Csabai László “Szindbád, a detektív” c. könyvének 2010. június 10-i nyíregyházi bemutatóján elhangzott szöveg.

Amerre a detektív megfordul, a kultúrhistória a nyomába szegődik. Vagy talán előtte jár. Szindbád, a friss diplomás detektív végigsétál egy utcán a városában, s az utca benépesül: üzletek, boltok, műhelyek, mindenféle náció és felekezet bukkan elő a feledés homályából, az épületek visszaszerzik elfeledett történetüket, s felelevenítődnek réges-régi alakok történetekkel, eseményekkel együtt. Holott, hohó, álljunk csak meg! Hogy is lehetne elfelejteni egy olyan város történeteit, amely város sohasem is létezett, vagyis nincs honnan felejteni, mert nem emlékezhet rá senki? Képzeletbeli városban járunk, Nyárligeten, azonban e képzeletbeli város történetei egy nagyon is ismerős, valóságos város történelmére rakódnak rá. Annak értelemszerűen nem részei e történetek, hiszen a valóságban nem, vagy nem pont így történtek meg, ám e fiktív történeteknek igenis része, alapeleme a történelem – egy város meg egy ország története. E könyvön nem kérhető számon a történeti hűség, mert önmaga teremti meg a saját városa történetét, így ahhoz és csak ahhoz mindenképpen hű, azonban a könyv egy jelentékeny szeletében komoly tétet tart bizonyos tények, bizonyos históriai vetületek pontossága, megbízhatósága érdekében. Csabai László nyilván sokféle emlékezetet segítségül hívott – családi, baráti emlékezéseket épp úgy, mint Nyíregyháza kiváló kultúrhistórikusainak szakmunkáit – a két világháború közötti korszak újraalkotásához, csak hogy ezután bizonyos dolgokra, helyekre már ne az említett szakmunkákból, hanem éppen Csabai László életteli, eleven Szindbád-elbeszéléseiből emlékezzünk. Merthogy miközben a történetek kitaláltak, a helyrajz, a kultúrtörténet a legkomolyabb nyomozó-kutatómunka eredményeképp tart nagyon masszív és impozáns keretet a történetek köré.

Csabai László első Szindbád novelláját lassan több mint másfél éve hallhattam, olvashattam először a 2008-as nyíregyházi Krúdy-napokon, amikor a Szabolcsi Írók Társaságát, a SZIRTet felolvasásra kérték a megemlékezés-sorozat alkalmából, s mi megtartottuk Krúdy-omázs című műsorunkat. Nos, azóta sem kértek bennünket semmi hasonlóra, bár a siker nem csak a teltház, hanem a szövegek országos visszhangja miatt is bizonyos. Akkor született meg e könyv a Honvéd utcai eset c. írása, melyre a pozsonyi Kalligram folyóirat azonnal lecsapott, így aztán Lacinak újat kellett írnia ahelyett A Vörös Postakocsiba, ahol az est anyaga megjelent – ez az újabb írás a könyv Téboly c. fejezete lett. Akkor már látszott, hogy meglelte anyagát: a tisztelgésből önálló világ teremtődött, amelynek szabályait maga alkotja meg, prózapoétikai és tematikai kísérletei fölött biztos kézzel rendelkezik. Utána az olvasó már csak kapkodta a fejét: Helikon, Élet és Irodalom, Holmi, Alföld, Új Forrás, Látó – jöttek, jöttek az újabb darabok a legjobb magyar irodalmi lapokban, ami jelezte, hogy Csabai László kiapadhatatlan forrást talált.

Vajon sorsszerű vagy nem, hogy egy nyíregyházi író Krúdy-ihletéssel tud betörni az irodalom országos színtereire – egyáltalán személyes pályáját tekintve, korábbi munkáit is ismerve, hogy ez hozza meg neki az íróvá válás nagy áttörését? Irodalmunk egyik legnagyobb életművét létrehozó írója bár nyíregyházi születésű, igazából nem városunk megírója volt. Maga Szindbád egészen más tájakon kalandozott, mind Krúdy, mind mások keze nyomán. Merthogy amolyan vérbeli pikareszk figuraként, nemcsak városról városra és kalandról kalandra járt ő, de több író életművében is felbukkan. Elég csak Márai Sándorra hivatkozni ehelyütt a klasszikusok közül, de gyorsan tegyük hozzá, a mai fiatal írónemzedék tagjai is szívesen nyúlnak hozzá – legutóbb a gyulai Kiss László írt Szindbád nem haza megy címmel novelláskötetet néhány évvel ezelőtt. Csabai Szindbádja különbözik mindegyiktől. Már az elbeszéléseknél is érződött az újabb meg újabb közlésekben, ahogyan a figura leválik ősképéről és egyre kevesebb kapocs fűzi őket össze. Eleinte, mint a Honvéd utcai esetben, a nagy, örömteli étkezések leírásai egyértelmű kötődést és tisztelgést jeleztek. Aztán Szindbád már egyre több olyan dolgot művel, ami nem különösebben jellemző Szindbádra. Ami nem túl szindbádos, hogy úgy mondjam. Ebben a könyvben már pontosan és egyértelműen olvasható, kerekperec benne van, hogy ez a Szindbád nem az a Szindbád. Jobb is így, mert különben Krúdy írásmódjának hatása csak nagy áttételekkel van jelen ebben a könyvben – úgyis mondhatnám, hogy ahogyan kéznyoma majdnem minden utána következő író munkáin ott van, úgy és annyiban van jelen itt is. Az egyik legszembetűnőbb jellegzetesség Krúdy Szindbád-novelláiban, hogy a főhős megérkezik valahova, ott téblábol, töpreng és emlékezik egy darabig, azután fogja magát és odébbáll. Bár Csabai Szindbád-novelláiban a főhős szintúgy töpreng, téblábol és emlékezik bőséggel, ez a Szindbád nem nagyon áll odébb. Nem tágít. Kitart makacsul, hiszen ez a dolga. Mert ez a Szindbád nyomozó. És ezzel elérkeztünk egy olyan pontra, amely már tényleg viszonylagos távolságra van Krúdy-világától, noha nem olyan messze, mint azt elsőre gondolnánk. De mindenképpen kikívánkozik belőlem, hogy nem szabadna megfeledkezni Csabai Szindbádja esetében az Ezeregyéjszaka Szindbádjáról sem. Már csak azért sem, mert ezen írások jelentős része arab világban játszódik.

A nagy argentín irodalmár, Jorge Louis Borges egy sokat idézett esszéjében a krimit jelölte meg a lehetséges történetek közül a metafizikához legközelebb állóként. Mármint a jó krimit, vagyis nem a lektűrök tömegtermelt sematikus zsánerszövegeit. A jó krimit, amely tiszletben tartja az olvasó rejtélyek iránti vonzódását, intelligenciáját, amely a rejtélyt, a titkot már önnön nyelvi anyagában hordozza, ahol az olvasó ugyanúgy nyomozást folytat, akár a főhős maga, pusztán azzal, hogy olvas – csak más után kutat. Hogy Csabai László írásai kimerítik-e a bűnügyi történet fogalmát, lennének kétségeim, azonban, hogy a borgesi értelemben krimi-e, az kétségtelen. Megvan itt majdnem minden, ami egy bűnügyi történethez kell – csak éppen maguk az esetek másmilyenek, mint egy tipikus bűnügyi regényben, nem mellesleg, míg azokban egy nagyobb eset körül zajlanak az események, mely esethez kapcsolódik néhány kisebb-nagyobb másik is, itt az esetek hatalmas bőségével állunk szemben: minden fejezetben újabb ügy kerül terítékre, melyek között egyetlen összekötő kapocs van: a nyomozó, azaz Szindbád maga. Másmilyenek az esetek, merthogy másmilyen a világ, amelyben a történetek működnek. Kisvilág, kis esetekkel, amelyek nem borzongatni akarnak, nem zsigeri alantas ösztönöket akarnak előhívni és kielégíteni – nem a bűn és a nyomozati munka kérdései izgatják az elbeszélőt, hanem az emberi működés az újraalkotott óvilágban, a még monarchikus álmokat dédelgető két világháború közötti korszak Kárpát-Európájában, sőt, Eurázsiájában (merthogy a helyszín nem csak Nyárliget – sok tíz lapra még a Kárpátokat is túlutazza a főhős, nem beszélve a folyton előbukkanó arábiai szálról). Családi dráma ugyanúgy van ebben, mint körmönfont ravaszság, kicsinyes bosszúvágy, vagy éppen apró tévedések sorozata. Nyárligeten nincsenek igazi bűnözők, csak amolyan piaci nehézfiúk, akiknek néha eljár az öklük, s esetleg nagyot ütnek, de rajtuk is túltesz a pátriárkák és a matrónák szigora, csökönyössége, képmutató puritánsága, melynek megnyomorító vagy nem egyszer gyilkos hatásával Szindbád többször találkozik. A prózaíró egyik nagy erénye, ahogyan Szindbádot alakítja, kormányozza ezt a hajóst a piti bűnök tengerén a hullámokat kerülgetve. Szindbád szigorú, figyelő tekintetű, minden esethez úgy áll, mintha a Cosa Nostra állhatna a háttérben. Közben meg egyre pontosabban tudja, kikkel áll szemben, és hogy velük hogyan viselkedjen. A megoldásnál sokszor még több is van a tarsolyában: az – úgymond – büntetés. Mert Szindbád pontosan látja azt is, mikor nincs szükség az ítélethozatal bevett intézményeinek bevonására. Néha maga jár el. És milyen jól teszi!

Csabai László detektívtörténeteihez az olvasót nyomozónak szegődteti társul főhőse mellé. Ugyanis ezekben az írásokban kevés dolgot kapunk készen. Az olvasónak minden mozzanatra figyelnie kell, a bűnöst, a büntetést, a befejezést, de olykor még magát az alap bűnesetet is gyakran neki magának kell összeraknia. Mindenkit megnyugtatok: az írások mindent megadnak ehhez. Legfőképpen a mondatoknak azt a termékeny feszültségét, amely pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét. Számomra kétségtelenül ilyen mozzanatokban ragadható meg a borges-i krimifogalom elérésének pillanata. Igen, ott van. És mi is ott vagyunk vele.

A Szindbád, a detektív sajátos szerveződésű, regényként olvasható elbeszélésfüzér. Összekötő kapcsai megvannak, a zárófejezet mintegy keretbe foglalja az eseményeket, s míg az egyes fejezetek bűnesetei széttartóak, Szindbád időről időre előkerülő emlékezései összefüggőek, fejezeteken átívelő egységet teremtenek. A fejezetek között a pár lapostól a hetven oldalasig mindenféle terjedelmű megtalálható, és az elbeszélő mindegyikben ereje teljében mutatkozik meg. Külön felhívom a figyelmüket a hosszú elbeszélésekre, mint amilyen a Fehér város. Csabai elbeszélői ereje, eszközkészlete ezekben tud a legtökéletesebben kibontakozni. Nem túlzás azt mondani, hogy a könyv első kétszáz oldala a mai magyar elbeszélő próza egyik legerősebb teljesítménye. Egyáltalán nem kell nyíregyházinak vagy Csabai László barátjának lenni ennek megállapításához.

De kétségtelenül van ezeknek az elbeszéléseknek egy olyan jelentésrétegük is, amelyet csak a nyíregyháziak tudnak befogni. Nem szabad úgy olvasni ezt a könyvet, mintha kulcsot adna a múlthoz, a város, a benne valaha élt eleink életéhez, valós történetéhez, hanem hogy éppen fordítva, a történelem ad kulcsot ehhez. Ugyan Bencsi Jónás nyilvánvalóan kitalált személy, a könyvben róla írtak sohasem történtek meg pontosan úgy és olyan formában, ahogyan itt szerepelnek, de az itteni olvasó úgyis azonnal odakattint a híres Bencsre, még talán azon is elgondolkodik, nem az író írt-e itt el valamit, hogy ezt a nevet talán kicsit rosszul, de persze nem.

Megnyugtatok mindenkit: ebben a könyvben minden a helyén van, nagyon is! Szeretjük Szindbád városának gondolni Nyíregyházát – és hát most Szindbád valóban hazaért (már abban az értelemben is, hogy sok szó esik a Folyóközről). Városunknak újra van írója, méghozzá olyan, aki nagy figyelmet fog kapni a különféle irodalmi fórumokon ezzel a könyvével. Melynek folytatása várható, hiszen olyan Szindbád novellák is napvilágot láttak már, melyek e kötetben nem olvashatóak.

Hölgyeim és Uraim, nagyon gazdag munkát vehetnek kezükbe Csabai Lászlótól. Megtudható belőle, kik és hogyan éltek a Bujtoson, a város peremvidékén, hogy hol lehetett jó szabót találni, pacalt enni a két háború között, vagy olyasmit, amit csak Csabai László tudhat: hogy mi van a városháza padlásán. De emellett és legfőképpen: kiváló szórakozást nyújtó, remekül megírt könyvvel gazdagodott irodalmunk, és mi, olvasók.

elhangzott 2010. június 10-én a nyíregyházi Móricz Zsigmond Városi és Megyei Könyvtárban

Kapcsolódó anyagok:

Csabai László: Téboly

“Két éve folyamtosan csoda történik velem.” Csabai Lászlóval beszélget Onder Csaba