A Nyíregyházán élő szerző első regénye Mesék Kaptárvárosból címmel idén tavasszal jelent meg az Ad Librum kiadó gondozásában. Kötetét lapunk 2010/Nyár számának Úti Füzetek rovatában megjelent novellájával ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Téli erdő: fekete fatörzsek sorakoznak, kriksz-krakszok a fehér háttér előtt. A fák koronája nem látszik, csakis a hó alatt ívelő törzsek, s néhány reszkető ág, melyről áttetsző jégcsapok csüngnek, mutatva, merre húzza őket a gravitáció. (Alighanem ezt volt a legnehezebb megoldani: érzékeltetni, hogy ott jég van, noha a jég köztudottan áttetsző, s megfesteni szinte lehetetlen. Vízzel alaposan felhígított szürke és kék kriszk-krakszok, bizony.) A téli erdő hómezején lábnyomok csapása, mint egy rosszul koreografált tánclépéssor, kanyarog: a festő – azaz én – erre most a legbüszkébb, ahogy ez a reszkető, hályogos szemű idős férfi szinte megérinti orrával a festményt, olyan közel hajol, s hümmög, mint aki csalafintaságot keres az egymáson keresztül futó festékvonalak között. Pedig csalás az nincs – azt nem festettem rá. Helyette itt vannak ezek a lábnyomok: mindegyik precízen kidolgozva, „térbeli”, mondhatni, nagyítóval látni, ahogy a hó mélyebbre süpped ezekben a nyomokban, némelyikben még a csizmatalp recéi is élesen kivehetőek. Ha nagyítóval nézi az ember. De ennek a palinak nincs nagyítója, csak látszólag vaksi, homályos szeme, s mély, krákogó hangja hozzá, amivel hümmög, hümmög megállás nélkül. Hümm hümm.

– Van a képnek története? – kérdezi végül, hátrébb húzva arcát, afféle „Jó, feladom, nincs csalafintaság!” belátással, én pedig megrántom csak a vállam, és azt mondom:

– Melyik képnek nincs?

– Ugyan! – legyint. – Bizonyára nem látta a többi képet a kiállításon.

– Futólag – ismerem be.

– Majd vessen egy kósza pillantást a Váza két rózsával-ra. Ha megmondja, mi a története annak a képnek, megveszem magának.

– Nem hiszem, hogy szükségem lenne azokra a rózsákra – mosolygok, s már nekem is rémlik, melyik csendéletre utalt az idős férfi. Az is rémlik, hogy tudom a történetét. Hümm-hümm.

– Az a kép arról mesél csak, hogy a festőnőnek semmi fantáziája sincs – krákogja a férfi, majd ismét az én képemre néz, amelynek Téli álom a címe. Tekintetével bejárja a csizmák nyomát, mint valami csapást, abban a reményben, hogy elvezeti valahová. Egyedül én, a kép festője tudom csak, hogy ez a csapás sehová sem vezet. Tudom, mert egyszer már megjártam ezt az utat.

– Na, halljam a történetet – mondja csöppet sem barátságosan, inkább, mint aki utasítani próbál, mert azt hiszi, nekem, mint festőnek, nem csupán a képet kiállítani kötelességem, de egyben feladatom az is, hogy elmondjam, mi látható a képen. Pedig nem kötelességem, sőt. Kifejezetten taszít a gondolat, hogy a képeim nevében beszéljek. Egyébként pedig véletlen csupán, hogy erre jártam – no jó, nem véletlen, a kíváncsiság kergetett ide, de lényeg a lényeg, nem kellene itt lennem, a saját képem előtt állnom, igazából a közelben sem kellene lennem, egy kitöltött csekk értesít általában róla, ha valaki megveszi az egyik képem.

Minek jöttem el? – korholom magam. Otthon is maradhattam volna és ihatnék kedvemre. Lássuk be, itt még mini-bár sincs.

Az idős férfi csak bámul rám, mintha gyerek lennék, aki az előbb törte be a nappalija ablakát egy focilabdával, én pedig azon kapom magam, hogy már nyílik a szám, mintha mondani akarnék valamit. De nem akarok. Ő megelőz:

– Nézze, nem akarom letámadni – mondja. – De ez a kép nekem tetszik. Nem egy Monet, arra mérget vehet, de nem is egy Váza két rózsával, ha érti, mire célzok.

– Ennyi elég is hozzá, nem? – kérdezem, majd körbenézek, hátha áll még valaki a közvetlen közelünkben, a képemet nézve. De nem áll: csak én vagyok itt és ez az idős férfi, láthatóan az egyetlen érdeklődő a portékámra.

– Persze – feleli a férfi. – A kép már meg van véve. Nem tud olyat mondani, ami miatt meggondolnám magam. Ha azt mondja, múlt héten be LSD-ézett, majd félúton a Nirvána felé ezt a képet látta kibontakozni a szeme előtt, ezért megfestette, az se veszi el a kedvem attól, hogy fizessek érte, majd kirakjam otthon a falra. De érdekelne, mi a kép története. Ennyi az egész.

Ha ezt a vén pasit kellene lefestenem, alighanem rengeteg lilát használnék hozzá – gondolom magamban. A szemeit pedig ugyanúgy festeném meg, mint ezen a képen a jégcsapokat: vízzel alaposan felhígított kéket és szürkét kevernék össze.

– Azok ott az én lábnyomaim – bökök unottan a képre.

– Túl kicsik – ellenkezik az idős férfi.

– Még gyerek vagyok – magyarázom. – Ötéves, vagy még csak majdnem öt.

– Értem – bólint, majd ismét közel hajol a képhez, mint aki ennek tudatában keres csalafintaságot megint az ecsetvonások között és mögött. Pedig csalafintaság még mindig nincs, de ez olyasmi, amit sohasem lehet teljes mértékben elhitetni egy emberrel.

– És mit keres az erdőben? – kérdezi a hó alól kikandikáló fekete fatörzsekre lehelve.

– Elvesztem – felelem. – Kiskoromban elvesztem a téli erdőben, amikor kirándulni mentünk a családdal. Vagyis síelni, de mivel egyikünk se volt túl jó benne, végül sima séta lett belőle. Én pedig elkóboroltam, azt hittem, a nyomaimon majd könnyen visszatalálok. De valahogy mégsem működött.

– Megesik – hümmögi a férfi. – Nem mindig olyan, mint azokban az indiánregényekben.

– Nem mindig – mosolygok, majd arra gondolok, de jól esne most egy pohár vodka. Ha magamat kellene lefestenem, biztos, hogy vodkával hígítanám a festéket.

– És mi a sztori vége?

– Semmi különös. Rám talált az erdész. Neki közel sem jelentett problémát a nyomok olvasása.

– Azt képzelem – kuncog az öreg. – Mennyi ideig kóborolt?

– Néhány órát – felelem. – Kettőt. Hármat. Ki emlékszik, tudja?

– És kinek a szemszögéből látjuk most a nyomait? Az erdész?

– Á, nem. Ez én vagyok. A saját nyomaimat nézem. Ezeket próbálom követni.

– Milyen érdekes – fűzi hozzá az idős férfi. – Nos. A kép megvéve.

Majd nyújtja is a kezét, én pedig erőtlenül megszorítom. Közben azon gondolkodom, szóljak-e neki, hogy ettől még nincs nyélbe ütve az üzlet, előbb a kiállítás szervezőivel kell megbeszélnie a dolgot, nem velem. Én csak egy csekket kapok, ennyi.

De nem szólok, biztos tudja. Köszön és eloldalog, én meg ott maradok a mázolmányommal, a Téli Álom numero 12-vel. Sóhajtok. Most már tényleg hazamehetek, sikeres volt a mai nap.

Sokan félreértelmezik a képeimet. Persze a legtöbb festő így gondolkodik, mert azt hiszi, túlságosan újszerű, vagy bonyolult, vagy csak túl személyes a művészete ahhoz, hogy mások is megértsék. Még a kritikusokban sem bízunk, csak örülünk neki, ha többet látnak bele egy-egy festménybe, mint amennyi benne van, s kesergünk, ha valamivel kevesebbet. A kalapomat rá, hogy a Váza két rózsával alkotója is annak tudatában tette le végül az ecsetet, hogy közelebb került Istenhez. Pedig nem, csak megfestett néhány döglött, letépett virágot egy vázában, amit valaki más készített el abban a tudatban, hogy közelebb került Istenhez. Én pedig belefestettem a hóba azokat a lábnyomokat, abban a tudatban, hogy közelebb kerültem Istenhez, pedig hát nem kerültem. Egyedül ahhoz a fiúhoz kerültem közelebb, aki ott bolyong még mindig az erdőben, átfagyott kézzel, nevetségesen kicsiket lépkedve.

Sokan azt hiszik, az elveszettségről festek újra és újra, mint valami gép, akibe beleprogramozták, hogy így tegyen. Pedig én nem olyan gép vagyok, hanem egészen másféle. Még a testvérem is azt mondta: azért festetted ezt, mert még mindig az erdőben bolyongsz. Persze szerinte az én erdőm fái üres üvegekből vannak. Szeret úgy viselkedni, mintha az életvezetőm, a pszichiáterem, vagy nem is tudom, mim lenne. Szinte látom, ahogy ökölbe szorított kézzel drukkol nekem: Hajrá! Kövesd azokat a nyomokat, és, meglásd, kitalálsz!

Hümm-hümm. Ki akar kitalálni?

Nem értik, hogy milyen boldog voltam én ott az erdőben, elveszve, öt éves fejjel. A pillanatot nem érthetik meg, amikor már félig átkelve az erdőn megfordultam, megláttam a saját nyomaimat, és hirtelen úgy éreztem, még soha nem volt ilyen lehetőségekkel teli a világ. Előttem az ismeretlen szűz hó, egy vászon, amely csak arra vár, hogy az én nyomaim legyenek az első ecsetnyomok rajta, mögöttem pedig a már ismert, bejárt táj. Persze, hogy tovább mentem, mert azt hittem – bár talán ezt inkább már utóbb hiszem csak, akkor még nem tudtam volna szavakkal megfogalmazni –, így találkozhatok én Istennel. De végül csak az erdésszel találkoztam. Róla amúgy soha egy képet sem festettem.

Mielőtt hazamegyek, vásárolok én is egy képet. A címe: Váza két rózsával. Miért is ne, gondolom. Talán ennyivel is hozzájárulok ahhoz, hogy valaki közelebb kerüljön Istenhez. Persze tévhit ez is: annyit érhetek csak el, hogy minden nap szembesülhetek majd a nappalimban ülve azzal, hogy néz ki két döglött rózsa egy vázában. Az alkotót pedig hamarosan újra előveszi az a tudati viszketés, amely mindnyájunkat végigkerget valami erdőn: előhalássza kedvenc ecsetjét, legkedvencebb vázáját, letép néhány virágot a kertben, s belekezd az újabb képbe, ami megint csak pont olyan lesz, mint az előző.

Ma este alighanem én is befejezem a Téli Álom numero 13-at. Ami már megvan: fekete fatörzsek sorakoznak, kriksz-krakszok a fehér háttér előtt.  A fák koronája nem látszik, csakis a hó alatt ívelő törzsek, s néhány reszkető ág, melyről áttetsző jégcsapok csüngnek, mutatva, merre húzza őket a gravitáció. Eddig ennyi, de hamarosan elkezdem a lábnyomokat is felmázolni a képre, ugyanúgy, mint az előző tizenkét esetben.

Én egy ilyesféle gép vagyok. Talán még mindig jobb, mintha a Nirvána felé félúton vizionálnám ezeket a dolgokat, de a tény attól tény marad: képtelen vagyok bármi mást megfesteni, mint egy elveszett kisfiút valahol az erdőben.

Egy kisfiút, aki csak látszólag elveszett; igazából – bár ezt akármilyen közel is hajol a csalafintaság után kutató szem, nem fogja meglátni – megtalálta Istent.

És tizenkét nappaliban csüng már ott ez a festmény! És egyetlen vevőm sem jött még rá, hogy reggel, amikor kibotladozik a hálószobából, ásítva, szeméből a csipát kergetve, Isten képmása bámul vissza rá a nappali faláról.

Atyaég, és még én vagyok elveszett. Hümm-hümm.