Tavasszal jelent meg a Nyíregyházán élő író, költő első verseskönyve Denvó, Rosa, Ávirá címmel az edition nove kiadónál. A kötetet lapunkban legutóbb közölt írásaival ajánljuk olvasóink figyelmébe.


– első –

erre mondani valamit. a kérdés nem az, vajon miért nőttek a húsba karmai hirtelen, nem az, mért épp a jelen pillanat választódott váratlan támadásra. nincs kérdés. csak mozdulatlan csodálkozás, döbbenet-burokba fogása ennek a robbanékony, karmos sötétnek.

a karok erre is mozdulnak, ugyanúgy, mint a virágzó fénydarabokra azelőtt, reflexből, ölelnék ezt is. de nincs mozdulat bennük, csak a döbbenet ővele szemben szánalmasnak számító megremegése.

lehetetlen megállni őelőtte most. és nem a harag az, ami viharzásával porszemmé tevő, nem, nem. hanem az ő valósága, amit oly konok és minden eddigi pályán felülrobogó akarata egy pillanat alatt megalkotott, és széttorzuló arcán keresztül átvágott a virágzó fénydarabok valóságán, mint egy vezető nélküli, süket vonatot, egy száguldó fémkolosszust, ami előtt senki az, aki a síneken áll.

azokon a síneken, amik napraforgók voltak pár másodperccel ezelőtt. így is el lehet pusztítani valakit. az ő világában már halott az, aki átkarolni akarja. és az ő világa egy pillanatra, egy hosszú pillanatra teljes borzalmában megnyilvánult a két arc között, a két arc körül, az egyiket fekete fátyollal bevonva, a másikat fekete fátyollal bevonva, mégis micsoda különbség.

persze ő nem borzalmasnak éli ezt. dicsőségesnek. csak nehogy ezt is áthazudja ide, mert még elhiszem. és még meg is köszönném a vonatnak a lyukat a mellkasomban.

– második –

az ötödik mondat után már az erdőben barangoltat, érintgetve szavaival bogarait és madarait, meg a szelídsáfrányszín nap csíkjait. kézenfogó ajtónyitogatás a fák közt: egy fenyőből titkos lejárat vezet a pincébe, ahol egy kopasz baba hever, a haját egy tölgyfa törzsén át lehet megközelíteni. aztán elvisszük a babát a tóhoz.

egyre nagyobb a forróság, pedig tavasz van még csak, de szikrázik a lég a víz felett, bántja a szemet, a bőrt, izzadságot lop a haj közé. kis, rejtett tó, tömött bokrok körülötte, sötétrózsaszín virágokkal. belesétálunk a tóba, ott halakat mutat, végigmesélve családfájukat, azt, melyik moszatot szeretik, és azt, napközben merre szoktak úszkálni, az elsüllyedt szobortól keletre-e vagy nyugatra. eddig még nem jutottam szóhoz, telement a szám vízzel. akkor fölmegyünk az égbe – itt egészen közel van a földhöz ­­– ő egy pöttöm felhő szélére ül és verseket kezd szavalni, de alig hallani, borzalmas a szél idefenn, süvít és kibéleli a fülem hidegséggel, szédülés kap el, és már zuhanok is, a tóba nem akarok, nem vagyok jó úszó, és félek az elsüllyedt szobortól is, az erdőbe szintén nem akarok, mert mi van, ha fennakadok a tölgyön vagy a fenyőn (a pincébe is eshetek), de szerencsém van, meglátok egy ágyat, arra esem, egy vörös paplanos, cirádás támlájú ágyra, alkoholosfilctoll-zöld fűtengerben, ő már vár, ezt az ágyat jelölte ki nekem filccel, belezúgok az ágyba, mesélhet tovább, nem bánom, úgy tűnik, megmenekültem, ám ekkor megharagszik, és elkerget a mezőről, el a tótól, az erdőtől, megijedhetett attól, hogy egy kávé, egy szóda és egy fél cigaretta alatt mindet megmutatta.

– harmadik –

lehetne séta is, de nem az, kötelező párosgyakorlat, szinkronúszás talán, vagy bábtangó.

a haján mintha koronát hordana, tiarát pontosabban, valamit biztosan egyensúlyoz vele, a kéz simításnak indul, de a fej, e dicsőséges fej elmoccan előle – az én fejem meg nyomódik összefelé, láthatatlan prések közelítik az arcot és a tarkót.

a száján mintha szónoklatok roskadnának elő, ditirambok pontosabban, valamit biztosan előad vele. a torok hozzáfűzésnek indul, de a száj, e dicsőséges száj elszürcsöli a levegőt előle – az én szájam meg a nyakcsigolyám felé tolódik vissza, láthatatlan prések csikorítják a morzsolódó mondatokat, egyre laposabb vagyok fejben.

a nyakán mintha ősi tavaszok harmatai gyöngyöznének odaképzelt csókok ékszereként, láncaként pontosabban, valami táncosság biztosan fonódna rá, de ő, gyakorló hüllőként, egy mozdulattal már méterekre van – az én nyakamban pedig nincs ádámcsutka többé, csak gyöngysora visszfényének íze csorog lefelé, a mellkas felé, mely lassan ellaposodik, mint kettőnk regénye, és ő kézenfogva vezeti ezt a regényt, úgy olvassa, ahogy akarja, és a címe persze… a címét én már nem tudom, a tudáshoz lélegzet kell, friss eső és álomvíz, de abból az ezüstből már csak ólmosságot érezni, ruháim, történetem lefoszlanak rólam, és sík leszek, de nem ám deltoid, mint egy papírsárkány, nehogy véletlenül is elszálljak, nem is rombusz, aki romságában még őriz valamit egy osztálykirándulásból, turnéból vagy legalább a reggeli hathuszasból, csak egy mezei téglalap, egy újabb tégla a lapban.

kérdezhető, miért lett ez a játék, hát az utolsó, ami észbejut: kötelező párosgyakorlat, bábtangó pontosabban, valamit biztosan elő kellett adnunk, a test mozdulna, de a másik, a dicsőséges másik mozdulhat csak – az én, az már csak tükörnek fér el, sikoltó felszikrázásnak a zajban.

– negyedik –

(rum)

álarany kandeláberben álfény. el nem égett vágyak tüze izzít, éget, szempillát perzsel már. meghatározhatatlan napszakok hullnak kőkerítés mögé, mint a hangoskodás. a fal mellett későlila trópus, de mondhattam volna félvér éjfélt is.

alaktalanságok bújnak elő a sarkokból, lombok alól, hogy pillanatnyilag erőt ismerjünk fel bennük. amorf padok felett ámor figyel, de a lényeget az árnyéka intézi el. sebezhetetlen délután bújik a se-éjjel-se-hajnalba és végigvonul köztünk új köpenyében, mint valami modell. néhányan pálinkát öntenek rá.

hátul, a definíciókon túli vagy inneni részen ragyogó karok és lábak vannak a puha földbe ásva. ide is járunk sétálni, de csak mint a pókok – előtte bekenjük végtagjainkat.

világos erre minden, még a fekete is villog. már csak egy kis vér kellene a még több izgalomhoz. a bűn nem is bűn, ugye? csak szórakoztató, csak irodalom. na de nem ezt…

az ital a végén már mint a marólúg. a szavak már mint pofonok. de soha nincs csattanó.

A Vörös Postakocsi 2010/Tavasz

Balogh Péter könyve közvetlenül a kiadótól rendelhető meg, ezen a linken!