Kritika a könyvhét idején Nyíregyházán járt költő, Iancu Laura legutóbbi, névtelen nap című verseskönyvéről.

Iancu Laura: névtelen nap, Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2009.

Fájdalmas lírai beszéd hangzik Iancu Laura könyvének lapjain. Sebköltészet, ahogy a Te. Én. című versében fogalmaz. Földi szenvedéstörténet, egyszerre személyes és közösségi. Ennek a szenvedéstörténetnek a kivonatát az Agónia ciklus adja az 1978. december 30. című születésverssel. Az Én históriájának kezdete a kollektív mitológiák teremtéstörténetét meséli újra. Megélt, megszenvedett történetet mond, de már itt, a kezdet kezdetén sem a születéssel kapott lehetőségek végtelenjét, hanem a csillapíthatatlan életéhséget állítja középpontba. („sötét hajnal volt gyűrött / akár az aranyborjúra hányt ima / a trónust füst takarta / elemeiben állt a világ / s én apró tenyeremet tárva / éhesebb voltam mint valaha”) A sorsával magára maradt ember beszél ezeken a lapokon. Hangsúlyozottan beszél, és nem szöveget teremt. Megszólalásai szakadozottak, ha mondandójának külső tárgya van, akkor is a személy belső világából fakadnak mondatai.

Keresztény világképet örökölt az Agónia embere, de ezt az örökséget sem maradéktalanul elfogadni, sem maradéktalanul elutasítani nem tudja („félig alma / tövis félig / az Éden” – Keleten, „nem hisznek bennem a / szavak” – Körös-körül). Az Istent kereső ember árvaságát felmutató sorok erős Pilinszky-hatásról tanúskodnak („körös-körül gaz verte / keresztfák / befagyott ég / kitágult pupillák” – Körös-körül, „elhagyatnak akkor mindenek / elhív ölemről a képzelet / elhagyott föld leszek” – Iudicium). Iancu Laura küzdelmes isten-vágya mégis teljesen más viszony, mint amit Piliszky világában tapasztalunk. Kemény, akaratos, ótestamentumi Isten e könyv Istene, akár az az emberi-természeti létezés, amelybe beleszületve Iancu Laurának önmagáért kell megküzdenie. Hol Istennel, hol nélküle, hol ellene. „Isten néz olykor / hiába gyújtunk néki fényt / nem zavarja agóniánk” – az Agónia szövege zárja e szavakkal a kötet nyitó ciklusát. Keserű, komor, illúziótlan szavak ezek egy olyan ember szájából, aki most vág az életnek, aki most készül saját sorsot formálni a számára rendelt időből. Bizakodás, biztatás mindamellett e sötét tónusú ciklusból is kiolvasható, intellektuális-egzisztenciális „dackorszakának” bizonyítéka a Nagy László-i „adjon úgy is, ha nem kérem”-re rímelő „találjon rám / aki elhagyott” verszárlata a Fától fáig szövegéből, vagy a „keress Isten / én is kerestelek” az Állomás-ból. Ugyanez a méltóság érezhető a Mécs László soraiban is: „ha megkeres hát megtalál / ki elvesztett magában.” A Névtelen nap című versben ötövöződik végül az istenszülő Mária-szerep, az életet adó anyaszerep, az istenét mentő őrző-szerep, a világot formáló munkás-szerep, az erősebb lét közelére áhítozó ember-szerep:

„nyakadról uram a
köldökzsinórt mindennap lecsavartam
hazám nem volt és nem volt váram
tested metszett bőrömbe falaztam

nagy lettél aztán kinőtted magad
idegen asztalról nézed
amint vakolom az eget
eszem a hulló csillagot

reggel nem írsz nem vársz velem
sem buszra sem egy kézre
torkon szorít a túlélt nap
oda vagy minden este”

A Névtelen nap hőse magában bízó személyiség, akinek a léte folytonos aktivitás. Világot formál önmagának, s ebben a világban – úgy tűnik – az emberi lény mindennél erősebb. Mégis, a kötet csupa küzdelen – ennek az emberi erőnek a kiteljesítéséért, megtartásáért. A kötet témája e küzdelemnek sok-sok névtelen napja, maguk a szövegek lenyomatai a változó én-nek. Ezek a lenyomatok ritkán formálódnak poétikai értelemben megkomponált zárt verssé, inkább rögzített megszólalások, a közlésnek olyan fokán, ahol a kijelentést az érzés, a gondolat, a helyzet, a környezet azonos erővel formálja; ahol az öntudat szerkesztő fegyelme és tervező munkája még nem szólhat közbe számottevően. „Mit nékem vers, ha így vagy úgy / kisiklok alóla?” – olvasható a Parafrázis soraiban. „az elodázott sorokból előáll / az Én” – foglalja össze a szerző a Pénteken című írásában alkotásaihoz (szövegeihez) fűződő viszonyát. Mégis, érezhetően versbe kívánkozik minden, ami a könyv lapjain kimondatott, s ha tudatában is van a szerző vállalkozása nehézségeinek, bízik a költemény valamikori megvalósulásában („takarj be , vers / – ha már megérkeztél – / takard be minden csontom, / havazd be csillagom” – Évutó).

Ha beszédet, kommunikációt említünk, akkor ennek lenyomatait tanulmányozva gazdag és összetett viszonyrendszert rekonstruálhatunk a névtelen nap alapján. Harmónia, kiegyensúlyozottság, letisztult kerekség semmiképpen sem jellemző ezekre a viszonyokra, a szövegeket átjárja a bizonytalanság. Sérült, sebzett, megszaggatott minden, nem akarnak egésszé összeállni a napok. A szerelem története is inkább a hiányé, mintsem a teljességé (Te. Én., A 48. nap, Az 58. nap, A 66. nap), s az egyén által megélt hiány későbbi versekben egyetemessé tágul: „Sírnak a fák / mélyen halkan / vacognak // a szeretők már nem szeretik egymást / tüzet okádó tekintetek közt / megfagyok” (Hajnalban). Az emberszerelem és istenszeretet retorikája gyakran mosódik egybe. A beszélő én megváltásra vár, hite kételyekkel és kudarcokkal terhelt, Isten és a szeretett Másik fájdalmasan messze van. („most kezdjük úra / Te ismét késel / mi lesz velünk / nem tudom // beesteledett bimbó / bontott kapualj / mozdulatlan szikla // Elvittek uram. Hova?”)

Az önmeghatározás viszonyítási pontjai lehetnek azok az irodalmi-kulturális hatások, melyeket a néven nevezett Kányádi Sándor, Bede Anna, Mécs László, Hervay Gizella képviselnek. „a táj belénk költözik” – írja Iancu Laura a Kányádi által ihletett Körömversek nyitó darabjában. Nemcsak a táj költözik, de minden, mit az azonos című ”a táj belénk költözik” kötetzáró ciklus akár puszta verscímeiben is felsorol: Pátria, Gyermekkor, (Nemzet), Csángó karácsony, Magyar karácsony, A falu; de ide sorolhatók mindazon szövegek is, melyek emberrrel, Istennel, kisebb csángó és nagyobb magyar hazával való találkozásokra emlékeznek. Illyés Gyula így költözteti a tájat a lélekbe: „te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak.” Iancu Laura is e szókat mondja. Tömör, feszes formák születnek a tollán, némelyik vers, némelyik beszéd, de minden sora tiszta líra.