Könyvheti irodalmi ajánlatunkban egy egyelőre még kötet nélküli fiatal költő verseit ajánljuk figyelmükbe, lapunk 2010/Tavasz számának Úti füzetek rovatából.

Részlet

Az éjszaka langyos ködbe
mártja a sarki fákat.
Nyárvége van, utolsó
sistergése a tájnak.
Zuglóban összebújik a természet
és a beton, a hétköznapok megkötnek,
a gondolatokat felfogják az ágak.
Beülsz valahová, megiszol egy sört –
áldozol a megszokásnak.
Lesöpörnek majd egyszer,
mint túlcsorduló sörhabot;
egy idő után csak az marad meg,
amit egy-egy utca benned hagyott.
Félig olvasott újság leszel a Bosnyák téren,
keresztutcák tekergő kutyaugatása,
részlet leszel, térelem – a környezet
mozaikalkotása. Nem mozdít már
el senki, nem szólít, nem beszéltet.
Az egész sír majd vissza benned –
legfájdalmasabb részed.

Fűzfanő

Ül egy pohárral a kezében
nyugodt koktél-csendben,
és nem bánja, ha a napok
egymásra nézve vakok,
csak sodródik – ördögszekér,
egy-egy nagy amour talán még
a holnapig elél, és motoz és kutat,
ha lehet: új szeretőket,
jól csengő neveket. Mert puha ő legbelül,
mint a pamacs, és halvány foszforeszka
benne a hiány; bedörzsölöd magad vele –
egy ilyen melléknőcske neked is kijár–,
mert mellette mindig van egy féléletnyi hely;
könnyen megkapod, majd elfújod –
csillagporzik benne a bánat, mint száraz
szélben a kutyatej.

Tea

Nehéz ősz van, mélyzöld
teák. Az ablakon át lassan
magadba szívod az ázott
levelek illatát.
Testedből a fáradtság lobog,
és a szótlanság cserepesre
töri a szádat.
Izzadtság mos át;
úgy érzed, mindig várnak.
Az idő lassan filterez, a létezésbe mártogat.
Keserű citromlét csöpögtet beléd, savanyítja
zamatodat.
Fülelsz, mintha rádió zúgna,
pedig csak magadat hallod.
A tárgyak némák, köréd gyűlnek.
Visszafelé is meg kell halnod.
Megint látod hálóingben Rimbaud-t
lapozva. Régen csinos arca falfehér,
a szavakat, mint a gyógyulást,
lassan magába szívja. A láz és
a költészet rázza.
A szemében kiégett országutak.
Átlátni rajtuk a másvilágba.
A teste lepereg, mint a vakolat,
és hiába öleled, csak egyre kevesebb,
az utolsó a szája – nem beszél,
valami keserű gyógyszert szopogat.
Jó lenne másra gondolni. Hiányzik a kezek,
a végtagok tapintásnyi csendje.
Visszagondolsz, mi volt előtte.
Kapaszkodsz a gyermekkorba, mint biztos kabátujjba.
Igaz, csak körvonalakban, de feltűnik előtted apád alakja.
Hogy mit ivott, hogy mi volt, hogy végülis ő ütközött ki rajtad.
Külsejét, mint rád bízott ruhát őrzöd. Emlékét
már régen begomboltad.
Lépésről lépésre haladsz, még visszaérsz önmagadba;
a garzon körülfog. Mintha a falaknak mindent szabadna.
Sehonnan sem hiányzol magadon kívül,
és mostmár a feltámadás is fájna.
Üres teát iszol. Belekortyolsz
az elmúlásba

A Vörös Postakocsi 2010/Tavasz