsölte. A fiú vállára hajtotta a fejét, percekre lehunyta a szemeit. Vékony karja természetellenes pózban csüngött a levegőben. Két ujjal, lazán fogta a poharat, oldalra döntve. Szép lassan a padlóra csöpögött a maradék zweigelt is. Samu látta ezt, de gondolatai egészen máshol kalandoztak.

Igen, róluk beszélt mindenki, aki csak ismerte őket az egyetemen. Ki irigykedett rájuk, ki bálványozta őket. Vetítésekre, előadásokra, koncertekre jártak. Hétvégénként örökösen kirándultak. De igazából nem ez képezte a csodálat tárgyát. Hanem, hogy, szó, ami szó, már első ránézésre is összetartoztak. Nem lehetett őket elképzelni egymás nélkül. A fiú Abaújban, a lány Békésben élt. A balatoni biciklitúra után levelezni kezdtek. Volt, hogy a lány egy nap két, három küldeményt kapott a fiútól. Ezekkel a leveleivel, a mondataival hódította meg őt Samu.

Laura nem is merte a végére hagyni a posta szétválogatását. Még az utolsó alkalommal, hogy itt járt, szelektálta a küldeményeket. A fiú hazautazott hétvégére a családjához, akkor. És jobb is volt így, egyedül. Mert valósággal émelygett a cetlik, képeslapok, levelek tömkelegétől. A sok drágám, kicsim, kedvesem, egyetlenem megszólítástól. És a csókol, ölel, szeret, gyere, siess, hiányzol, várlak búcsúzásoktól. Kirázta a hideg, amikor a borítékon, a feladó nevének a helyén egy-egy odarajzolt virágot, félholdat, csillagot pillantott meg. De a piros és kék papírlapokra rótt versek borították ki a legjobban.

Túl sokat bántalak már túl sokat megütöm benned magamat…

A fájás egész csak, s a félsz, hogy a világ nélkülem vidít-szomorít…

Lyukat vájok a mindenség falába s átbújok rajta veled…

Ha húsevő növény lehetne testem…

– Giccs, giccs, giccs – kiabálta az üres lakásban, és siralmasan nevetett. Hogy amit most kívülről lát, és ami onnan nézve határozottan giccsnek tűnik, az volt a közös boldogságuk.

De nem csak a nyári szünetben, a biciklitúra során és a leveleivel hódította meg őt a másik. Az őszi borozások ceremóniája is magával ragadó volt. A fiú belekortyolt a tállyaiba, de nem nyelte le, úgy csókolta meg őt, hogy elkeveredjen a szájukban a szamorodni. Ezt tízszer, húszszor megismételték esténként. És persze folyamatos pezsgésben telt az életük.

Samu keze közben egyre lejjebb tévedt, már a lány derekánál járt. Laura erre eszmélt fel.

– Mit csinálsz? – hessegette el a másikat.

– Pardonnez-moi, mademoiselle! – mondta a bűnös, és pukedlizett is hozzá sebesen.

A várt hatást el is érte vele, Laura nem állta meg nevetés nélkül. Elindított egy mozdulatot. Egy mozdulatot, ami régen beleégett az ösztöneibe. Zárt ökléből, mint napfényre a virágszirmok, kinyíltak, előbújtak hosszú, vékony ujjai. Simogatni készült, de nem ért célt, lehanyatlott a kéz, a kar.

Te mit csinálsz! – csapott le rá Samu, szemei mosolyogtak.

Laura nem válaszolt, hanem újfent belevetette magát a képek szétválogatásába. Most az egyik kedvence következett. Füves, salakos park, játszótérrel. A középpontban hinta, benne ő. Mintha egyenesen a fotós karjaiba kívánna repülni onnan. Tornacipő, farmer, kabát, sál. Kezében virág. Nem kapta, szedte. A virágok, azokkal akadt baj elég. Laura imádta őket, a szarkalábot, a fréziát. Néha venni kellett volna neki, nem teljesíthetetlen vágy. De Samura nem lehetett számítani. Mert milyen kiszámítható ajándék ez. Mennyire hatásvadász. Ilyeneket mondott. És valahogy hülyén érezné magát, ha rózsával a kezében mászkálna, és őt bámulná gyerek és felnőtt, férfi és nő. De ezt nem merte hozzáfűzni. Nem is szeretsz igazán, ha erre is képtelen vagy, vágta a fejéhez nemrégiben, az első kerekebb évfordulójukon Laura, és ő erre nem tudott mit felelni. Ez a kép a kardigánzsebbe került.

– Kérek még! – nyújtotta poharát Laura. Samu töltött.

A következő fotó egy pokrócon ábrázolta a lányt. A hátán feküdt, a felgyűrődött póló alól kikandikált a köldöke és parányit a tejfehér has. Tökéletes pillanatkép lehetett volna, de Samu nem vette figyelembe a fényviszonyokat, így a fotó felét az ő árnyéka borította be. Laura régebben bosszankodott ezen, most csak nevetett, egy méretes legyintés kíséretében. Az önreflexív művész, aki nem csak tulajdonképpeni tárgyát, hanem saját magát és az alkotás folyamatát is belekomponálja művébe. Nevetett volna, de valahogy nem jött szívből. És hamar elkomorodott, amikor látta, mennyi átnéznivaló lenne még hátra.

– Ááá! Elegem van ebből! – tört ki belőle, és otthagyta szétszórva a parkettán a fotókat. – Talán a könyveket könnyebb lesz…

Egy fokkal sem volt egyszerűbb. Az elején még csak-csak haladtak. A filmes folyóiratok mentek a dobozokba. A történelem marad. De aztán tanácstalanul ácsorogtak a polcok előtt. Nem, ez az egész képtelenség. Mert mit csináljanak a közösen kapott kötetekkel? Mit a kedvenceikkel?

– Felezzük meg Szerb Antalt! – vigyorodott el a lány.

– A világirodalom a tiéd, a magyar az enyém? – csatlakozott be a komédiába a fiú.

– Földrajzi nevek A-tól K-ig az enyém!

– És a német szótár L-től Z-ig.

– És mi legyen a Spenóttal?

– Azt te hoztad, úgy emlékszem!

– Nem, nem! Olvasgasd csak!

– Később bánni fogod…

– Párhuzamos történetek, második rész, viszem.

– Éppen a másodikat?

– Éppen azt – emelte le a polcról a kötetet fülig érő mosollyal kacarászva Laura. – Miért? Inkább legyen az első? Vagy a harmadik? Nem. Az éjszaka legmélyén. Ez kell nekem!

És akkor már egy játék kellős közepén voltak. Körbe-körbe futkároztak a szobában. Laura nyakon sózta Samut a Spenóttal. Neki meg a Csontváry-album csattant a fenekén. Aztán stratégiát váltottak. Mint a profi katonák, fedezékbe vonultak. A fiú a franciaágy, a lány a kanapé mögé. És dobálózni kezdtek. Szonettek és memoárok, haikuk és családregények repkedtek. Szállt a levegőben az egész magyar- és világirodalom. Laura célzott pontosabban. Többször is fejbe vágta Samut. Aki viszont már készült volna az újabb ütlegre, de megakadt a tekintete a következő dobásra szánt könyvön. Kék borító, az ég és a tenger összemosódva, vitorlás hajó, napfény.

– Ez az enyém! Nem adom! – dicsekedett zsákmányával, akár egy óvodás.

– Önző! – évődött vele Laura, és mellé ólálkodott, igyekezett megszerezni a kötetet. Elméletileg a lány könyvtárába tartozott ez a darab. Ő kapta, neki lett dedikálva. De igazából a fiúnak szerezte. Ő csak később kapott rá Háy Jánosra. Húzták-vonták a könyvet. Na, nem komolyan, csak a tréfa kedvéért. Aztán Laura megbotlott egy dobozban, és magával rántotta Samut. Nagyot estek, és csupán centikkel zuhantak az asztalláb mellé, de ezzel most nem értek rá foglalkozni. Eltelt egy perc is, mire feltápászkodtak.

– Mit csinálunk? – szabadította ki magát az ölelésből a lány.

Támadt egy kis átmeneti zavar közöttük. De gyorsan elmúlt, mert megint cibálni kezdték a könyvet. Ekkor meg kihullott belőle néhány lap. Ezen megint nevetniük kellett.

Aztán ennek is vége lett. Talán kifogytak az ötletekből. Vagy csak elfáradtak. Laura egyre nagyobbakat sóhajtott. Leült az asztalhoz, és sokáig csak bámult maga elé. Szemben vele Samu. A borosüveg csodák csodájára megúszta sértetlenül, nem borult és nem tört el a könyves csata alatt. Kitöltötte belőle a maradékot a két pohárba. Ivott. Szinte felfalta a tekintetével Laurát. Egy hónapja már, hogy a lány átköltözött a legjobb barátnőjéhez. Azóta egymáshoz sem értek, alig és legfeljebb egy órára találkoztak. Akkor is csupán néhány mondatra szorítkozott a kommunikációjuk. Biztos, hogy nem jössz ki velem külföldre, kérdezte Laura egy kávézóban, és rendeltek. Biztos, válaszolta Samu, már a számla kiegyenlítése után. Ő büszkeségből nem hívta a lányt. Az pedig torkig volt vele, a közönyével, a figyelmetlenségével, a céltalan életével. Azzal, hogy észre sem veszi, miként megy tönkre körülötte minden, kivált a kettejük dolga, és cseppet sem érdekli a jövő, a boldogulásuk. Nem tudta már elképzelni magukat egy közös fényképen.

– Mindig feleslegesnek éreztem magam melletted – préselte ki magából a szavakat Samu, mint akinek kínszenvedés megszólalni –, csak és kizárólag a barátok… – idáig jutott, és vége is lett a monológnak.

Laura végtelenül kimerült volt. Ült némán, mint aki többé abszolút nem érti a szavak jelentését. És most még eszébe jutott az a rohadt dolog is. Egyik nap jön haza vidáman, körbeugrálja a fiút. Régen volt ilyen jó kedve. Nem veszel észre rajtam valamit, kérdezi Samutól. Az meg csak néz, semmi, de az égvilágon semmi nem tűnik fel neki. Jó, ebből nekem elegem van, kiabálta elkeseredetten, és kicsapta az ajtót, elrohant. Fodrásznál voltam, írta meg később sms-ben. Ezután költözött át a barátnőjéhez. És most fog végleg. És aztán nem is találkoznak többet. Mert hiába az emlékek. Lassan minden dühítette már, ami Samut jelentette.

De most valahogy nem tudott elmenni. Lekapcsolta a villanyt és a kanapéra heveredett. Fel sem tűnt neki, hogy ráfeküdt a Xanadura. Úgy festett ott, mint aki soha nem kel fel, és most már marad egy egész életen át. Teljes sötét lett a lakásban. Samu végzett a borral. Ült még egy keveset az asztalnál. Aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, a kanapé előtt termett, és a szájába vette Laura kislábujját. A lány némán tűrte.

Ez most olyan volt, mint régen, az első hónapokban és években. Ahogy fekszenek a sötétben, az orruk hegyéig sem látva, és csak simogatják egymást a ruhán keresztül, átszerelmeskedve az éjszakát. Vagy amikor Samu bekente Niveával Laura fenekét és combját. Nem győzték vásárolni a testápoló-krémeket, annyi fogyott esténként. Ez vált a legkedvesebb játékukká: alvás előtt Samu bekente őt, és szeretkeztek. Laura sírt, Samu nevetett, ha rájuk tört a nagy boldogság. Aztán csak feküdtek szorosan összefonódva az ágyban. Vagy a párna mellől előkerült a maci, és azzal játszottak papás-mamást. Így ment ez régen.

A fiú most a lábujjakat cirógatta. Ráérősen nyalogatta, csókolgatta. Egy plédet húzott magukra. Gondosan eligazította. A lány mellé bújt. Simogatta a kardigánon át. A hátát, a karját, a vállát. Gyengéden, majd egyre erősebben ölelte. Csaknem összeroppantotta a derekát. És mikor meg akarta csókolni, csak akkor vette észre, a halk és egyenletes légzéséből következtette ki, hogy Laura már alszik.

A Vörös Postakocsi 2010/tavasz