A SZIRT – Szabolcsi Írók Társasága hangos folyóiratának második száma 2010. június 18-án hangzott el a nyíregyházi Művész Stúdióban Fából verskarika, avagy az irodalom fotoszintézise címmel, Ács Zoltán szerkesztésében. A következő napokban az írások szerkesztett változatát közöljük. Elsőként Debreczeni Edit prózáját olvashatják.

Hűvös, őszi reggel. Erdőillattal ébredünk, a nyitott ablakon át a szobába libben és átkarol az ősz. Lent a kanna-virágok ködbe burkolóznak, villamos áll meg a Pálmánál, aztán befordul a sarkon a belváros felé. A varjak is megjelentek már, károgásukkal ébred a Nagyerdő, fekete testek ülnek a fák ágain, mint megannyi bizarr karácsonyfadísz. Kinyitom az erkélyajtót. Odalentről cipők kopogása hallatszik fel. Lajos bácsi évek óta özvegy. Ha reggel 7 órára sikerül elérnie a megfelelő alkoholszintet, a megboldogult felesége félmagas-sarkú papucsában – amihez vastag, szürke férfi zoknit húz – balettozik el az ABC-be. Teljesítménye lenyűgöző: hajmeresztő sebességgel közlekedik a női cipőben, majd a szomszéd ház mellett, éles jobbra fordulás közben bemutat egy kecses piruettet. A házból reggelenként több ablakból is figyelik a műsort, múltkoriban a szomszéd éretlen kamasz fia fogadásokat akart kötni arra, hogy ezen a reggelen hasra esik-e az öreg vagy sem. Sosem esett el.
Zsófia néni kivágja az ablakot és felordít Takács Jánosnénak, hogy ha a begóniát locsolja, a víz mind az ő frissen pucolt ablakára folyik. Takács Jánosné visszaordít, hogy ha kimosná a csipát a szeméből, láthatná, hogy az eső esik, bár tudja, hogy általában neki köszönhető minden természeti és egyéb csapás, ami Zsófia nénit valaha érte ebben az életben. Zsófia néni sértődötten bevágja az ablakot. Valamiért, ki tudja miért, nagyon szeretem ezt a házat.
Valóban esni kezdett. Nagy kövér cseppek gördülnek végig az üvegen, gyorsan bezárom az erkélyajtót, úgy néz ki, mára befejeződik a reggeli szórakoztató műsor. Mire álmosan kitántorgok a konyhába, Mama már lefőzte a kávét. „A” kávét. Illata vigasz, íze, melege maga a mennyország az ilyen reggeleken. Bénázok egy sort: előbb könyökömmel feldöntöm a cukortartót, aztán a bádog bögrémet sodrom le a földre. Mama egy határozott „Basszon meg ősöd”-del díjazza a teljesítményemet. Megdermedünk, hallgatózunk, és éppen kezdenénk megnyugodni, amikor lentről hirtelen hangos koppanások hallatszanak: nagyjózsi, az alattunk lakó. Kicsit érzékeny az idegrendszere, mentegette egyszer a felesége, Etelka néni egy a folyosón spontán kialakult lakógyűlés alkalmával, mire Mama némi éllel megjegyezte, hogy ez a legszebb kifejezés, amit valaha arra hallott, hogy valakinek nincs ki minden kereke. Mama és Etelka néni, azóta nem beszélnek egymással.
Két dolog miatt is utálom az esőt. Először, mert elkedvetlenít, másodsorban – és ez a súlyosabb ok – ki nem állhatom magammal cipelni az esernyőmet, amivel nem lehet úgy felszállni egy buszra, hogy az ember mások cipőjébe ne csöpögtetné a vizet és viszont: mások ne csorgatnák az övébe. Ezen felbuzdulva a múlt héten „véletlenül” elhagytam az esernyőmet. Mire elkészülök, már majdnem fél nyolc. Mert mi lenne fiam, ha nem álmodoznál fél óra hosszat a kávét kevergetve az asztalnál? Már rajtam a kabát, iszkolok kifelé, de a Mama hatodik, sőt gyanítom hetedik érzéke pillanatok alatt bekapcsol és már ott áll előttem a folyosón.
– Nincs esernyőm – hadarom gyorsan, magyarázatképpen és próbálom a vacak kulcsot kihúzni a vacak zárból, de persze nem elég gyorsan.
– Sebaj — mondja Mama mosolyogva. – Elviheted a nagyapádét.
És ezzel, mint egy varázsló, benyúl a gardróbba és előhúzza a legrettenetesebb esernyőt, amit valaha láttam. Fekete és olyan hosszú, hogy ha háborúba készülnék, dárdát sem kellene magammal vinnem. Fakult vászna lifeg, akár egy vén, koszlott varjú szárnyai, de a legrosszabb, az mégis a nyele. Hatalmas, kampós végű fanyél, lassan, de kitartóan pergő lakkozással. Ahogy jobban megnézem, megörülök neki, hogy sötét színű: így nem feltűnő az egyszerű befőttes gumi, amivel összefogták. Na, ezt már nem, ha a fene fenét eszik, potyognak a cigánygyerekek, én akkor sem cipelem ezt a szörnyűséget magammal, világ csúfjára. Próbálom összeszedni az érveimet, de mire a végére érnék, becsukódik mögöttem az ajtó és kint találom magam egyedül a folyosón. Fenét egyedül: azzal az ijesztő szerkezettel, ami alávaló módon esernyőnek nevezte ki magát. Lázasan töprengek a megoldáson: kihajítom az első kukába, amit meglátok: nem jó, mert a Mama biztosan abba a kukába dobná délután a szemetet még akkor is, ha száz másik állna mellette. Ráadásul Nagyapámé volt… Egyszerűen ottfelejtem a villamoson, és azt mondom, hogy elhagytam – nem ez lenne az első eset és valószínűleg nem is az utolsó. Sajnos, el tudom képzelni, hogy a sátáni darab kinyitja szárnyait és egyszerűen utánam repül. Miért nem tudtam gyorsabban eltűnni otthonról?- korholom magam, de aztán lemondóan belenyugszom a dologba, és a Mamára gondolok- József Attila nélkül – esélyem sem volt vele szemben. Fél szemmel rásandítok a viharvert darabra: na jó, a villamos megállóig barátkozunk. Az eső már éppen csak szemerkél, így megkímél attól, hogy már a ház előtt fel kelljen húznom. Nem sietjük el az ismerkedést, miénk az egész nap. Ez a gondolat, furcsa módon egyáltalán nem tesz boldoggá. Az esernyő, úgy látszik semmit sem sejt meg baráti szándékaimból, sőt már az elején elkezd nagyon ellenségesen viselkedni. Elismerem, az esernyőt általában nem a csúcsánál fogjuk, hanem a nyelénél, hiszen azért van neki. Bezörög a villamos, kivágódnak az ajtók én pedig lendületes léptekkel elindulok felé. Indulnék, ha az esernyő is akarna jönni, de nem akar, valamibe beleakadt a nyavalyás. Nem baj, jössz te mindjárt, nagyot rántok rajta és akkor hátulról reccs, ruhaanyag szakadásának félreérthetetlen hangja üti meg a fülemet. Félve fordulok hátra: a mögöttem álló néni kabátja alól árván és szemrehányóan lóg ki a bélésanyag. A néni elképesztő arckifejezéseket produkál: a döbbenettől a mély és elsöprő erejű dühön keresztül, a legmélyebb szomorúságig. Vészesen gyűlni kezdenek köré kortársai, így bocsánatot rebegek és sebesen felugrok a villamosra, mielőtt a vezető becsapná az ajtót az orrom előtt. Hülye esernyő – dünnyögöm magamba. A villamos befordul a sarkon, szép egyenletes vágtába kezd a Simonyi út egyenes vonalán. Elgondolkozva piszkálgatom a vacakot: ha levenném róla legalább a befőttes gumit, talán kicsit kevésbé lenne szánalmas… nem vagyok az a sokáig halogató típus: már le is veszem róla, erre az esernyő szétnyílik, teljes valójában kitárul a villamos aprócska belsejében, és egy mozdulattal vág állon egy idős bácsit és böki ki majdnem egy lány szemét. Gyorsan próbálom összezárni és már majdnem sikerül, amikor a múlt századi befőttes gumi megadja magát, elpattan, felröpül és eltűnik a tömegben. Az átok újra szárnyra kap, szerencsére a lány már odébbállt de a bácsi megint kap egyet, most a bal fülét emelinti meg az ördög esernyője. A bácsi előbb elvörösödik, aztán élete minden keserűségét rám önti:
– Nem gondolja, hogy ez piszkosság? Maga közveszélyes ezzel a szarral. Jó hogy le nem tépte vele a fülemet. Nem vérzik?
Ez utóbbi kérdés már nem nekem, hanem a bácsi mellett álló gimnazista korú srácnak szól, aki a fogantyúba kapaszkodva leplezetlenül röhög.
–Mit nevetsz te, suhanc? – terjeszti ki a bácsi haragjának határait, lekapja a kalapját és végigsimít a kopasz fején. – Az apád nem tanított meg viselkedni? Engem az apám úgy szájon vágott volna! Azok voltak a szép idők! Kiveszett a mai fiatalokból a tisztelet, meg a koltóra.
Így mondja, esküszöm: koltóra.
– Így van – replikázik egy néni, – sajnos nem sokat törődnek egymással az emberek ebben a mai világban.
Egy jól karbantartott középkorú nő arisztokratikus arccal mér végig.
– Bocsánat, nem tudtam, hogy így kinyílik, nem akartam… – de szánalmas dadogásom senkit sem érdekel. Lassan közellenség szaga lesz a dolognak, úgyhogy a villamos végébe menekülök. Mire elérem a hátsó ablak előtti kapaszkodót, már elkeseredetten gyűlölöm az esernyőt. Végre egy szabad hely, lerogyok az ülésre.
– Mondja, miért nem dobja ki azt a vacakot és vesz magának egy rendes esernyőt? – kérdezi egy utas a mellettem lévő sorból. Középkorú férfi, arcán kárörvendő mosollyal, lenézően méregeti az esernyőt.
– Nem, lehet – vágok vissza – családi darab.
– Gondolom, még az ük-ük-ükapjáé volt.
Az utastérben mindenhonnan elismerő nevetés. Milyen frappáns, gondolja magáról a pacák és elégedetten dől hátra, de a szemét azért le nem venné rólam. Feltámad bennem a büszkeség, no meg a harci kedv.
– A nagyapámé – helyesbítek. – Haditudósító volt a második világháborúban.
Csend.
– Tényleg? – kérdezi egy srác hátrafordulva, leplezetlen kíváncsisággal.
– Tényleg – jelentem ki.
– Ott volt a Partraszállásnál – nem sietem el, csak lassan csöpögtetem az információkat, hogy legyen idejük feldolgozni a hallottakat.
– Azmiaza szartrapálás? – intézi egy 5 év köri kissrác kérdését a mellette ülő anyukájához.
Az anyuka elvörösödik, és kifelé kezd bámulni az ablakon.
– Nem szartrapálás öcsi, hanem partraszállás. – szól bele egy érces férfihang.
– Ja! – mondja a kisfiú, arcán boldogság terül szét, aztán lehervad róla.
– Anya, miaza…? – kezdi.
– Kisfiam muszáj, hogy mindig járjon a szád?
– Tudja, ki hiszi el ezt magának hölgyem! – mondja az érces hang gazdája, de bizonytalanság van a hangjában.
– Akár elhiszi, akár nem, ez az esernyő ott volt a nagyapámmal Normandiánál, és ott volt Dunquerque-nél is.
Esküszöm, ma sem tudom, honnan szedtem ezt a sok zagyvaságot össze akkor hirtelen. Lelki szemeim előtt megjelent Papa, fiatalon, ahogy az esernyőt hóna alá szorítva nyakában lógó fényképezőgéppel fut a viharos tenger partján.
– Egyszer – kezdtem bele – megmentette az életét egy francia tisztnek, aki hálából, és mert mása nem volt abban a szorult helyzetben, Nagyapámnak adta ezt az esernyőt. Azóta ez a családunkban a bátorság, és a hősiesség jelképe és generációról generációra öröklődik.
Életemben nem hallottam ekkora marhaságot, de nagyrészt bevették, vagy legalábbis nem voltak meggyőződve az ellenkezőjéről. Mielőtt vitába keveredhettünk volna, következett az Arany Bika Szálló és én gyorsan leszálltam a villamosról. Az esernyőt büszkén tartottam magam előtt, mint jó katona a kardját. Az utcán szakadt az eső. Felhúztam hát az esernyőt, had tejesítse be küldetését, és csúnyácska fedezéke alatt a Nagyapámra gondoltam, aki szabó volt, imádta a történelmet és sokat mesélt a háborúról, így valószínűleg neki köszönhetem, hogy nem kell majd kibámulnom az ablakon, ha a lányom egyszer megkérdezi, mi is volt az a partraszállás. És hogy hirtelen a semmiből tudok mindenfélét kitalálni – tudják, mint a fából vaskarika, vagy verskarika mindegy: történet. Magam is meglepődtem, hogy kezdek másféle szívvel gondolni az öreg esernyőre. Végül is, nem annyira szörnyű, a célnak megfelel, különleges és patinás darab, ilyen aztán biztos nincs senkinek. Ráadásul a nagyapámé volt, és ez a gondolat, ebben a barátságtalan október végi időben különös melegséggel töltötte el a szívemet.

SZIRT – Fából verskarika, avagy az irodalom fotoszintézise
Nyíregyháza, 2010. június 18.

Kapcsolódó anyagok:
Bódi Katalin az esten elhangzott írása a Bárkaonline-on olvasható
Csabai László: Hajón a szigetre (egy rejtvény)
Nagy Zsuka: lódít