You Are Here: Home » Esszék » Utcai galériák

Utcai galériák

Esszé a magyar plakátművészet száz évéről Bakos Katalin könyve kapcsán, lapunk 2010/Tavasz számának Forspont – Vízió rovatából.

plakát

Bakos Katalin: 10×10 év az utcán. A magyar plakátművészet története 1890-1990. Corvina, 2007.

10×10 év az pontosan 100 év. Ez világos. De mi lesz az ezt követő 20 évvel? Mi a helyzet a rendszerfordulót követő évtizedekkel, napjaink plakátművészetével? Tehetnénk fel ezt a roppant fontosnak vélt kérdést, különös tekintettel arra, hogy nyakunkon a választási kampány és plakátok özöne köszön majd szemünkbe porosnak alig nevezhető városunk bérelt helyein. Ily gondolatokkal baktatva jeges járdákon, tépelődve figyeltem, vajon mit láthatok szűkebb környezetemben plakát gyanánt. Semmit. Ócska falragaszok próbálkoznak figyelmet kelteni kétes hírű szórakozó helyek didzséi (DJ.-i) irányában, ahol ketrecből szabadult plébojnyuszik igyekeznek meddő vágykeltéssel. Máshol agitproposból politikusba fordult arcok, mosolyt erőltetve győzködnek hitelességükről. Plakátok sehol, és ha nem jelenik meg ez a könyv, ki tudja, mikor találkozom újra ezzel a műfajjal. Sajnos be kell látni, a plakát végnapjait éli. Ez a kor, a digitalizáció kora öli meg, tünteti el éppen úgy, mint jó néhány más grafikai terméket, bélyeget, képeslapot, dísztáviratot és még ki tudja, mit. Talán éppen ezért is időszerű a könyv, mert az exitálást követő két évtized már elegendő távlatot biztosít a folyamatok, összefüggések megítéléséhez. Születtek már eddig is írások ebből a témakörből, de ilyen összefoglaló jellegű, elemző írásmű, mely a kor történelmi és gazdasági változásaival, valamint a művészettörténeti folyamataival összefüggésben vizsgálta volna, még nem látott napvilágot. A plakát jellegéből és rendeltetéséből következően rendkívül érzékenyen reagál a gazdaság legkisebb változásaira és pontosabban mutatja a teljesítőképesség legkisebb rezdüléseit, mint az események után kullogó statisztika hűvös, bűvös számsorai. Ebből következik, hogy gazdaságtörténetünk százévnyi történetéről is meglehetően pontos képet kapunk az „utcai galéria” tükrében.

A könyv már külső megjelenésében is markáns jelenség, bár a vörös, lila, sárga színkombináció eléggé megdolgoztatja a szemet, így jobb, ha belelapozunk. Az írásmű évtizedenkénti bontásban tárja elénk a magyar plakát történetét, ami jószerivel indokolt is, hiszen más karaktere volt a húszas éveknek, mint a harmincasoknak, de a történelmi folyamatok néhol nagyobb íveket kívántak volna. A fejezetek végén a korszak egy meghatározó plakátjának terjedelmesebb elemzését találjuk. Külön erénye a könyvnek, hogy a plakátművészet változásait a nyomdatechnika fejlődésével együtt vizsgálja, kitérve olyan változásokra is, mint a litográfiáról a coloroffsetre való áttérést. A plakátművészet nem jöhetett volna létre a litográfia technikája nélkül. Ez volt az első olyan technika, mely lehetővé tette viszonylag nagyméretű felület nagypéldányszámú sokszorosítását. Az ezt megelőző módszerek, ólombetűk és fametszet grafikák csak sokkal kisebb méretet tesznek lehetővé. A negyedíves grafika lenyomtatása már igen körülményes, és nem mindig hozza meg a kívánt eredményt, míg litográfiával az íves felület sem okoz gondot. A példányszám az adott kor igényeihez képest szinte korlátlan. A litográfusok a nyomdászatban a szakma legfelső kasztját jelentették. Joggal mondhatjuk, hogy a művész és a nyomdász egyenrangú félként tisztelték egymást, harmonikus együttműködésük kellett ahhoz, hogy a plakát a legjobb minőségben szülessen meg. A művésznek ismernie kellett a litográfia technikai lehetőségeinek határát ahhoz, hogy tudja, mit tervezzen. Egy litográfia elkészítéséhez megközelítőleg húsz műveletre van szükség és mindegyiket hibátlanul kell véghezvinni a nyomat megszületéséhez. Ez természetesen csak egy színre vonatkozik. A kész grafikát színre kellett bontani, az-az annyi nyomóformát készíteni ahány színre szükség lesz a plakáton. Ezt még tovább bonyolítja az egymásra nyomott felületek, faktúrák végtelen lehetősége. A színátmenetek, sablonok, kitakarások nemzedékeken átöröklött trükkök sora biztosítja a tervek megvalósulásának lehetőségét. De jó plakátot csak az tud készíteni, aki ismeri és birtokolja a lehetőségek tárházát. A mai szemlélő viszont sajnos úgy tekint a plakátra, mint egy printre, ami megszületődik a monitoron és kinyomtatódik egy printeren a kívánt méretben és minőségben.

A magyar plakátnak szerencséje volt, hiszen már születésekor olyan művészek bábáskodtak felette, mint Benczúr Gyula, Fényes Adolf, Vaszary János vagy Ferenczy Károly. Az igazi kibontakozás azonban a tízes években következett be, amikor Faragó Géza robbant be a plakátművészetbe és vált meghatározó alakjává. Férfi- és nőalakjai típusokká lettek és évtizedeken át visszatérő szereplőkként jelentkezetek, Tungsram plakátja még ma is mintaadó.

A háború és azt követő események gyökeres változásokat hoztak a mindennapokban és az azt tükröző plakátokban. Az események megítélésében némi súlyponteltolódást érzékelek. Számomra meglepő, hogy a Bíró Mihály által megalkotott „vörös kalapácsos ember” Vulkánuszból és Herkulesből van összegyúrva, ámbár lehet, hogy indokolt, hiszen a kontrollálatlan őserő, ha a féltékenységgel párosul, bárkire lesújt görbenyelű kalapácsával még akkor is, ha az egyik lába csak félig van kész –akár Hephaisztosznak – nemi jellege pedig bizonytalan.

Politikai plakátok elemzésénél gyakorta beleesnek abba a hibába, hogy a vélt vagy valós mondanivaló, üzenet felől közelítenek a megítéléshez. El kellene már felejteni az olyan „aradinórás” megfogalmazásokat, hogy haladó baloldali, konzervatív jobboldali stb. A vörös kalapácsos ember nemcsak az öntudatos munkásosztály ideáját teremtette meg, hanem a jelvénye alatt vonuló Lenin-fiukat is, akik annyi ártatlant koncoltak fel, nyúztak meg elevenen, hogy a fehérterror különítményesei is csak nehezen tudták túlteljesíteni őket. Egy plakát nem attól jó vagy rossz, hogy melyik párt szolgálatában áll. Erről tanúskodnak a negyvenes évek végének alkotásai – ahogyan a szerző is írja – a legjobb grafikusok több pártnak is dolgoztak párhuzamosan. Az ötvenes évek plakátjai azért olyan sematikusak, mert a megrendeléseket a hatalom kegyként osztogatta, ahol a meggyőződés fontosabb volt, mint a szakmaiság. (Lehet, hogy ez most is így van?)

Ahogy fellapozzuk a hatvanas éveket bemutató oldalakat, óriási változást tapasztalunk. Mintha hirtelen kinyílt volna a világ. A plakátok annyira frissek, elevenek, ötletesek, mintha a művészi szabadság robbant volna ki palackjából, pedig csak a dugót lazították meg. Azok a festők, akik nem részesültek az állami kegyekben, a plakátművészetben találtak menedéket és kibontakozási lehetőséget. (Bálint Endre, Csernus Tibor, Kemény György, Lakner László, Kass János stb.) Új technikai megoldások jelentkeztek, megnövekedett a kollázs és a montázs szerepe. Az autonóm képzőművészet és az alkalmazott művészet újra egymásra talált. A neoszecesszió és a pop art fejezetben találóan mutat rá ezek magyarországi hatásaira, mint ahogy a konstruktív és tipografikus törekvésekre. Az ezt követő évtizedekről a hetvenes-, nyolcvanas-, kilencvenes évekről joggal mondhatjuk, hogy ez volt a magyar plakátművészet fénykora. Köszönhető ez annak, hogy a 3T (tilt, tűr, támogat) némileg meglazult, a technikai és művészi kifejezés teljes arzenálja szolgálta a tervezést és kivitelezést, valamint az állami mecenatúra még bőségesen rendelkezésre állt. Nagyon fontos momentum, hogy a kötelező zsűrizések rendszere is átalakult és egyre inkább a szakmai tudást, a minőséget szolgálta. A magyar alkotók bekapcsolódtak a nemzetközi alkotói folyamatokba, megnyílott a lehetőség, hogy részt vegyenek a plakátművészet legjelentősebb fórumain, mint például a Varsói Plakát Biennále. A kortárs képzőművészeti tendenciák is beépültek a tervezésekbe‑konceptuális törekvések, objektek, de teret nyertek a szubkulturális jelenségek is. A legjelentősebb művészeti csoportosulás ebből az időszakból a DOPP csoport (Ducki Krysztof. Orosz István, Pinczehelyi Sándor, Pócs Péter). Az ő munkásságuk nyomán vált a plakát olyan autonóm művészi kifejező eszközzé, amely ugyan még alkalmazkodik a megrendelő elvárásaihoz, de azt megemeli az önkifejezés általánosabb művészi szintjére.

A rendszerváltás ikonná vált plakátja  – Orosz István: Tovariscsi, konyec! – talán a plakát kezdődő végét is jelenti, de erre a könyv már nem adhat választ. Bakos Katalin magyar plakátművészetet bemutató könyve egyedülálló alkotás a maga nemében. Végigolvasva az izgalmasan megírt könyvet, néhol vitatkozva kissé sommás megállapításaival, egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy a könyv egy vezérfonalat jelöl ki a további kutatások számára, szélesre tárva az ajtókat, ugyanakkor irányt is mutatva, hiszen van még mit kutatni és ez nem is kevés.

A Vörös Postakocsi 2010/Tavasz

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top