Tárca a betléri Andrássy kastély egyik “lappangó” kincséről – Barabás Miklós Wieland Arankát ábrázoló festményéről, Basics Beatrix korábban közölt tanulmányához kapcsolódva.

A Barabás kép Betléren

A Vörös Postakocsi tavaszi lapszámában Basics Beatrix művészettörténésznek a betléri Andrássy-kastély festményeiről közölt izgalmas cikke késztetett arra, hogy tollat ragadjak, és a gyűjtemény egyik darabjáról részletesebben megemlékezzek. A szóban forgó képet Barabás Miklós 1882-ben, művészi pályája késői korszakában festette, és egy hatéves kislányt ábrázol. Báró Wieland Arankának, akit a festményen látunk, semmi köze nem volt az Andrássyakhoz, portréja sem az Andrássy-gyűjteményből származik, igen kalandos utat járt be, míg Betlérre került. A festmény sorsa bizonyos értelemben és mértékben a felvidéki magyarság huszadik századi hányattatását is szimbolizálja.

A kis Wieland Aranka a család farkasfalvi szép kastélyába született, és ott cseperedett fel. Jókai Mór szepességi utazásai során többször megfordult náluk, A lőcsei fehér asszonyban meg is örökítette a Farkasfalván töltött időt. Az apa, báró Wieland Artúr a felvidéki nemesség körében tekintélyes arisztokratának számított, olyannyira, hogy 1914-től ő volt Szepes vármegye főispánja. Az anya, Probstner Anna, nagy múltú lőcsei família leszármazottja, még csak tizenhét éves volt, amikor férjhez ment a nála tíz évvel idősebb Wieland Artúrhoz, és megszülte első gyermekét. Összesen tíz gyermeket hozott világra, Arankát harmadikként.

A család életét tragédiák árnyékolták be, a tíz gyermekből a szülők négyet temettek el. Egyet, Inezt még egyéves kora előtt, ami az akkori magas csecsemőhalandóságot figyelembe véve, még az arisztokrata családokban is elő-előfordult. Aladár, András és Artúr azonban a felnőtt kor küszöbén vagy érett férfiként halt meg tragikus körülmények között. Mind a hárman öngyilkosok lettek, és mind a hárman azonos módon vetettek véget az életüknek: főbe lőtték magukat. Először Artúr, aki 1902-ben, tizenkilenc évesen, a Ludovika Akadémia növendékeként követte el tettét. Aztán András, aki 1907. november 30-án, a neve napján, huszonhét évesen vetett véget az életének. Míg kettejük tettének okát homály fedi, addig Aladár indítékát pontosan ismerjük: 1918-ban, amikor eldőlni látszott, hogy a Felvidéket elszakítják Magyarországtól, maga ellen fordította a fegyvert. Negyvenöt évesen, érett férfiként, családja és gyerekei voltak. Wieland Aladár tekintélyes vármegyei tisztségviselő, főszolgabíró volt, nyilvánvalóan a magyar kormány iránt elkötelezve. Ahhoz, hogy továbbra is létezhessen és boldogulhasson pályáján, le kellett volna mondania magyar állampolgárságáról, és felesküdnie a csehszlovák államra. Hazája sorsát abszolút személyes sorsaként élte meg, és erre soha nem lett volna képes, inkább az önkéntes halált választotta. A Wieland családon, még ha a legnemesebb gondolkodással, a közért, a hazáért való felelősségérzettel párosulva is, de különös, felfokozott érzékenység, sőt, mintha valamiféle ideggyengeség vonulna végig, ami egyes tagjainál, mint Artúrnál, Andrásnál és Aladárnál egészen a tragikus végkifejletig fokozódott.

A túlfűtött érzékenység Wieland Arankánál is megfigyelhető, asszonykorában is megesik vele, hogy napokra szobájába zárkózik, és nem hajlandó az étkezésekre sem előjönni. Férje kitartó rimánkodása azonban végül mindig feloldja benne a világtól való makacs elzárkózást. 1896-ban, húsz éves korában ment feleségül a nála tizenöt évvel idősebb Kováts Gézához. Férjhez menésével az őt ábrázoló Barabás-festmény átköltözött új otthonába, a nádasdi kastélyba, ahol szintén a szalonban, a zongora fölött helyezték el. Ott lógott háborítatlanul közel egy fél évszázadon át, egészen 1944-ig.

A Barabás kép Farkasfalván

A Barabás kép Farkasfalván

***

Kováts Géza 1861-ben született Lőcsén. Apja, Kováts Viktor – annak ellenére, hogy a ’48-as szabadságharcban való részvétele miatt Kassán, majd Pesten, az Újépületben raboskodott két éven át – ekkor már Lőcse polgármestere. Anyja, Probstner Apollónia szintén neves lőcsei família sarja. Kováts Géza művészi érzékkel volt megáldva, olyannyira, hogy egy ideig Münchenben, a híres festőiskolában is tanult. Nem kis hatással volt rá nagynénjének, Probstner Zsófiának férje, az akkor már világhírű festőművész, Szinnyei Merse Pál. Művészi pályáját azonban kettétörte először apja, majd néhány év múltán anyja halála; gyámja és a családi tanács ugyanis hazaparancsolta Münchenből, mondván, hogy egy Kováts-fiú nem lehet „piktor”. Hosszú évekig – míg feleségül nem vette Wieland Arankát – egyedül élt és gazdálkodott nádasdi birtokán.

A Kassától 22 km-re található Abaújnádasdot magyarok és szlovákok egyaránt lakták. A legtekintélyesebb birtokosnak, úgy ezer holddal, Kováts Géza számított, kastélya a falu közepén, egy dombon állt. Az U alakú épületben tizenegy szoba, ebédlő, szalon és számos más kiszolgáló helyiség volt, a hatalmas parkban pedig, többek között krokettpálya, gondosan nyírt sövénnyel.

A nádasdi kastély úrnője, Wieland Aranka kétségkívül rendkívüli személyiség volt, nehéz helyzetekben – és ilyen bőven akadt hosszú élete során – férfiként állt helyt. 1938 őszén, még a visszacsatolás előtt, a cseh uralom alatt valaki piros-fehér-zöld zászlót tűzött ki az egyik jegenyefára Nádasdon. A cseh csendőrök a tettest és további magyar zászlókat keresve, végigkutatták a falut. Legelőször természetesen a kastélyba mentek. Aranka, az egyedüli felnőtt otthon, a kérdésre, van-e magyar zászló, széttárta a karját azzal, hogy menjenek, keressék csak nyugodtan, ha akarják. A csendőrök számára túlontúl nagy falatnak tűnhetett a kutatás, nemigen akarózott nekik pincétől a padlásig az összes helyiséget végigjárni, úgyhogy összenéztek, és elmentek. Magyar zászló természetesen volt a háznál, az egyik hátsó szobában, egy hatalmas szennyesláda oldalában elrejtve. A bevonuláskor aztán nemcsak a magyar zászló került elő, hanem Kováts Géza és Wieland Aranka családjával egyetemben díszmagyart öltött, Nádasd határában diadalkaput állítottak, úgy fogadták gyermekeikkel, unokáikkal egyetemben a bevonuló magyar hadsereget.

***

A Felvidék visszacsatolása és ’44 között, amikor Nádasdot elérte a front, hat év telt el. Wieland Aranka ekkor már hatvankilenc éves volt, két agyvérzésen esett át, megözvegyült, férje egy évvel korábban, ’43-ban halt meg. Családja szétszakítva, Albert fia ugyanis még ’39-ben Magyarországra, Miskolcra költözött. A háborús évek alatt férjén kívül két felnőtt gyermekét veszítette el, egyetlen támasza az ekkor negyvenhárom éves Lóri fia, aki egyébként egy évvel korábban tért vissza a harctérről, pontosabban a Don-kanyarból hadirokkantként, lefagyott lábbal. Lórinak ekkor már hat gyereke volt, a legkisebb éppen ’44 őszén született. Családjával a kastély alatti majorban lakott, míg anyja két unokájával és a cselédséggel gyakorlatilag egyedül élt fent a kastélyban.

A front egyre közeledett. Mivel Kassa stratégiai fontossággal bírt, mindenki számára egyértelmű volt, hogy súlyos harcoknak néznek elébe, és az is, hogy Nádasd bele fog esni a frontvonalba. Az első háború és Trianon után ekkor már az is reális veszedelemnek látszott, hogy a Felvidék ismét elszakad, és következik a bosszú a magyarok ellen. Tapintható volt a félelem, aki tudott, menekült. Lóri a feleségét és hat gyermekét beköltöztette Kassára, mondván, hogy ott mégiscsak biztonságosabb, neki magának azonban, tulajdonképpen nem volt választása, mint egyetlen férfinak maradnia kellett a birtokon. Egyre sürgette az anyját is, hogy meneküljön, ő azonban megmakacsolta magát, nem és nem akart mozdulni. December 18-án aztán nagy nehezen rászánta magát, hogy bemegy ő is Kassára. Négy szekérre felpakoltatta az értékesebb holmikat, másnap reggel akart indulni. Miért, miért nem, a szakácsné a megpakolt szekerek egyikéről két dolgot levett: a varrógépet és a Barabás-festményt. E kettő kivételével minden odalett, másnap reggel az éppen bejövő oroszok a négy megpakolt szekeret elhajtották. A Kassára vezető út végképp lezárult, az idős Wieland Aranka két unokájával, Lilivel, Gézával és Lóri fiával Nádasdon rekedt. Kerek egy hónapra, mert Kassáért valóban súlyos harcokat folytak, és ennyi időre megállt a front.

Kezdetét vette a pusztulás. A kastély a tűzvonalba esett, nem maradhatott tovább benne. Lemehetett volna a pincébe, amely akkora volt, hogy a lovas szekér az egyik végén be, a másikon pedig kihajtott. Félt azonban egyedül, úgyhogy a két unokával és Lórival a szomszéd nagygazda pincéjébe ment át, ott sokan húzták meg magukat. Kevéske megmaradt holmijukból dunnát, párnát, ágyneműt, meleg ruhákat vittek magukkal. Azzal és a pincében tárolt rengeteg krumplival vészelték át az ostromot. Az egy hónap alatt tetvesek, rühesek lettek mindannyian. A kastélyba az oroszok szállásolták be magukat, és mint oly sokfelé, itt is a nagyebédlőbe kötötték be a lovakat, fölszedték a parkettát, és a szalon közepén tüzet raktak belőle. Égettek mindent, ami égett, még a szobák ajtaját is eltüzelték.

Miután a front továbbment, az ebédlőben és a szalonban bokán felül ért a lótrágya és a szalma, széttépett könyvek, összetört bútorok hevertek szerteszét. A tetőt találat érte, ez azonban egyáltalán nem volt veszedelmes, csak egy kisebb lyuk keletkezett rajta. Az oroszok fosztogatását a front után a helyi lakosok folytatták. Ami még mozdítható volt, azt vitték. Valaki a Barabás-festményre is szemet vetett, de nehéznek találhatta, miután megunta cipelni, egész egyszerűen elhajította. Lóri találta meg a parkban, egy bokor aljában. A többi festmény, a családi arcképekkel mind odalett, ez az egy menekült meg. És a varrógép, amit a szakácsné szerzett vissza valamelyik falubelitől.

Wieland Aranka díszmagyarban

Wieland Aranka díszmagyarban

Wieland Aranka Lóri fiával és annak családjával a háború után is Nádasdon élt. A kastélyt a birtokkal együtt elvették tőlük, lent, a majorsági épületben húzhatták meg magukat, ott alakítottak ki az ő számára is egy szobát. A kastély, amely az otthona volt, a szeme előtt pusztult el, vált a földdel egyenlővé. Az ostrom tulajdonképpen semmilyen helyrehozhatatlan kárt nem okozott benne a találat ellenére sem, az idő és a nádasdi lakosság pusztította el. Először a príma tüzelőanyagnak számító fekete zsindelytető tűnt el, aztán következtek a gerendák, az ablakok, majd a falak. Két évtized alatt az utolsó tégláig széthordták az egészet, fél Nádasd abból építkezett. A kastélykert hatalmas, gyönyörű fái sem úszták meg, kivágták mindet, és elfűtötték.

Wieland Aranka semmit nem tehetett sem a front alatt, sem utána az övéi és javai megmentése érdekében. Azon kívül, hogy már a háború alatt is idős, beteg ember volt, szülőföldjén ellenség lett belőle, hiszen az új országban, ahol a háború után élnie kellett, magyar volt, ráadásul nemesi származású. Tizenkét további évet élt még a szlovák állam területén, szlovákul azonban egyáltalán nem tanult meg. Nem akart, és nem is volt képes rá. Összesen nyolcszor kapott agyvérzést. Volt, amelyik néhány nap alatt felszívódott, de olyan is volt köztük, amely hosszabb időre beszéd- és mozgásképtelenné tette. Szívósságának köszönhetően azonban, úgy-ahogy mindegyikből felépült. Bele nem nyugodva a tehetetlenségbe, egy széket maga előtt tolva, lökte magát egyik lépésből a másikba. Beszédét leginkább csak közeli hozzátartozói értették. Végül hetvenhét éves korában, a nyolcadik agyvérzést követően egy tüdőgyulladás vitte el. 1953-ban Abaújnádasdon halt meg, és ott is temették el. Magyarországon élő fiát és családját a háború után nem láthatta többé, hiszen azok nem kaphattak útlevelet Szlovákiába.

Halála után a kislányként őt ábrázoló Barabás-festmény Tornagörgőn élő unokájához, Annához került. A család a ’70-es években döntött úgy, hogy eladja azt, és az árából helyrehozatja a családi sírkertet Nádasdon. A képet a kassai múzeumnak ajánlották fel, végül azonban a szlovák állam vásárolta meg, majd restauráltatta, és Betléren az Andrássy-kastély arany szalonjában állította ki. Ott látható ma is.

Kapcsolódó írás:

Basics Beatrix: Egy gyűjtemény titkai – a betléri Andrássy kastély képei